Tóthpál József*
„Evangéliumi
esztétika” a zenében**
Johann Sebastian Bach h-moll miséjét hallgatom, és – de profundis – a zseniális Pilinszky János mondatai idéződnek fel emlékezetemben: „Bach evangéliumi művész volt […] Az evangélium áttörés az e világ és a transzcendentális világ érintkezési pontján […] archimedesi pont… Az evangélium az immanens világ teljes realitását mozdította ki helyéből…”(PILINSZKY 1970:62) – Mindez azt jelenti, hogy Pilinszky Bach zenéjében valami megfogalmazhatatlan tökéletességet érzett. A h-moll misét – úgy tudjuk – háromszázszor hallgatta meg, a János passió hatására pedig a következőket írta: „Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték… Mennyországi érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a legizgalmasabb…” (PILINSZKY l970:74)
(Pilinszky János portréjának forrása: gondolkodom.hu)
Pilinszky Jánost – vélhetően Bach zenéjének hallgatása vezette el az „evangéliumi esztétika” gondolatához, melyet Tűnődések az „evangéliumi esztétikáról” című esszéjében az Új Ember hetilapban 1961-ben említ először: „Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan, keresztény esztétika, amit leginkább <evangéliumi esztétikának> lehetne nevezni.” A különös talán éppen az, hogy – bár a későbbiekben többször is visszatér e kifejezés használatához, – az evangéliumi esztétika részletes kifejtésére mégsem vállalkozik. Azt írja: „megfogalmazhatatlan”, és hozzáteszi: „Lényegében Jézus személyéhez kötött…” Hankovszky Tamás Pilinszky János evangéliumi esztétikája – Teremtő képzelet és metafizika című disszertációjának állítása szerint azért íratlan, mert „egyrészt nem rögzíthetők az alapelvei, másrészt azok a művek sem sorolhatók fel, amelyek megfelelnek neki.” De magyarázatként hozzáteszi, hogy: „Egy művész akkor evangéliumi, ha Krisztust követi, és esztétikája is azért keresztény, mert lényegében Jézus személyéhez kötött.” Más szavakkal, világosabban kifejezve: az evangéliumi esztétika lényege – imitatio Christi.
Krisztus követésének hitéleti megértéséhez Albert Schweitzer, a jeles német humanista, prédikátor, orvos és híres Bach-orgonista gondolatai vezethetnek talán legközelebb, akinek A történeti Jézus és napjaink kereszténysége című tanulmányában a következőket olvashatjuk: „A kereszténység lényege az élet tagadásán túljutott életigenlés. A világ tagadásán alapuló eschatologikus nézeteken keresztül Jézus a szeretet örök erkölcsét hirdeti.”(SCHWEITZER 1981:73) De: mit jelent Krisztus követése a művészetben? – A klasszikus művészetnek – mint ismeretes – a szépség a központi kategóriája, az evangéliumi művészetnek viszont – levezethetően: a felebaráti szeretet megjelenítése, amely nem egyszerűen érzelem csupán, hanem olyan keresztény lelkiség, amely az ember teljes intellektusával képes továbbsugározni és viszonozni az Isten szeretetét. Michelangelo szavaival: olyan művészet, amely az ember számára „megnyitja a mennybe vezető utat.” Vagy ahogyan Pilinszky értelmezi Bach János passióját: „A zene nyelvén Bach mintha teológiai problémákra válaszolna… Az örökkévaló Istenben miként zajlik le a történelem? A Szentháromság időtlen boldogságában a Fiú-isten drámája, időbe vetett története? Zajlik a passió, drámaian, ahogy senki más tolmácsolásában, az egész mű egyhelyben lüktet, mintha Isten szívverését hallanánk.”(SIMON 2008:131
A Szentírás szellemiségében szemlélve – hozzátehetjük: a krisztusi életútban, tehát Jézus kereszthalálában és feltámadásában emberi létünk reménye manifesztálódik. Pilinszky alábbi szemléletes metaforája számunkra valójában csak így értelmezhető: „A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét…” Merthogy: „Bűnbeesésünkkel […] nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbe esett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja…” Egyedül Jézus feltámadása – Et resurrexit tertia die – adhat igaz reményt az embernek az üdvösségre. Teremtő képzeletünk az evangéliumi esztétika síkján élő hitet ültethet a lelkünkbe.
Az evangéliumi esztétika – az evangéliumi esztétikum – tulajdonképpen áthatja keresztény kultúránk egészét, benne az igazság, a jóság, a szépség és az életöröm krisztusi szeretetszimbiózisa lüktet szüntelenül. A krisztusi szeretet szépsége a keresztény művészetben – az igazság ragyogása.
Ebben a rövid esszében természetesen nincs lehetőségünk arra, hogy felfejtsük az evangéliumi esztétika hatalmas ezoterikus szövetét, és az evangéliumi esztétika jegyében sorra vegyük a keresztény zenekultúra minden klasszikus alkotását, – és minősítsük azokat; néhány jeles szerzőtől néhány remekművet azonban kiemelünk a példázat kedvéért, hogy felmutathassuk a zene evangéliumát. Tesszük ezt annak ellenére, hogy Pilinszky János tartózkodott ettől.
Az evangéliumi esztétika legősibb értékeivel, legeredetibb megjelenési formáival a zenében a latin nyelvű egyszólamú gregorián énekekben találkozunk, melyek összegyűjtésének kezdeményezése és liturgiai szerepének kialakítása a 6. és a 7. század fordulóján Nagy Szent Gergely pápa nevéhez fűződik, amellyel kapcsolatban Szabolcsi Bence a következőket mondja: „A megöregedett és megifjodott kontinens felett,… mint valami óriási szivárvány ível végig a világ leggazdagabb dallamkultúrája, a Közép-tenger klasszikus zenéje, a gregorián ének.”
Az „evangéliumi esztétika” legbőségesebb műzenei példatárát az oratóriumi művek világa – különösen pedig a passiók világa – alkotja, amelyek sajátos műfaji jegyekkel jellemezhetők. Mindenekelőtt: szenvedélyesebbek, drámaiabbak, patetikusabbak más oratóriumi műfajoknál, például a motettáknál, – hiszen ezek Krisztus utolsó óráinak szenvedéseit idézik. Szövegüket a szerzők az evangéliumokból, vagy az evangéliumok irodalmi feldolgozásaiból merítik. A passió műfaja a 17. században, a barokk korszak kezdetén Itáliában indul hódító útjára, ahol a passió szereplői hangszeres kíséret nélkül énekelték azt. Byrd Angliájában és Victoria Hispániájában a passió zsoltárszerű változatát művelték, Scarlatti Nápolyában a vokális virtuozitásnak hódoltak. A műfaj legjelentősebb, legtehetségesebb művelőit Németországban találjuk: Heinrich Schütz, Georg Philipp Telemann és Johann Sebastian Bach személyében és művészetében – a 17. és 18. században.
Schütz bibliai érdeklődése előbb zsoltáraiban és motettáiban – Psalmen Davids, Cantiones sacrae, Symphoniae sacrae – mutatkozik meg, majd eljut a passiók műfajához is: először Jézus feltámadását beszéli el, majd Jézus hét szavát a kereszten – Sieben Worte Jesu Christi am Kreutz –, végül a passió négy változatát Máté, Márk, Lukács és János szerint.
A szereplők hangszerkíséret nélkül énekelnek, a tömeg hangját kórus szólaltatja meg. Telemann 46 passiót komponált, melyből 20 megőrződött; közülük a legismertebb és a leghíresebb a Brockes Passio, amelyet 1716-ban mutattak be Frankfurt am Mainzban. A zeneszerző a művet Bartold Heinrich Brockes alkalmi hamburgi költő széles körben elterjedt – és nem kevesebb, mint 11 korabeli zeneszerző, közöttük Händel által megzenésített – passió-költeményére írta, amely rendkívül népszerű volt annak idején. A költemény a 18. század első felének pietista passiótörténeti felfogását követi: arra törekszik, hogy a fájdalom mélységeinek, Krisztus szenvedésének és halálának ábrázolása – alázata, szelídsége és szenvedélyes emberszeretete, önfeláldozása a hívőkben áhítatot, bűnbánatot ébresszen, és érzelmi azonosulásra késztessen. A Keresztény Egyház koráljának szövege és zenéje a passióban örök mementó, „Emberfaj, bűnöd a sorsa! / Ismerd meg vétkeidet / Minden csak ezért esett! / Éltél – kárhozatba veszve.” Telemann passió-történetének katarzisa az evangéliumi esztétikum szemléletes, drámai megtestesülése.
Az evangéliumi esztétika megközelíthetetlen magasságában - ha képesek vagyunk hozzá felemelkedni – Johann Sebastian Bach művészetével találkozhatunk. Ott és akkor, amikor – Pilinszky metafóráját idézve – „a történelem szövetén időnként átvérzik az Isten arca”, hiszen a János és a Máté passió zenéjében Jézus Krisztus képében megjelenik az Isten arca, miként Bach Actus tragicus négy szólistára, vegyeskarra és kamarazenekarra írt kantátájában, amelyet a passiók spirituális „előképének” tekinthetünk. Olyan gyászzenének, amelyben a szólóének és a kórusének párbeszéde a bibliai idézetek által az élet és a halál törvényének örökkévalóságát hirdeti. A kantáta alapgondolatát a fátyolos hangú előjáték kórustételei részletezik:„Drága kincs az idő, mit Isten földi létre adott” (Gottes Zeit ist die Allerbeste Zeit), majd „Benne élünk, végezve dolgunk, míg ő rendeli” (In Ihm leben, weben und sind wir solange Er will), és „Benne meghalunk, ha jő az időnk, ő ha hív” (In Ihm sterben wir zu rechter Zeit, wenn Er will). A lényeget a tenorszóló mondja ki: „Ó, Uram, taníts meg minket megérteni, hogy meg kell halnunk” (Ach, Herr, lehre uns bedenken, dass wir sterben müssen, auf dass wir klug werden). Az egész kantáta végső üzenete: „Örök törvény marad: ember, meg kell halnod.” A zárótétel - a hálaadás éneke: „Benned bíztam, uram”.
A János-passiót Bach Luther Márton nemes veretű klasszikus Biblia-fordításának szövegére írta, és 1723. március 26-án, a nagypénteki vecsernye keretében mutatták be a lipcsei Tamás-templomban. „Nincs Bachnak még egy munkája, ahol ennyire sikerült volna valósággal a vörös izzás állapotában zenébe öntenie a bibliai passió-történet drámaiságát” – állapítja meg Bartha Dénes, magyar zenetörténész. Albert Schweitzer, aki a szerző életművének avatott méltatója, ugyancsak Bach sajátos drámai érzékére hívja fel a figyelmet, amikor azt írja: „Beethoven és Wagner muzsikában költ, Bach fest. Bach is dramatikus, de úgy, ahogyan a festő is az…” Ezért fontos a zeneszerző számára, hogy Jézus halálának megelevenítésekor természeti képpel fokozza a passió drámaiságát, – kölcsönvéve” Máté evangéliumából a következő szövegrészletet: „És íme, a templom kárpitja kettészakadt, és a Föld megremegett, a sziklák széthasadtak, a sírok megnyíltak, és sok szentnek a teste feltámadott.” (M,27:51-52.)
A János-passió bemutatását követően hat évre, 1729-ben a Máté-passió zenei hangokba szőtt csodájával ajándékozza meg Bach a lipcsei gyülekezetet és a világot. A kontemplációk (recitatívók és áriák) szövegének versbe foglalását Henrici-Picanderre bízza, az evangélista elbeszélését és a benne szereplő személyek és tömegek beszédét a bibliai szöveg szerint – prózában zenésíti meg. A Máté-passió megrendítő élményéről Pilinszky János a következőket írja: „ Ami a Máté-passióban megragad … Jézus jelenléte. Ő az, aki ebben a zenében elsősorban revelálódik, ami egyúttal Bach hitének és tehetségének is legfőbb ambíciója és dicsősége…A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok…” Sajátosan hasonlóan jellemzi ezt a passiót Albert Schweitzer: „E zenéből béke és fenség árad: minél inkább közeledik a vége felé, annál büszkébb lesz a basszusokban a nyolcad-mozgás. Bach előtt Jézus megdicsőült arccal jelenik meg, ahogy felemelkedik a tanítványok előtt, és megjövendöli azt a napot, amelyen velük együtt újból inni fog a kehelyből a mennybéli vacsorán, az Atya birodalmában.”(SCHWEITZER 1981:132)
Bachnak a passiókon kívül számos más művét is az evangéliumi esztétika megjelenési körébe sorolhatjuk: koráljainak sokaságát (mint például – Jézus Krisztus, üdvösségünk, Krisztus Urunk a Jordánnál, Krisztus halálbilincsben, Jézus, boldogságom – Jesu, meine Freunde stb), a kantáták jelentős hányadát, oratóriumait (Karácsonyi oratórium, Húsvéti oratórium, Mennybemenetel) – vagy az 1727-ben komponált Gyászódát, melynek zenei anyagát beépítette a Márkus passióba, s amelynek ünnepélyes gyászmenet-képe – Bartha Dénes szerint – „méltó párja a passiók bevezető kórustételeinek”. Művei közül végezetül a Musikalisches Opfer (Zenei Áldozat) című polifonikus kamarazenekari alkotását kell megemlítenünk, melyet halála előtt három évvel komponált, s melynek negyedik számával, a Hatszólamú Ricercare-ral és az ötödik számú csodálatos négytételes Triószonátával mindörökre beírta a nevét a polifónia világtörténetébe. Pilinszky János szerint „A Musikalisches Opfer a művészet miséje, ahogy a világ miséjét Th. de Chardin megpillantotta. Új realitásokat, ismeretlen világmodelleket nyit meg bennünk, új potenciákat egy befelé futó, elképzelhetetlen, az egyedüli valóságba közelítő mértani fogalom, ezért iránya, léte is külsőséges látszat, minek ürességét csak Isten bensőséges valósága töltheti ki paradox mindenhatóságával…”(PILINSZKY 1984:253)
A barokk korszakot követően a keresztény zenekultúra evangéliumi esztétikája, erkölcsi törvénye – a továbbiakban egészen napjainkig elkísér; a klasszicizmus korában Ludwig van Beethoven Krisztus az olajfák hegyén (Christus am Oelberge) című oratóriumát, a romantikában Liszt Ferenc Krisztus oratóriumát, vagy a 20. században Krysztof Penderecki Lukács-passióját (Passio et Mors Domini Nostri Jesu Christi Secundum Lucam) említhetjük. – Ha pedig a huszadik századi magyar zene evangéliumi esztétikájából kívánunk példát meríteni, mindenek előtt Kodály Zoltán műveiből idézhetünk evangéliumi képeket. Szedő Dénes ferences szerzetes visszaemlékezéseiben úgy jellemezte Őt, hogy: „Volt benne valami krisztusi. Nemcsak külsejében – ez sokaknak feltűnt –, hanem belsőbb rejtett fényében is…” Midőn egy alkalommal Kodály hiányolta, hogy egyetlen templomi énekünk sem tükrözi Jézusnak a gyermekekhez fűződő kapcsolatát, ajánlására Szedő Dénes megírta Jézus és a gyermekek című költeményét, amelyre a zeneszerző szépséges zongorakíséretes éneket komponált. Utolsó négy sora így hangzik: „Szól a Mester:
Jöjjetek! / Szívem népe, kicsinyek, / Versenyt égi madárkákkal / Énekeljetek.” Kodály hasonló és más (Jelenti magát Jézus, Angyalok és pásztorok) lírai érzelmeket keltő művei mellett – dramaturgiai értelemben a legmegrázóbb, hatalmas és csodálatos a’cappella motettája áll: a Jézus és a kufárok, melyhez János, Máté és Lukács evangéliumát használta, szinte szavanként, rövid mondatonként válogatva össze a szöveget, minden lehetőséget és eszközt alárendelve a morális igazság kimondásának és a zene drámaiságának. A bibliai történet szerint, Húsvét közeledvén – „Jézus fölméne Jeruzsálembe”, és azt látja, a templomban „ott terpeszkedtek a pénzváltók”, mire Ő „kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból”. Felszólítván őket: „Írva vagyon: az én házam imádságnak háza, ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!” De: „Hallván ezt a főpapok és írástudók, El akarták Őt veszteni, mert félnek vala tőle. Mivel hogy a nép úgy hallgatá Őt.” – Kodály Zoltán drámai üzenete az 1930-as években – bezengte a világot; és zeng azóta is, hiszen Mammon szelleme benne él mai világunkban, napjainkban is, nem tudván szabadulni életünk megrontóitól.
Ide sorolhatjuk Lajtha László Három Mária-himnuszát és Magnificatját is, mellyel kapcsolatban a szerző sajátosan – nyilvánvaló 20. századi szemlélettel – úgy vélekszik, nem illenek hozzá a barokk zene harsogó fortéi: „Mert mi is az a Magnificat? Mária hálaéneke […] Mi egyebet is mondhat Mária, minthogy hálát ad Istennek anyaságáért. […] Elképzelésemet nem is a zenészektől tanultam, hanem a festőktől. Néztétek Botticelli Magnificatja Madonnájának arcát?
Sandro Botticelli, Magnificat
Madonna - részlet (1481)
Milyen bánatosan mosolyog, finoman, édesen, de mégis valami megfoghatatlan melankóliával. […] Fra Angelico – tündéri, ma is friss színeivel, avval a szerető gonddal, ahogy valódi aranyból rakta Madonnái feje fölé a glóriát, – és a többiek, szinte mutatták: mit kell tennem.” A kompozíciót Lajtha női karra és orgonára írta, melyből szelídség, báj, szépség, gyengédség és alázat árad… Mária himnuszát az orgona játssza, „ragyog az arany, ragyog az ezüst, ragyog a színes ablakokon betóduló napsugár…” ( BREUER 1992: 227,230)
Amint újra meg újra Bach h-moll miséjét hallgatom, vagy Liszt Ferenc Krisztusából a Stabat mater dolorosa…gregorián dallamát, ismételten átélem Pilinszky János metafizikai látomását:„A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét…” Miközben mindennapi bűnbeesésünk érzetében gyakran arra gondolok, képesek vagyunk-e, képesek lehetünk-e felfogni a Hegyi beszéd Nyolc Boldogságának tanítását? – Bach zenéjének hallgatása közben érezhetjük és érthetjük meg talán – mert mint Pilinszky mondja: „Bach művei elé nyugodtan írhatnánk mottóul a Nyolc Boldogságot” (Simon 2008: 9), hiszen az ő zenéje valóban megtestesíti az evangélium üzenetét: Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet. – Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.(Mt. 5:5-6) – Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek.– Boldogok, akiknek a szívök tiszta, mert ők az Istent látják. (Mt. 5:7-8) – Boldogok a békességre törekvők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. – Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonoszságot mondanak ellenetek énértem. Örüljetek és örvendezzetek…(Mt. 5:9-12) – Vagy mindössze csak annyit tudunk felfogni az Egészből: Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. (Mt. 5:3-4) A költő szavaival ugyanis – „Létünk valódi története megközelíthetetlen és egyedül Istené.”(PILINSZKY 1970:124) Az Elveszett Paradicsom visszavétele: Krisztus követése – harc az üdvösségért. Németh Lászlót idézve: „Az üdvösségharc nem kerülhető meg: egy az életeddel.”
A nyolc boldogság evangéliuma és a zene evangéliumi esztétikája, a zene evangéliuma – ahogyan Heinrich Schütz Karácsonyi történetében, Johann Sebastian Bach koráljaiban, oratóriumaiban, passióiban, Liszt Ferenc miséiben, oratóriumaiban – vagy César Franck A Hegyi beszéd boldogságmondásaiban (Les béatitudes) és a musica sacra számos más művészi alkotásában megszólal – egymástól elválaszthatatlanok. Megerősíti hitünket Krisztus követésében, felebaráti szeretetünk éthoszát szívünk mélységeiben.
Les
Beatitudes par Caesar Franck
(Jessye Norman. Fassbaender.
Kollo. Dieskau)
(A kép forrása: centeredly52.rssing.com)
Irodalom:
Bartha Dénes (1956): J. S. Bach. Művelt Nép Kiadó, Budapest
Breuer János (1992): Fejezetek Lajtha Lászlóról. Editio Musica, Budapest
Demizeau, Gérard (2009): A zenei műfajok képes enciklopédiája. Rózsavölgyi Kiadó, Budapest
Hankovszky Tamás (2011): Pilinszky János evangéliumi esztétikája. Kairosz Kiadó, Budapest Pilinszky János (1970) Nagyvárosi ikonok. Összegyűjtött versek:1940-1970. Szépirodalmi Kiadó, Budapest
Pilinszky János (1984): A mélypont ünnepélye I-II. Próza. Szépirodalmi Kiadó, Budapest Schweitzer, Albert (1981): Johann Sebastian Bach. In: Életem és gondolataim. Gondolat Kiadó, Budapest
Simon Erika (2008): Pilinszky és Bach. Kairosz Kiadó, Budapest