FENYVES MÁRIA ANNUNZIATA

 

Az öreg halász, Debussy – és a tenger

 

„Emberi törvény: kibírni mindent és menni

 mindig tovább, még akkor is, ha már nem

 élnek bennünk remények és csodák.”

 /Hemingway/

 

„A halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit.”

 

Így kezdődik Hemingway kisregénye, az „Öreg halász és a tenger” címmel, amely a legismertebb, s amelyért 1954-ben Nobel – díjat kapott. Könyvében a főhős, az elemekkel viaskodó Santiago, az emberi akaraterő, a kitartás példaképe. A tengerrel, a hallal, a természettel önmagáért, életéért, méltóságáért, az ember voltáért vívott küzdelem nemes példája. Egyben hitvallása az emberről, a világról. Az 1954-ben készült filmen Hemingway legendás halászát Spencer Tracy személyesítette meg. Csodálatos alakítás volt. A könyvet 1952-en írta, ez utolsó műve letisztultan, legtömörebben adja vissza hitvallását. Könyvével a század legnagyobb klasszikusai közé emelte a szerzőt. A könyv esztétikai élménye, érzelmi felismerése, hangulatteremtésének mélysége, tudatos kialakítása az egyes mozzanatokban lenyűgöző. Az érzelmeket mutatja be könyvében, könyveiben, amely erős oldala volt írói munkásságának.

 

Az öreg halász és a tenger Teljes film

 

De milyen is volt, az öreg halász?

Santiago sziklaszilárdan ül kis csónakjában, öreg kezei fájnak, már-már alig bír a kötéllel, s a nagy hal óriási erejével, aki az életéért küzd, immár fogolyként. Körötte a nagy tenger szélvész orgiája, fuvallata, hullámok moraja, tajtékja, óriási súlya, hatalmas tömege. S Ő, szenvedve, küzdve magányosan: hiszen kihez is szólhatna? A küzdő halhoz? A szelekhez? A nagy, hatalmas vízhez? Ehhez a hatalmas vízhez?

Milyen is a víz?

Milyen is a víz, a vizek?

Örvénylő sötétségek, mélységek, sodródó valóságok, hömpölygő hullámok, hullámzó reménységek. Az indulás, a tisztulás, a permetező gyöngyözés, a pezsdülés, a tisztulás, csillagigéző tündöklés, az ömlő, az omló, az éltető, a tápláló, az enyhet adó; a víz, a víz, a víz…

Kihez, mihez is szóljon, úgy sem kap rá feleletet. Vagy a csillagos éghez? – amikor már a fényeket elnyelték a percek, az órák, a sodró nehéz pillanatok? Bizonyára sokszor voltak életében olyan órák, percek, amikor nagyon elfáradt, amikor a szomorúság uralkodott fáradt testén.  De a mostani, ezeknek a múlt napoknak átélt órái kezdték felőrölni. Mégis volt egy kis erő, nagy-nagy akarással, hogy a partot majd eléri: egy nagy küzdelem, kitartás, türelem árán, egy kibontakozó utolsó erőfeszítés, sajátmagát kipróbáló öreg-hős, mert ki kell jutni, el kell vinni a nagy zsákmányt utolsó erejével, hiszen sok embernek lenne jó falat, s neki is egy kis pénz… Még van benne hit, hogy meg tudja tenni! Bizalom szívében lelkében, hogy sikerülni fog! Közben a nagy csönd mindenütt, és a víz, és víz… S a nappalok éjek múlásának sokasága, a hetek gyülekezése már a háta mögött. Isten tudja hányadik? De most már úgy is mindegy! Már azt sem tudja, hogy mennyire fáradt, mennyire hordozza terhét, csak valami csendes nagy akarás van még benne, talán még egy segítő sejtelem, talán még néha az ég felé egy kis könyörgés, múlandó földi ima, csak szó nélkül, csak összetett kéz nélkül, mert a remegő kéznek, már az is nehéz, de fogni kell a kötelet is. Csak a szemével tekint fölfelé néha, néha, néha… „Felelj nekem te tiszta égbolt, meddig bírom még? Meddig ebben az észbontó magányban, görcsös kezemmel? – rebegi alig hallhatóan.

„Késsél még sötét éj!”

Szédítően mély sötétség van, vesz körül, s a nagy tenger dadogva küldi hullámait, lökdösi taraját, habját.  Szavai szállnak a víz fölött az ég felé. Hallja a tenger, s továbbküldi hullámaival…

Ó nagy FÖLD! Magas ÉG! Mély TENGER! Micsoda óriások, és én, az öreg összeaszott ember, a velem öregedett csónakomban, egyedül. Időnként csak szellők szállnak fölöttem. Hová, merre mennek? Már nem sugdolóznak, mint rég, csak sietnek. Mit akar tőlem ez az ÉLET? –mondaná, de kinek? Már az álmok szent órái is elmaradtak, s a görcsbe szorult kéz nem lazul, mégis valahogy tartani kell, s a sötét éj még rosszabb órákat is hozhat, - valami tán megmarad ebből a nagy halból…

Búsongó gondolatai szállnak, messze viszi az éjszakában a libbenő szél, a szelek, amik körülötte röpködnek. Képzeleg! Lehet, hogy csak a nagy fáradságban tűnik minden olyan sötétnek? De nem! Ez a valóság! Bánatos valóság, iszonyú súlyával.

És mit jelent néki e táj? A mindent!  Hiszen itt élte le életét, e hosszúra nyúlt életet. Szétrebbentek már az álmok, amik egykor még éltették. Szomorú világ ez, mely riadva muzsikált mellette, botladozott, dermesztő magányában.  Sötét volt, s tenger titokzatos, s felette nem ontotta fényét a hold, s magánya szállt a cseppek tetején…

Kétségkívül az életben ott van mellette a fény és az árnyék: a kétség és a remény, mit Lucifer mondott egykor…, és némán  sikoltanak benne a gondolatok százai.

A mosoly rég elköltözött az arcáról. Hát hogy is lehetne mosolyogni? – nyomasztó érzések, kínzó gondolatok tömegében, nem való a mosolygás. Sajdós lelke sem kutatja a gondolatok titkát: elfáradt, túl sok rossz, tépelődő gondolatok százi röpdöstek körülötte, s a nagy hullámzó IDŐ vergődve kíséri nap-éjszakákon át a víz-nemzette ködben, hol ébren,, hol keserves álmaiban…

A teste már nagyon fáradt, kezeiben alig van már erő: szemei égnek: torka kiszáradt, a napsugár fénye is már túl erős a harmatos hajnalok és az ezüstszárnyú reggeleken, a hideg parancsolt éjszakák után.

S a félkarú hold, amikor fel jő, már nem üzen semmit, s amikor már teljes fényét mutatja, akkor sem mondd semmit. Pedig régen beszélgetett vele. De ma már csak magában beszélget, … csak azt is néha… Most, sok-sok nap után tele fájdalommal, azért még van egy kis kitartás. Még szeretné látni a kéklő dombok fehér csúcsait, s a part zöld szegélyét… Most a víz szinte sötétkék volt körülötte, s az algák rőt vörös foltjait vitték a hullámok körülötte.

„Nagy hal lehet!” – gondolta magában, s ahogy úszott, a zsinór ismét megsebezte beteg kezét. „Türelem kezem, türelem! ... Te, bal!- mondta halkan, a jobb kezem még egy kicsit bírja. Most beszélt a halhoz, a kezéhez, közben a hal vitte csónakjával befelé.

Egy fáradt madárka szállt a csónak farára. Halkan szól hozzá, szinte súgva: „Mit keresel itt a végtelen víz fölött?” – s elgondolkodott. Micsoda szív és lélek lakott Santiagóban, hogy a nehéz órákban észrevette a kis madárkát, s örült annak a kis teremtménynek. Ő is ott volt a tenger fogságában, közben saját magát erősítette:”Légy bátor és rendíthetetlen!” Micsoda erős jellem, micsoda fegyelem, micsoda kitartás, micsoda gondolkodás ott a nagy víz hullámain… Majd küzdés a cápával, de még akkor is az emberben való hite sugárzik belőle, mint mondotta:”… az ember nem arra született, hogy legyőzzék! Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni!”  Micsoda erő és maga biztonság sugárzik belőle! „Az embert igen! Nem maradt egyebem, mint a gondolkodás” – mondja önmagának.

Idegen arcokat is rég látott. Csak a nagy hal van mellette, amit egyre többen felfalnak a jövevények. Hiába is küzd ellene tudja, hogy hiába!!!  Mégis küzd, nem adja föl, pedig már alig nevezhető halnak, csak a csontok tükrözik, hogy óriási volt! A sötét éjszakában az órák lassan múlnak… Néha megborzad a látomástól, hogy annyi küzdés után csak ez maradt. Csak ennyi! Megrendül! Fáradt szomorúság ül az arcán és a szívében. Már halvány fénysávok szállnak a keleti ég alján, a vízen apró kis hullámok játszanak, sorakoznak, s ahogy a szellő száll a párás levegőben, - amit csak a tenger tud adni! – nebulák remegnek a nesztelen légben, de néha még a szellő, a szellők is ijedten lebegnek széjjel a fehér csontváz láttán… Rekedt csönd guggol, elmúlt emlékek is elsuhannak mellette. A szegénységben, az évtizedek sodrásában Ő felfedezte magát. A küzdés, a türelem, a kitartás leckéjét jól megtanulta. Nagyon is tudta, hogy mi a bánat. „A bánat, egy nagy óceán!”

És mi az öröm? Az csak „Az óceán kis gyöngye!” Hát igen, igen! Néki nagyon kis gyöngy jutott. De az a kicsi, gyöngy volt? Nagy kérdés, s nehéz rá a felelet!

Nyolca évtized súlyától reszketőn, szenvedőn, bánattal teli, mosoly-nélküli élet az övé, mégis utolsó erejével a parthoz evez, szomorúan, fájón, meggyötörve; fáradt testén már lesiklott a napsugár. Reszketés, borzongás árad át rajta, mert megrabolta a nagy IDŐ. a nagy IDŐ!

Mert „Az ÉLET, a leghatalmasabb színpad!

Az EMBER, a legnagyobb szereplő!

A SORS, a legnagyobb rendező!”

Az emlékezés néhány sora azért került papírra, mivel 55 éve ment el…

A halász már öreg volt!

„Fent az út mentén, a kunyhóban, az öreg halász ekkor már újra aludt. Még mindig arcra borulva. S a fiú megint ott ült mellette, virrasztott… és sírt…”

Vajon milyen lesz a hosszú álom? És milyen a következő nap? Mit hoz, mit visz el? Hová zuhannak majd nehéz, fáradt gondolatai?- miközben mosolyog az ÉLET verejtékező mosolyával…

Ott lenn a tenger most is csókot ad a partnak, és simogatja, öleli naponta és éjjelente… s a víz zenéje szól halkan…

 

Debussy: A tenger - Záborszky Kálmán (1996)

 

Zuglói Filharmónia Szent István Király Szimfonikus Zenekar
Vezényel: Záborszky Kálmán
Budapest, Zeneakadémia, 1996. november 8.

 

Szóljon a víz zenéje, Debussy tengere, s zúgása szép legyen, hogy szép legyen az álma. A napsugár küldje fényét és az éj is küldje csillagait a bársonyos égboltról. Szóljon a tenger szép zenéje, hiszen a nagy zeneköltőt is nem a mérhetetlen víztömeg misztikuma érdekelte, hanem inkább a hullámok ritmikus beszéde, s a vízfelületen a vakító napsugár játéka, és a szél és a tenger párbeszéde. Hallja, - az öreg halász is, érezze, hogy ez most Néki is szól. Dalol ma a La Mer fűszeres illatával, ami a zeneszerző hitvallása, személyes kinyilatkoztatása, a tenger dallamainak villanásszerű és futó benyomásainak beszédes kifejezői, csodás harmóniái. Szóljon Néki a fáradt, öregnek, Debussy tengere, a víz színeinek, hangjainak csodái, s talán éjszaka az ezüstös csillogó hold majd megvilágítja a sziréneket is, akik Néki énekelnek, kacagnak, táncolnak, s a víz csendesen susog, hogy Ő nyugodtan pihenhessen a nagyon hosszú napok és gondterhes éjszakák után…, miközben a természet titkainak döbbenetes megnyilatkozását érezzük.

Hemingway már 17 éves korában a Kansas City Star tudósítója lett, s hamarosan a világlapok kedvelt munkatársa. Egészségügyi önkéntesként került Franciaországba, majd onnét az olasz frontra, mint haditudósító. Sok élményt gyűjtött, s ezt dolgozta fel a „Búcsú a fegyverektől” c. kötetében.

1926-ban írta meg a „Fiesta” c. regényét, melyben a háborút átélt generációk életét mutatja be. A könyv szereplői részt vesznek Pamplonában a Fiestán, a népünnepélyen, majd az után tovább megy a társaság újabb izgalmas kalandok felé. A háborút átélt ifjúság egy részének lelkiállapotát vetíti elénk. Szomorú regénye az írónak e kiváló alkotás, melyet az irodalom nagyra értékel.

Spanyolországban többször is járt bikaviadalokra, Afrikában pedig oroszlánokra vadászott, de nemcsak szenvedélyes vadász volt, hanem horgász is. 1926-ban írta az „Afrikai vadásznaplót” c. kötetét. 1936-ban ismét tudósit a spanyol polgárháborúról. Ezután írja „Akiért a harang szól” c. művét, amely nemzetközi összefogás erejéről, az emberek hőssé formálódásáról állít emléket. Az élet egy nagy szeletét mutatja be, az ember és a világ viszonyát.

1950-ben készült el „Folyón át a fák közé” c. írása, 1957-ben Kubában kezdi írni egzotikus, kalandokkal teli önéletrajzi fogantatású prózáját, amely az 1921-  26 közötti párizsi évekről ad bepillantást; közben „Veszélyes nyár” címmel ír a spanyolországi arénában játszódó vad vetélkedésekből. ”A halál délután” c. – 1932-ben megjelenő - kötetében is az emberre leselkedő veszélyekről olvashatunk, a bátorságról, és a halál közelségéről.

Ez Hemingway esztétikájának, etikájának, életfilozófiájának legtömörebb, legtisztább összegzése. A részletes, tudós elemzésből pontosan megismerheti az ember a valódi spanyol bikaviadalt, sőt a mellékelt szótárból a szakkifejezésekkel mindazt segíti.

A magányos emberek küzdelmes életének felmagasztalásáig jutott el, a „Szegények és gazdagok” c. művében. A „Kilimandzsáró hava” nálunk 1960-ban jelent meg. A hegy 19710 láb magas, Afrikában legmagasabb, és hó borítja. A nyugati csúcsát Maszai néven, Ngaje Ngai-nak, azaz „Isten házának” hívják.

A „Novellák” c. kötetében több mint negyven novelláját olvashatjuk, melyek kiemelkedő jelentőségűek az amerikai irodalomban.