ERDŐSI-BODA KATINKA

Csalódás és ideák közt

Liszt és kortársai a zuglói filharmónia koncertjén

A romantika mestere, Liszt Ferenc markáns egyéniségével döntő hatással bírt korára, korának művészetére. Műfajteremtő személyiségével, úttörő, forradalmi törekvésével nemcsak felkavarta a XIX. század zenei atmoszféráját, hanem valami egészen újat alkotott. Eredeti nyelvezete, stílusa - elődei szelleméből is merítve - áttörő zsenialitásában öltött testet. A jövő zenéje, az összművészet esztétikájának koncepciója, valamint az eszményiben való rendületlen hite – barátjához, Richard Wagnerhez hasonlóan - meghatározó erővel jelentkezett életében. A korszak jeles alkotóira óriási befolyással volt. Így többek közt tanítványa, Camille Saint-Saëns (1835-1921) művein a liszti örökséget kitapinthatóan nyomon követhetjük. De az akkori Párizs spanyol származású zeneszerzője, Édouard Lalo (1823-1892) is ebben a forrongó hangulatban alkotott.

A 2015/2016 évadban a Zuglói Filharmónia és a Pesti Vigadó „Téli bérlet” sorozatának utolsó hangversenyeként Liszt szellemét, korát kívánta megidézni, mely ma is az aktualitás teljességét élvezi. A nagy ívű zenei koncert tudatosan felépített, válogatott, s összehangolt repertoárja - Ménesi Gergely vezényletével - remek hangzást eredményezett a Pesti Vigadó Dísztermében. A keretes szerkezetű műsorban Liszt két szimfonikus költeménye; a Hamlet és az Ideálok közt, Saint-Saëns a-moll gordonkaversenye, valamint Haláltánca csendült fel, de az egész estés koncert középrészét Édouard Lalo Scherzója adta.

A hangverseny első műve, Liszt (1811-1886) szimfonikus költeményei közül a Hamlet amolyan valódi „különc” mű. A Liszt alkotta zenei műfajra, vagyis magára a szimfonikus költeményre oly jellemző diadalos gesztusok, fennkölt, magasztos csúcspontok korántsem találhatóak e művében, a mestertől már megszokott apoteózis fenséges zárása pedig teljes mértékben elmarad. Az alkotás „Hamlet tétovázó és bizonytalan karakterét” tárja a hallgató elé lírai, szemlélődő kifejezésmódjával. Ez a Hamlet nem a határozatlan álmodozás passzív szereplője, hanem a tudatos cselekvés aktív létrehozója. A Zuglói Filharmónia zenekara áttetsző, jól kirajzolódó zenei karakterformálása mély érzékenységgel láttatta a dán királyfi érzelmi állapotait, belső és külső vívódásait. A romantikus programzene disszonáns hangfüzéreinek tartós feszültsége a zenekari hangzásban kiválóan tetten érhetőnek mutatkozott. Ugyanakkor, - ahogy Batta András megfogalmazása szerint - a „zeneszerzői csalódás emlékművével” állunk itt szemben, a kiábrándultság motívuma is egyértelműen érvényre jutott e zenei atmoszférában. Kinek is a kiábrándultsága? Természetesen Liszté. A darab hallgatása során rögtön felmerül bennünk a kérdés, miszerint a „jövő zenéjének” el nem fogadása - e korabeli zenei matéria keretében - végleges lett volna? Mindenesetre az 1848-as forradalom restaurációs korszakában Liszt – ahogy barátjának, Wagnernek is - forradalmi törekvése lélektanilag erősen megtört a megálmodott jövő zenéjének koncepciójának vonatkozásában, valamint annak összművészeti esztétikájában. Rezignáció vette kezdetét. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy Schopenhauer pesszimista filozófiájának hatása jól érzékelhető; az 1857-58-ban keletkezett Trisztánban, amely a Hamlettel egy időben született. Maga a mű, mint látjuk, értelmezhető a mester belső lelki tükreként, amely rokon Hamlet portréjával. A korábban vággyal fűtött férfi béklyóiba zárva küzd, fárad, majd csöndesen a másvilág felé fordul. A záró kép gyászzenéje a zenekar egységes, festői előadásában egyszerűen csodálatos volt, bizonyítva, hogy annak idején a jövőnek igazi remekműve született.

A második mű, Camille Saint-Saëns (1835-1921) a-moll gordonkaversenye erősen mestere, Liszt zongoraversenyeiről tanúskodik, a megformálás aspektusát tekintve. Az egyetlen nagy ívű, tematikailag egységes tétel, inspiráló kihívás mind a zenekarnak, mind a szólistának egyaránt. Déri György, Liszt díjas gordonkaművész szólója a zenekarral együttműködve a színek, hangulatok tárházát varázsolták a zenei éterbe, különféle érzelmi komplexitást előtérbe helyezve. Bár a lírikus epizódszerű szakaszok csak fel-felvillantak a mozgalmas-dramatikus zenei anyag közt, mégis a különböző témák, gesztusok hajlékonyan, könnyedén, virtuózan szövődtek egymásba.

A spanyol származású Édouard Lalo (1823-1892) - a Liszt korabeli Párizs zeneszerzőjének - lehengerlő Scherzója nagy hatással van a mai napig mindenkire egyaránt. Az eredetileg zongorás trió tétel utólag nagyzenekarra hangszerelt változata valójában félelmetes „haláltánc”. „Lélekharang, csontzene, félelmetes körtánc a sír szélén… míg a kakas meg nem szólal.” Nem meglepő. Hány meg hány zeneszerző, költő állandóan vissza-visszatérő témája az őrülésbe táncolt apokalipszis. Liszt mellett Lalo, sőt Saint-Saëns sem hagyhatta ki a romantika e népszerű kérdéskörének, problematikájának feldolgozását.

Saint-Saëns Haláltánca magán hordozva a Liszt - i szellemet, műfajában szimfonikus költemény, bár eredetileg elsőként Henri Cazalis költeményére írott dalként látott napvilágot. A darab előadása során különleges hangkeverések, hang kavalkádok sora fokozta, feszítette pattanásig a kontextuális keretet. A hiedelem szerint maga az ördög hívja hegedűjével éjfél után táncba a holtakat. Ennek fényében a Filharmónia szólóhegedűsének rendhagyó vezérjátéka fantasztikusan irányította a csontvázak fergeteges, abszolút módon kiteljesedő „tivornyáját” a mű előadása során.

A koncert, záró darabjaként Liszt utolsó, 12. szimfonikus költeménye, az Ideálok üzenetértékével méltó befejezést adott az este során. Ez Liszt ars poeticája, mely e műben egészében benne is foglaltatik. A zeneszerző Schiller Az ideálok című versének ihletésére a művész ideálját fogalmazza meg itt. Azét a művészét, akinek küldetése nem más, mint a töretlen alkotás és a kíméletlen küzdelem. Nem véletlenül, a szimfonikus költeményben Liszt életútja vetül elénk: a fiatal tehetségé, a párizsi zongoratitáné, majd a megcsömörlött, el nem ismert, csalódásokkal teli zeneszerző képe kerül a kontúros perspektívába. Végül a záró kép során mély tartalmiság emelkedik a zenei kozmoszba. A címszó, „Munkálkodás”, e lábjegyzettel vésődik az emberi gondolatba: „Életünk legnemesebb célja az ideálok megtartása és megőrzése.” A platóni eszme több mint 2000 évet átívelve - az anyag szakadatlan változása közt- szervesen, meg-megújulva formálja a Végtelen, a Szellem világát. Ez az örökség óriási, s Liszt alkotásával, rendíthetetlen hitével ennek tett eleget. Az érzékiségen túli, csak a tiszta gondolkodással megragadható szféra, az ideák birodalma nyílik meg számunkra. Egy olyan örök állandóságban tapasztalhatjuk meg magunkat, amelyben valódi létezésünket élhetjük meg. Melyben az örök érték, az örök Jó és Szép ősképként, példaképként világít a lélek-test dualizmusában, gyakran egymásnak feszülésében. Példakép segítségével, útmutatásával kaphatjuk meg azt a Tudást, mely a hétköznapokban iránytűként szolgál. Platón szerint erre az ismeretre a visszaemlékezés, azaz az ún. anamnézis útján tehetünk szert, mely az önismeret és a tanulás révén kristályosodhat ki bennünk. Liszt szimfóniája ez emlékezet aktivizálódását szolgálta akkor és most egyaránt. Az előadás során a grandiózus hangzásvilág a kiteljesedés széles horizontjában magával ragadóan, az igaz maradandóságot közvetítette. A Zuglói Filharmónia ezt a csodás világot hozta közel hozzánk, hallgatókhoz, felelevenítve Liszt hitvallását. A nagy sikerre való tekintettel érdeklődéssel várjuk a 2016/2017 évi közös bérlet akciójuknak mielőbbi meghirdetését.

A szerzről

Erdősi-Boda Katinka a Szent István Király Zeneművészeti Konzervatóriumban végzett 2009-ben hangkultúra, 2010-ben pedig az orgona szakon. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatójaként kommunikáció és médiatudományból diplomázott 2011-ben. Jelenleg mozgókép és médiaismeret - etika tanári tanulmányokat folytat. Ezzel párhuzamosan a Baptista Teológia Akadémián egyházzenei képzésben részesül.