Relaxing Classics

 

http://opdwarner.com/sites/wmgtmseu01.prod.acquia-sites.com/files/styles/med/public/0825646490189%20Nipper%20-%20Relaxing%20Classics.jpg?itok=akfCNXA6

 

A His Master’s Voice emblémájának kutyája „boldogan” ismerte fel gazdája hangját a gramofon tölcsérén keresztül – a Parlophone Recordsé is kedveli a komolyzenét. A kiadványsorozat legújabb, kétkorongos albuma a „Relaxing Classics” címet kapta.

 

Ez a cím azonban kissé megtévesztő – elsősorban azoknak a kezdő angol-tanulóknak, akik készségesen „kiszótáraznák” (középszótárból arra az eredményre jutnának, hogy „bágyasztó” zenét hallhatnak, netán „hashajtót” – s nagyszótárban is a feltüntetett sok jelentés értelmébe kellene szegődniük, hogy rátaláljanak egy olyanra, amely feltehetően a műsor összeállítók célját tükrözi). De „csípi a szemét” azoknak is, akik képesek megélni intellektuális élményeket, akik találnak „figyelnivalót” ismertben és számukra még ismeretlenben egyaránt.

 

Pernye András jut eszembe, aki elmondta, hogy nem tud zenés helyen vacsorázni. Ha rossz a zene, zavarja a kulináris élvezetekben – ha pedig jó, akkor hogyan is ehetne zenehallgatás közben…

 

De áldozzuk fel a „valamit valamiért” szemléletmód oltárán a komolyzene megannyi remekét, s lássuk, mire kellene relaxálnunk!

 

Utólag egyetlen választási szempontot lehet nagy biztonsággal meghatározni: lassú (alap)tempójú legyen, minél kevesebb (erőteljes) kontraszttal, s lehetőleg szűk dinamikai keretek között. Ehhez képest egészen változatos programot sikerült összeállítani!

 

A válogatás szempontjához társult kétségkívül az is, hogy a rendelkezésre álló felvétel-készlet iránt felkeltsék a figyelmet, tehát az előadás „minőségi” legyen (sejttetve, hogy eredeti környezete hasonló színvonalat képvisel – s ebben vélhetőleg nem is csalatkoznánk).

 

Arra nem gondoltak, hogy esetleg a stiláris rokonság hasonlóképp „bágyasztó” lehet – meredek szökellésekkel váltanak stílust két viszonylag rövid track között. Persze az is meggondolkodtató lehet(ne), hogy vajon a rövid időtartam alkalmas-e a relaxálásra, vagy a viszonylag sűrű váltások az eredeti szándék ellen dolgoznak…

 

Beethoven „Holdfény”-szonátájának nyitótétele ideális kezdetnek bizonyulhat (habár van olyan elszánt zenerajongó, aki képes végig figyelemmel kísérni…), aztán másfajta „nyugalom” jelentkezik, az Akváriumé (Saint-Saëns: Az állatok farsangjából) – itt viszont az interpretáció hangszín-varázsa tartja ébren a figyelmet, 2 perc 24 másodpercig. Barber Adagiójába kétségkívül belefeledkezhetünk, s Debussy Clair de lune-je nyugalmat áraszt. A Spiegel im Spiegel, Arvo Pärt hegedű-zongoradarabja viszont arra készteti a vájtfülűeket, hogy érdemben kövessék a hallgatnivalót – utána viszont Albinoni Adagiója (Giazotto átiratában, Jean-François Paillard zenekarának tolmácsolásában) kifejezetten türelmetlenséget vált ki a hallgatóból. De aki végighallgatta, jutalomban részesül: Rahmanyinov Vocalise viszont felvillanyozó élmény! Natalie Dessay hangja szívbemarkolóan gyönyörű, tolmácsolásában a dallam szavakba nem önthető tartalommal telik meg, amit teljes átéléssel követünk – a kíséretről a Berlini Szimfonikusok gondoskodtak, Michael Schřnwandt vezényletével. Az ilyen hallgatnivaló önmagában pótol minden olyasmit, amit a relaxálástól várna valaki; e szépség kiragad a mindennapok ügyes-bajos dolgaiból, szemléltetve a zene varázshatalmát. Itt talán érdemes megnyomni a „Pause” gombot a készüléken, hogy kiélvezzük a zene-keltette boldogság-érzést.

 

Öngól-értékű Satie 1. Gymnopédiájának és Chopin Berceuse-ének közvetlen egymás utáni szerepeltetése – mindkettő „másként” hatásos, s amennyiben a műsorrend kioltaná is a hatást, a hatástalanság aligha kedvez a relaxálásnak. Mozart Klarinétversenyének lassúja megint csak figyelemreméltó muzsika, figyelemreméltó előadásban (Sabine Meyer, Berlini Filharmonikusok, Claudio Abbado) – s nem kevésbé az a folytatás sem, ám az, hogy Schubert zongoratriójának lassútételéből csupán részletet hallhatunk, sokkolóan hat a relaxálni vágyó (?) muzsikusra (ráadásul úgy, hogy szinte beletorkoll Bach f-moll zongoraversenyének lassútételébe). Bachra Händel – csembaló szvit zenekari verziójából egy Sarabande-tétel: már-már a cukrozott méz illúzióját kelti. Mindehhez Schubert A-dúr szonátájának (D. 959) lassúja, műsorzárásként.

 

Muzsikus számára aligha jelentheti ez a hallgatnivaló a relaxálásnak a megkönnyítését!

 

A második korong műsorában kevesebb közismert művet/tételt tartalmaz (tehát, több „felfedeznivaló” hallgatnivalót a szakmabelinek), de talán még több megkérdőjeleznivalót a sorrendet és a kiválasztott interpretációkat illetően. Johann Pachelbel Canon & Gigue-jéből s kánon (Paillard átiratában) Jean-François Paillard zenekara tolmácsolásában aligha indokolhatóan szerepel ebben az összeállításban – ráadásul Vivaldi C-dúr mandolinversenyének lassútétele követi, gyönyörködtető előadásban (Giovanni Scaramuzzino, Europa Galante, Fabio Biondi). Satie zongoramuzsikájára ezúttal Anne Queffélec jóvoltából kell felfigyelnünk (Gnossienne No. 5) – a folyamatos továbbhallgatáskor nehéz azonnal áthangolódni Liszt egyik Desz-dúr Consonation-jára! Ráadásul a folytatásban Mozart jön (A-dúr zongoraverseny Adagiója), aztán Rodrigo, Schumann és Verdi (sokakat kárpótolhat viszont eme vegyes kínálatért a Verdi Otellójabeli Ave Maria, Maria Callassal.

 

Végeredményben, ha eltekintünk a relaxálás tényleges jelentésétől, tartalmától, nincs sok panaszra okunk e zenei zsákbamacska miatt: a két és félórányi muzsika egyszersmind jó anyagot szolgáltat kvíz-játékhoz is, hiszen az eredeti kontextusból kiragadott részletek felismerése nemritkán szakmabeliek számára is komoly próbatétel. Igaz, ilyenkor csak a sikeres felismerések után következik rövid-elégedett „relax”!

 

(Warner Classics)

 

Fittler Katalin