Új otthonra talált a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Óbudán

A vöröstéglás épület előtt munkások hada sürgölődik, a berendezés utolsó darabjait hordják a helyükre, s a végső simításokat végzik az óbudai házon, amely februártól otthont ad a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének. Csupa mosolygós arc mindenfelé, a munkatársak csinosítják irodáikat, lassan a névtáblák is a helyükre kerülnek, s akivel csak találkozom, arról mesél, milyen jó, hogy végre van helye mindennek és mindenkinek, s hogy az általuk képviselt tagságot is méltó helyen fogadhatják. Dr. Gyimesi László, a MZTSZ főtitkára, az Művészeti Szakszervezetek Szövetsége elnöke örömmel vezet körbe, s mesél arról, miért kellett székházat cserélniük, miként találtak rá erre az épületre, és hogy hogyan búcsúztatták a hetvenévnyi múltat a Városligeti fasorban. Elmondja azt is, miért tartja fontosnak, hogy barátságos, emberi léptékű, s persze korszerű legyen az irodaházuk.

A kovácsoltvas rácsok mögötti, aprócska kertben már zöldül fű, s hátra sétálva elegáns, üveges kapu fogad, impozáns információs pulttal, no meg Blaha Lujza mellszobrával. Dr. Gyimesi László elsőként körbekalauzol. A szuterénben kezdünk, ahol az irattár, s a műszaki kiszolgáló helyiségek kaptak helyet. Akad itt egy nagyméretű, hangulatos egykori borospince is, amely remek helyszínként szolgálhat a jövőben a szakszervezet rendezvényeinek, közgyűléseinek is.

A földszint szobáiba az EJI, azaz az Előadó-művészi Jogvédő Iroda Egyesület költözött be, s a pénztár mellett a jogsegély szolgálatot is találják meg az érdeklődők. Az első emeleten a művészeti szakszervezetek a színészek, filmesek, képzőművészek, írók szakszervezetei, továbbá zenész alapszervezetek, az OSZK rendezkedhettek be.

A második emeleten, a tetőtéri részlegben az artisták szakszervezete, a MASZK, az Országos Színészegyesület, a dalok.hu zenei portál, és a gazdasági irodák mellett laknak a zenészek, s itt van Gyimesi László irodája is. Végül nála ülünk le, s miközben érkeznek az újabb és újabb bútorok, méricskélik a polcok helyét nagyságát, belekezd a régi és az új székház történetébe. Először az egykori Gorkij, majd Városligeti fasor 38. alatti palotáról beszélgetünk, hiszen szakszervezeti vezetőként ezt a házat örökölte meg.

“Nincsenek pontos adatok arról, hogy a művészeti szakszervezetek mikor kezdtek ott dolgozni, de ez nagyjából a háború után, a negyvenes évek második felében történhetett. A palota több háborús sérülést is kapott, az idősebb kollégáim elbeszéléséből tudom, hogy a súlyosan sérült épületet sokan a saját kezükkel építették újjá. Aztán - s erről már akadnak dokumentumok - az ötvenes évek második felében a fővárosi tanács engedélyezte a használatba vételét. Akkortól állhatott a mostani formájában megszokott, fasori épület. Viszont a kezdetektől gondot okozott, hogy a több mint háromezer négyzetméter területű ház korábban családi villa volt, tehát nem irodaháznak épült… A hatalmas szobákat elkezdték ugyan átalakítani, de ebben nem az építészeti hozzáértés, hanem a pillanatnyi praktikum jegyében hihetetlen helyekre húztak falakat. Használaton kívül került egy gyönyörű, belső lépcsőház is, valamikor megszüntettek egy létező liftet is, s a teljes alagsort berendezték, ugyanakkor kialakítottak egy legendás vetítőteremet is - itt élő hangalámondással vetítettek a nyilvánosság számára nem hozzáférhető filmeket is -. Ugyanakkor nem történt gépészeti felújítás, illetve amikor már én is itt dolgoztam, ilyen munkák nem zajlódtak. Ahogy az idő múlott, az épület egyre kevésbé felelt meg az igényeknek. Például ennek a hatalmas épületnek a fűtése egyetlen szálon futott. Nem lehetett külön elzárni, javítani. Ha fűteni kellett, alul megfagytak az emberek, a felső emeleten pedig megsültek, a nyílászárók elfáradtak, elöregedtek, az utcát fűtöttük… A ház a kilencvenes évekig a Benczúr Hoteltől – a földalatti csövön keresztül - kapta a meleg vizet a fűtéshez. S ez persze – a fel nem tárt repedések, szivárgások miatt - eláztatta az alapokat, az alagsori rész átvizesedett, és persze nagyon rossz hatásfokkal működött. De nemcsak a szuterénben, hanem a legfelül is akadtak ilyen gondok. Ki kellett volna cserélni a tetőt, vagy annak jelentős felületét, mert temérdek helyen ázott. Arról nem is beszélve, hogy csak a külső vakolás - s most tíz évvel ezelőtti árról beszélek - ötvenmillió forintba került volna. A ház gépészeti- épületbiztonság szempontból katasztrofális volt, szerencsére a látogatók nem nagyon találkoztak ezekkel a problémákkal, mert a belső állapot lényegesen jobb volt és gyönyörű lépcsőház imponáló látványt nyújtott.”

Az elnök azt is elmondja, hogy mindenféle felméréseket végeztettek arról, mennyibe kerülne a felújítás, de számukra elérhetetlen és megfizethetetlen összegeket kaptak. Miközben az épületet olyan állapotba kellett volna hozni, és aztán karbantartani, amelyet egy ilyen korú palota igényelne. Hozzáteszi, az is gondot jelentett, hogy a szakszervezetek - az EJI-vel együtt - ennek a háromezer négyzetméternek nagyjából csak az egyharmadát foglalták el. Az épületbe ezért folyamatosan bérlőket kellett találniuk, hogy az üres területeket hasznosítani tudják. Ezt a feladatot egy ideig megoldották, de közben beázott a tető, tönkrement a kazán, s a bérleti díjakból származó összeg messze nem fedezte a kiadásaikat.

Így a helyzetük egyre tarthatatlanabbá vált.

“Arról nem is beszélve, hogy a szakszervezetnek nem az a fő feladata, hogy ingatlant hasznosítson… Két dolog jöhetett szóba - vagyonfelélés, azaz, hogy működésre költjük a vagyonunkat, úgy hogy eladunk valamit, s abból fizetjük a fenntartást. De ezzel persze a probléma megoldását csak elodáztuk volna. Ráadásul jogszabályi kötelezettségeink is voltak, hiszen az elmúlt évek során a fasor bekerült a világörökségi területek közé. Így az átalakításhoz a Műemlékvédelmi hatóság hozzájárulása kell, és bármikor felszólíthatnak arra, hogy hozzuk rendbe az épületet. S bármilyen apró külső renoválás is horribilis összegekbe került volna... 2010-ben elment a nagyon jelentős területet elfoglaló, állandó bérlőnk, s abban az időszakban az ingatlanpiac is pangott, így gyakorlatilag nem tudtuk pótolni más bérlővel. El kellett kezdeni az eladással foglalkozni, több testületi, kongresszusi döntés is született erre vonatkozóan. Megfelelő vevőt kellett találnunk, utána foglalkozhattunk azzal, hová is költözünk… Nagyon sok érdeklődő járt nálunk, végül szerencsénk volt, jött egy olyan vevő, aki egy összegben kifizette a vételárat és hathónapos visszabérlési haladékot ajánlott. Ez nekünk nagy előnyt jelentett, hiszen így mi is készpénzes vásárlóként tudtunk megjelenni a piacon.”

Gyimesi László tájékoztatása szerint mindkét adás-vétel gyorsan, néhány hónap alatt lezajlott. Az eladást követően ugyanis nagyon hamar sikerült megfelelő épületet találniuk. Az óbudai irodaház méreteiben is teljesen megfelel a szervezeteiknek, hiszen ezerkétszáz négyzetméteres.

“Helyileg nem a diplomata negyedben van, mint a korábbi székházunk, de a világ számos pontján jártam már, s a szakszervezeti székházak máshol sem a legelitebb kerületekben kaptak helyet… Amikor másik székházat kerestünk, akkor nem szerettem volna modern irodaházat. Ott ugyanis túlságosan a funkció dominál, és az ilyen épület általában nem alkalmas arra, hogy jelképezze a szervezetet. A Vörösvári út 101. alatt található, klinkertéglás épület is komoly múltra tekinthet vissza, még a K. und K. korszakban lett ez a hadsereg tartalék hadtáp területe. Óbudai Malomnak is hívták a helyet, s két majdnem egyforma épület található egymás mellett, amelyek irodaháznak épültek már eredetileg is a Fasori épülethez hasonlóan, az 1910-20-as években, és eközül mi megvásároltuk az egyiket. Azonban itt a 2000-es évek elején megtörtént már egy komoly szükséges felújítás, s ennek megfelelően lettek kialakítva a terek, és relatíve megfelelő volt a gépészet is. Ezért többé-kevésbé minden a helyén van, s viszonylag jó állapotban vásároltuk meg. Természetesen végeztünk azért mi is jelentős felújítást, hogy az itt dolgozók és az idelátogatók is jól érezzék magukat és azt szeretnénk, hogy mostani javításokkal, cserékkel és felújításokkal a jövőben a gondos karbantartásra fordítsuk csak a bevételeinket, és ne az ennek elmulasztása esetében törvényszerűen bekövetkező nagyjavításokra. Irodaházban vagyunk hát, ez mégsem egy semmitmondó, jellegtelen épület… S végre mindenkinek lett elég tere, az összes tagszervezetünknek jutott saját iroda, minden szinten van tárgyaló, s olyan terek, ahol az érkezők le tudnak ülni meginni egy kávét, elbeszélgetni. Büszke vagyok arra, hogy vannak étel- és ital automatáink, ezzel megoldottuk a fasorban már az utolsó években jelentkezett büfé-hiányt.”

Hozzáteszi azt is, hogy a fasori palota eladásából befolyó összegből nemcsak az óbudai házat vásárolták meg, hanem arra is jutott pénz, hogy úgy felújítsák, hogy a következő években ne okozzon többlet-kiadást. Így az épület üzemeltetése is nagyon gazdaságos lesz, hiszen a legmodernebb technológiát használják. Sőt, még egy másik irodaház is a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének a tulajdonába került.

“Az óbudai épület vásárlásakor akadt némi bizonytalanság, én pedig nem szerettem volna, ha egyszerre csak azzal szembesülünk, hogy nincs hová költöznünk. Ezért elkezdtem keresgélni, s a VII. kerületben is találtam egy nagy, több mint kétezer négyzetméteres irodaházat, ahol a tulajdonos azonnali visszabérlést garantált öt esztendőre. Így ezt is megvettük, és most bérbe veszik tőlünk. Legalább ezzel a belső adósságainkat is konszolidálni tudtuk. A legfontosabb, hogy most kiegyensúlyozottá válhat a szakszervezeti szövetség gazdálkodása, s a szolgáltatásaink színvonala nem romlik, hanem javul.

A Rátkai Klub nem jött velünk, a TIT budai épületében találtak otthont. Gondoskodtunk róluk is, a költözködés minden terhét átvállaltuk, s egy esztendőn keresztül a bérleti díjukat is mi álljuk, a szükséges eszközöket a Klub számára ingyenes használatba adtuk.

Nekünk most az a feladtunk, hogy belakjuk a Vörösvári úti házat, s visszazökkenjük a korábbi kerékvágásba. Jelenleg „építésvezetőként és gondnokként” is működöm, még néhány munkálatot be kell fejezni, hogy minden megfelelően működjön. Ebben a munkában néhány kollégám, a portások, a fizikai munkások, adminisztrátorok, rendszergazdák és mások kiemelkedő munkát végzetek, nagyon sokat segítettek, nélkülük nagyon nehéz lett volna az egészet lebonyolítani. Akkor leszek nyugodt, ha mindennel elkészülünk. Azt látom, hogy a kollégáim közül mindenki megtalálta itt a helyét, s talán élvezi is ezt az óbudai otthont. “

Az átköltözés sem volt könnyű feladat, hiszen hetvenévnyi múltat kellett rendbe tenniük a fasorban. Közel harminc konténerben, megszámlálhatatlan mennyiségű zsákban szállíttatták el a lomokat. De még most, az új épületben is folyik a szelektálás… Egy szerény ünnepségen, több mint százan búcsúztak a palotától, az elnök összeállított erre az alkalomra a szakszervezet történetéből egy érdekes fotós válogatást, hiszen az összeállításban szereplők valamikor, vagy még napjainkban is rendszeresen megjelentek szakszervezeti tisztségviselőként, vagy művészként a fasori épületben.

“Már gyerekként abba a villába jártam, kísértem az édesapámat, s magam pedig 1982-ben lettem a szakszervezet munkatársa, így igazán hozzám nőtt az a helyszín, de azt kell mondjam, ezt az új épületet is szinte azonnal megszerettem, így nincsenek rossz érzéseim, éppen ellenkezőleg. A változás szükséges az életben, s ez mindenképpen pozitív változás. Szép az óbudai hely, remek az infrastruktúra, a közlekedés, s ami számomra nagyon lényeges, hogy barátságos, emberléptékű, nem egy üvegpalota. Olyan helyszín, ahová belépve a művészek talán nem érzik úgy, hogy idegen közegbe csöppentek.”

A beszélgetés végére ismét egy csoport munkás érkezik, ők a polcelhelyezésről szeretnének egyeztetni. No meg a házra kerülő táblákról, hiszen márciusra már cégérek hirdetik a Vörösvári út 101-es épületen, hogy itt a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége lakik…

Réfi Zsuzsanna