Zsirai László
(Sopron, 1956) elsősorban költőként, publicistaként ismert, de könyvismertetőket
és elbeszéléseket is publikál. Jelen kötetében harmincévi novellatermésének és
elbeszéléseinek legjavát nyújtja át olvasóinak.
A XX-XXI. évszázad fordulójának környékén keletkezett írásaiból kisugárzik,
hogy a társadalmi fejlődés által tör-ténelmileg
túlhaladott korszakban is létezett a jóra való törekvés és a jó cselekedet
összhangja. Mindez az emberséges ember bensőjéből fakadó személyes
igény és ezen igények környezeti közegbeli összességéből származik.
A jóság bármilyen
körülmények közepette képes meglelni hasznos kibontakozásának lehetőségét,
s az erre törekvő ösztön hathatós segítség alakjában fejeződik ki.
Végigvonul a novellákon és
az elbeszéléseken a humánum, a művészet szeretetteljes légköre, a
munkáskörnyezetben ugyanúgy, mint az irodalmár főhős életének itt
bemutatott epizódjaiban. Valamennyi jellemzője a harmónia kialakítása,
megőrzése és a fejlettebb kibontakozás keresése az emberi lélekben.
Életünk értelmes-érzelmes lényege.
A hagyományos nyelvezetű írások lég-köre
sugallja az emberi-isteni jóságba vetett bizalom létezését vagy annak elvárását.
A krónikus betegség, a szeretett szülő elvesztése feletti fájdalom, az
eleven munkanélküliség, a nemzedéki lerokkanás, a családalapítás visszás
kísérőjelenségei ugyanúgy jelen vannak, mint az oldottabb jelenetek, az
irodalmi lét ellentmondásosságai. Az emberi jóság és rosszaság példái
vegyülnek, ám erkölcsi értelemben mindig a jóság kerekedik felül.
A szerző a napjainkban széttöredező
emberi kapcsolatok jellemmozaikját kívánja példaadóan összerakni. Az egyetlen
lehetőséget e kilátástalan jövővel fenyegető világ érzelmeinek
egyensúlyba billentésére.
A fák ágai olyan ideges sebességgel integetnek, mintha lendületesen vad
szimfóniát vezényelnének a homályló tóparti utószezonban.
– Vihar lesz – gondolja magában a zeneszerző. – B-dúrban
nyikorognak a zsalugáterek zsanérjai.
A víkendház ablakán kitekintve látja, hogyan lovagol a hánykolódó
hullámok hátán a kikötőbe a szürke halászbárka, akár egy elázott ünnepély
zavaros mámorát hurcolva hazafelé. A parton néhány viharkabátos ember várja a
bárka küzdelmes érkezését, hogy a hajótest gyomrából kikerülő zsákmányt
mihamarabb a halfeldolgozó üzembe hordhassa, mielőtt eldurvulna a szél meg
a terhes fellegek áldatlan csatája. Aztán kiköt a hajó, vontatmányát
utánozhatatlan szakmai eleganciáról tanúskodva irányítja a stéghez az egyik halász.
Ott hirtelennek tűnő, ám mégis megfontolt mozdulatokkal helyezik át a
síneken gördülő kis kocsi platójára az itt-ott még ficánkolva fuldokló
halakat tartalmazó fonott kosarakat. Részvéttel hajlonganak a bokrok, a közeli
kempingben zászló helyett tisztelegnek a szabadban lobogó, mosott ruhák. Elered
az eső, mintha a tó vizéből kikerült halakat utoljára kegyesen
megfürdetné a sors, de közben az emberek tolják már a kocsit az üzemépület
kapuja mögött eltűnő vágányokon. Miután becsukódik ez a kapu, tombol
tovább a természet, hiszen valamiért nagyon haragos kedvébe jöhetett az ég.
Egy idegen fiatalasszony kapkodja le az ismételten ázni kezdő
ruhákat a szárítókötélről, ezzel teljessé válik a kikötő és a kemping
kihaltsága. A környéken sehol egy lélek. Úgy zúg a szél, kopog a szakadó
eső, tajtékzanak a tó hatalmas hullámai, akárcsak Beethoven kottázta volna
így a hallható hangokat, akkordokat, futamokat. A zeneszerző egy darabig a
szobából figyeli a vihar szinte utánozhatatlan össz-hangzattanát, majd a zongorához
ül, felnyitja a billentyűzet fedelét, kezdetben tétován, később egyre
határozottabban mozognak az ujjai a klaviatúrán. Szokatlan hangversenyt ad az
eresz védelmébe menekült madaraknak. Csak úgy, rögtönözve játszik
különböző műveket, ám leggyakrabban Schubert szelíd-szolid, lelket
nyugtató dallamainak harmóniáit idézve száll szembe a kinti vihar durvaságával.
Persze, önmaga sem hitte, hogy éppen emiatt, de fél óra múlva elcsendesedett a
szél, megnyugodott a vízfelület, s a kertben és az utcán kisimult a tócsák
tükrös háta, megszűnt az eső kegyetlen csapkodása.
Nemhiába! Jelentős a lélek ereje. A zeneművészetben
különösen, hiszen például Schubert szerzeményeiből a legőszintébb és
legtalálóbb érzelmek hatása árad. A zeneszerző befejezi zongorajátékát,
lehajtja a terjedelmes hangszer billentyűzetének fedelét, feláll a kerek
székről, és újra az ablakhoz lép.
Az iménti szomorúságot gyorsan felváltja a boldogság. Az ablakon
kitekintve úgy tapasztalja, mint-ha kedvre bírná a szomorúfüzet a Nap vidám
sugarainak kora ősszel is mókás zápora.
Nyárbizsu: utószezon. Már tartósabb nyugalmat szimatol a szélben a
lélek. Bár a hullámok jókedve néha még a vízparti padra szökken, majd
visszahullik, és megint újra indul. Ilyen a tó feledhetetlen tánca. Emlék,
partok márványtömbjébe vésve. Ó, fel-hőtlen
befelhősödés! Amikor mindannyian egyformán tudják a nyaralóépületek lakói,
hogy miről hallgat a csend az utolsó itteni éjszaka. A sötétszürke
halászbárka letisztítva lebeg a kikötőben.
Az üdülőgondnokok elfáradtak, a postások táskái lefogytak. A ven-déglősök a takarékpénztárba mentek. A sátortábor
megritkult búcsúünnep. A házak némák és moccanatlanok. Sehol egy
zsalugáter-szempillantás, sehol egy kapucsengő-tangó. A móló
figyelmeztető rakétái visszavonultak. A strand pázsitja,
sakkmezője néptelen. A vízben csak honos állatok fürdenek: siklók, halak,
egy-egy sirály, ha megpihen. Az országút szalagja kivasalva. A sorompót
ilyenkor ritkábban eresztik, sínekre nem feküdt soha. Kápolnafegyelmű
temető a dombon. A tárgyaknak nincsen fogalmuk a sírkeresztek
jelentőségéről.
A filozofálgatásra hajlamos zeneszerző leakasztja kalapját és
sétabotját a fogasról, majd felemeli az előre bepakolt útitáskáját és
elindul. A házacska ajtaját és kapuját gondosan zárja be, hiszen idén már nem
jön többet ebbe a gyermekkora óta kedves üdü-lőfaluba.
Befejeződött az idei nyár; az állomás felé véve az irányt, a
muzsika hivatott szakértője komótosan ballag. Avardob zizegését hallja a
talpai alatt, gyöngy-kavicskórus kíséri andalgó lépteinek dúdolását a hervadó
parkban. A vonat indulásáig bőven maradt ideje, nem szeretett elsietni
semmit. Felballag az erdei kápolnáig, ahol Szűz Mária képe előtt
elmond egy imát, így köszönve meg a boldog nyarat. Az erdő lombjai közé
beszűrődő napsugár ekkor ér az arcához, anyásan simogatóan, a
következő nyár reményének ígéretével.
– Igen, igen – gondolja magában a
zeneszerző. – Ave Maria, gratia plena. Igen, igen. Schubert a példa.
Ezt állapítja meg elgondolkodva, s az orgona trioláinak belülről
hangzó kíséretével folytatja tovább a számára elrendeltetett utat.
