UNGÁR ISTVÁN*

Intelmek

Szereti Mozartot? Ostoba kérdés! Az élet úgy hozta, hogy elkerültük egymást. Soha nem találkozhattunk. Én a rántott csirkét szeretem hasábburgonyával, a ropogósra sült csülköt… Jó. jó, tudom, hogy ennek az oly gazdag magyar nyelvnek talán egyetlen hiányossága: nem tesz különbséget, ha valaki a hasát vagy az édesanyját szereti.

Félre a tréfával! Nem Mozartot, Schubertet, Bartókot kell szeretni, hanem az arra érdemes leányt, fiút, szülőt, gyermekeinket, unokáinkat, házastársunkat, igaz barátainkat… Abban, hogy miként szeretjük őket meglehetősen jó iránytű Mozart, Schubert és Bartók muzsikája. Egy fiatalember, egy szerelmes kamasz Tamino képáriája közben ne Mozartra gondoljon! A szeretett kislány járjon a fejében! Susanne rózsaáriájának áhítata hassa át a hölgyek szívét! Az életet kell szeretni, nem Mozartot! Az más, hogy muzsikájával könnyebb.

Bach Máté-passiójának a hegedűszóló el-elcsukló időtlen sírásával kísért, szívszaggató, legendás altáriája nem a zeneszerző géniuszról, hanem Péter sorsán keresztül az őszinte bűnbánat örökérvényű szépségéről szól, amelynek ez az ária zenébe öntött ódája. Beethoven végletekig és azon túl feszített szenvedélye, a sorsával bátran farkasszemet néző halandó halhatatlansága. A schuberti életművet meghatározóan beárnyékoló, sötét hangvételű alkotások megmutatják, hogy az ember fájdalma mennyi gyönyörűséget hordozhat. Az Aida záró kettősében Verdi a menny kapuját tárja fel, csakúgy, mint az utolsó művek között a Stabat mater záróakkord füzérei által feltündöklő Paradicsom megigéző látomásában. Bartók rengetegje, rejtett, titokzatos vára a természet és az ember varázslatos misztikumába vezet.

Az ilyen zeneművek megerősítenek, felzaklatnak, vígasztalnak, ha kell, békét hoznak, mert a muzsika az élet egyik legnagyobb ajándéka. Aki érzéketlen rá, az beteg. Gyógyításra rá szorul. A lelki süketség, olyan kórság, amelyet azért nehéz orvosolni, mert áldozatai nincsenek ennek tudatában.

Gimnáziumi tanítványaimmal a Don Giovannit boncolgattuk, amikor egyikük fülig érő szájjal értésemre adta: „De tanár úr, én nem szeretem Mozartot.” – „Jaj, szegény Wolfi! Csak meg ne tudja!” – sóhajtottam fel rosszmájúan. „Miért tetszik rajtam gúnyolódni? – kérdezte megbántottan – Nekem is lehet véleményem.” „ Rajtad? Véleményed? – húztam fel kissé a szemöldököm. Csak azon voltam élcelődni, fontosnak tartottad, hogy kérkedj felszínes véleményeddel, ami, remélem, még változni fog. Az a szellemiség, bölcs tisztánlátás, az a világegyetem fölé emelkedés, mellyel évszázadok óta köztünk van s amely, amíg művészet létezik a Földön, nem nélkülözhető; igazságot tartalmaz, annak semmi köze a te ún. véleményedhez. Bízom abban, hogy idővel felnősz ahhoz, hogy ezt megértsd. Mit kezdjek meggondolatlan, éretlen hencegéseddel? Vegyem komolyan? Nem Mozart veszít azzal, ha elutasítod, te leszel mérhetetlenül szegényebb.”

„Mindig is utáltam a matematikát.” – dicsekedett egykor a Televízió többmilliós nyilvánossága előtt valamelyik népszerű televíziós személyiség arra számítva, hogy ezzel emeli az ázsióját, hiszen annyira jó fej. Bolyai János és apja, Bólyai Farkas nyüszítenek szégyenükben, hogy egy ilyen tiszteletre méltó úr megveti a tudományukat. Magamban meg is jegyeztem: „No bravó, és?! Ezt az információt akarta megosztani velünk?” Az efféle fölényeskedés nemcsak romboló és káros, de mikrofon vagy kamera előtt egyenesen bűn. A tudomány, a művészet értékei sziklaszilárdan állnak a lábukon, mondvacsinált ízlésektől, gusztusoktól függetlenül. Így a zeneművészet mesterművei is. Birtoklásukért meg kell dolgozni. Nem adják magukat olcsón. Ám megéri a munkát, mert a munkafolyamat is élmény. A z érzelmi lustaság a művészet halála. Nélküle sivár, üres, tartalmatlan hétköznapok sokasodnak és fogynak el mellettünk. Van annál szörnyűbb rémálom, mint Madách Imre Falanszter-színe, ahol az emberi fantázia fölösleges kolonc?! A művészet pótolhatatlan, lemondani róla helyrehozhatatlan veszteség. Az idő irgalmatlanul múlik. Nem a művészeté, az múlhatatlan, mi vagyunk halandók, a mi időnk múlandó. A Révésznél már hiába reklamálunk. Akkor már késő. Viszont addig? Addig az élet millió buktatója és szépsége mellett ott van: Leonardo da Vinci, Rembrandt, Monet, Csontvári, Shakespeare, Tolsztoj, Thomas Mann, Arany János, Radnóti Miklós, Bach, Beethoven, Schubert, Verdi, Bartók Béla és – igen! – ott van Mozart. Apropó, szereti? Ostoba kérdés!

---

* Az írás szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy.