MÁRTON ATTILA

HIVATÁSOS JAZZRAJONGÓ

E L Ő S Z Ó

Szokás úgy kezdeni, hogy „már apró gyermekkorban...” Nálam ez tényleg így történt: legfeljebb három-négyéves lehettem, amikor – a családi krónikák szerint – lelkesen raktam az újságokat az ágyam alá, azzal a szándékkal, hogy „mindezt elolvasom, ha iskolás leszek…” Nem könnyű időszak következett: én 1946-ban voltam első elemista. Érdekes, hogy a grafománia is igen korán jelentkezett: nemcsak a Pajtás újságnak és Miska bácsinak írtam a Rádióba, de minden létező rejtvényt beküldtem, amivel például a Tamás bátya kunyhója című regényt nyertem el. Ez már kicsit a jazz felé mutatott, tekintettel arra, hogy Harriet Beecher Stowe regénye az amerikai rabszolgák szomorú sorsát tárgyalta. Kisiskolás voltam, amikor hazánk vendége volt Paul Robeson, akinek legnépszerűbb dala, az „Ol’ Man River” (Zúg a folyó, a Mississippi), ugyan nem volt néger spirituálé, mint a Szabad Nép vélte, hanem Jerome Kern szerzeménye a „Show Boat” című musicalből, de abban a modorban íródott, és valóban az amerikai feketék elnyomatásáról szólt.

Aztán az újságírás is megkísértett, kisebb-nagyobb iskolai és nyári élményekről számoltam be a miskolci Észak-Magyarország c. napilap olvasóinak. Nagyon büszke voltam arra, hogy általános iskolásként egy igazi újság külső tudósítója lehettem, és a lap értekezleteire is meghívtak.

A jazzel persze korán megismerkedtem, mivel a háború után még évekig lehetett zenés amerikai filmeket látni, a rádióból pedig dőlt a swing. Persze, ehhez kellett egy jó „világvevő” készülék, meg antenna, de ebben én mester voltam.

Levelezésem a forradalom után indult be, mivel néhány hónapig angolt tanulhattunk a gimnáziumban, majd én ezt magánúton is folytattam. A jazzlemezek pedig a sok magyar disszidens jóvoltából beszivárogtak, meg cserepartnereket is küldtek. A rádióban pedig 1955-től lehetett az Amerika Hangja hullámhosszán hallgatni Willis Conover Music USA adásait. Zeneileg ezen nőtt fel egész Kelet-Európa jazzkedvelő tábora, beleértve az amatőr- és profi-zenészeket  is.  Nagyon érdekelt a jazz „background”-ja is, ezért meglehetős tájékozottságra tettem szert a vonatkozó – elsősorban idegen nyelvű – szakirodalom beszerzése révén.

Levelező partnereim mellett számos hanglemez-cégnek, könyvkiadónak is írtam, amelyek sokszor nagylelkű adományokkal segítettek, olykor az Amerikai Nagykövetség bevonásával, persze ez többnyire kiváltotta a hatóságok rosszallását.

A hazai sajtóban alig-alig jelentek meg jazzel foglalkozó írások, azok is hivatásos újságírók tollából. Ezek sokszor hemzsegtek a hibáktól, vaskos tévedésektől, de ezzel mit sem törődtünk, mert az amerikai, angol és francia jazzszaklapokat olvastuk rongyosra. Jellemző, hogy első írásaim is a kanadai Coda c. jazzfolyóiratban jelentek meg 1969-70-ben. Magyar nyelven először csak 1972-ben a Magyar Ifjúság hasábjain publikáltam egy hosszú, két részes cikket Louis Armstrongról. Sokszor írtam a Jazzhíradó-ba is, ami a Benkó Dixieland klub lapja volt, de dicséretére legyen mondva, hogy egyáltalán nem csak a dixielanddel foglalkozó cikkeket jelentette meg.

Jazzlap változatlanul nem létezett hazánkban, egészen 1980-ig, amikor a Zeneművészek Szövetsége elindította az igen szerény terjedelmű Jazz című szaklapot, ami évente mindössze háromszor(!) jelent meg. Az első igazi jazzfolyóirat a sajnálatosan rövidéletű MaJazz volt, Maloschik Róbertnek, a Magyar Rádió jazz szerkesztőjének irányításával, ennek mindvégig munkatársa voltam.

A 90-es évek közepétől indult a Gramofon című folyóirat, amelynek munkájában a mai napig részt veszek. Elsősorban CD-kritikáim jelennek meg, de megemlékezéseket és más jazztémájú cikkeket is publikáltam ebben a lapban is.

A Magyar Demokratának csaknem tíz éve vagyok külső munkatársa. Szinte minden számban jelenik meg CD-recenzióm, de itt – lévén hetilap – még nagyobb gyakorisággal van módom jazztémájú cikkeket, olykor interjút is közölni.

Írásaim többnyire a hazai jazz képviselőivel, vagy a külföldi karriert befutott magyar származású művészekkel foglalkoznak, igazolva azt, hogy mi ebben a műfajban is a zenei világ élvonalába tartozunk. Büszke vagyok arra, hogy a Gramofonban közölt kritikáim alapján nyerte el „Az év jazzlemeze” díjat 2007-ben Tóth Viktor „Climbing with Mountains”, majd 2012-ben Dresch Mihály „Fuhun” című albuma. A „hivatásos jazzrajongó” státuszból adódóan számos hazai (és olykor külföldi) jazz-zenésszel kerültem szorosabb ismeretségbe, sőt barátságba. Ezeket életem nagy élményei között tarthatom számon.

Évtizedek óta vagyok a XII. kerület lakója. A Hegyvidék című lapba az utóbbi öt évben sokszor írtam közvetlen környezetem jazz életéről, hiszen a MOM Kulturális Központ, a svábhegyi Jókai klub, a Budapest Kongresszusi Központ, a városmajori Barabás villa és a Ráth György utcai Nyitott Műhely számos jazzesemény színhelye volt és lesz a jövőben is. Természetesen ezek nem „szakmai” cikkek, hanem a legszélesebb olvasótábornak szólnak. (A Cziffra Fesztivállal foglakozó írásaim két okból kerültek be a kötetbe. Egyrészt Cziffra György remek jazz-muzsikus is volt, másrészt pedig e kötet megjelenésekor a róla elnevezett fesztiválnak jövő évi folytatása már biztosnak mondható!)

Kerületünk díszpolgára, a három éve elhunyt Kossuth-díjas zongorista-zeneszerző, Vukán György, régi kedves barátom volt, aki sokoldalú tevékenységével kiérdemelte, hogy külön fejezetben adjak közre egy kis ízelítőt róla szóló írásaimból.

A hazai jazzélet nagy eseményei voltak az Erkel-színházi jazzkoncertek. Elsősorban ezekről írott beszámolóim kaptak helyet a „Világsztárok Magyarországon – és külföldön” c. fejezetben. Utóbbiak között néhány olyanról is beszámolok, amelyeken a nagyvilágban való jártamban-keltemben véletlenül vagy készakarva sikerült részt vennem.

Az általam készített interjúk között megtalálhatóak a hazai jazz néhány ismert képviselőjével és egy-két – jazztörténeti fontosságú – amerikai személyiséggel folytatott beszélgetéseim. Ezek egyike – éppen a szűk publikálási lehetőségek okán – csak most kerül nyilvánosságra először.

Természetesen a hanghordozókon mindenki által megszerezhető „konzerv-zenére” vonatkozó írásaim jelentek meg a legnagyobb számban. A korábban említett lapok mellett az egyik legnagyobb hanglemezkiadó és -forgalmazó, az EMI újdonságait bemutató periodikákban számos lemezismertetőt, kritikát publikáltam az ezredforduló utáni évtizedben. A Hangjegyzet c. kiadványban a jazztörténet legfontosabb független kiadójának, a Blue Note-nak újra kiadott lemezeiről volt mód terjedelmesebb cikkeket megjelentetni. Ezeket az úgynevezett „Rudy Van Gelder Edition” sorozatban adták ki. (Van Gelder, aki igazán „nagy idők tanúja” volt, nemrég hunyt el 91 éves korában. Felügyelete mellett újították fel a legkorszerűbb technikával a korszakalkotó fontosságú lemezeket a nevét viselő sorozat számára.)

A Gramofon és a Magyar Demokrata – a terjedelmi megfontolások kényszerében – csak meghatározott, rövid terjedelemben tudtak lemezkritikákat, recenziókat fogadni. E két lapban összességében több száz írásom jelent meg, ezeknek azonban valóban csak töredéke kaphatott helyet ebben a kötetben.

A jazzel kapcsolatban természetesen nem csak koncertekről és lemezekről írtam, de nagyon érdekelt a műfaj háttér-irodalma és a társművészetekhez való kapcsolódása is. Elsősorban jazzvonatkozású könyvekről és fotókiállításokról jelentek meg írásaim, ezekből is tallóztam.

Végül szeretnék köszönetet mondani mindenekelőtt Pokorni Zoltán polgármester úrnak és a Hegyvidéki Önkormányzat munkatársainak, Gonda Attilának és Páhi Ritának, hogy lehetővé tették ennek a kötetnek megjelenését. Ugyancsak köszönettel tartozom az írásaim másodközléséhez történő szíves hozzájárulásáért: Retkes Attilának, a Gramofon főszerkesztőjének és a könyvet kiadó Gramofon Könyvek vezetőjének; Bencsik Andrásnak, a Magyar Demokrata főszerkesztőjének, Dr. Schillinger Erzsébetnek, a Hegyvidék főszerkesztőjének, Maloschik Róbertnek, az egykori MaJazz folyóirat és a JazzMa.hu internetes honlap főszerkesztőjének és a Hangjegyzet című EMI-kiadvány szerkesztőjének, Mesterházi Gábornak.    

S habár sok mindent megtudhatott rólam és erről a munkáról is az olvasó ebből a bevezető írásból, ha még érdekelné a szerző rövid élettörténete is, akkor a tavaly megjelent interjúból a kötet végén még további információkhoz is hozzájuthat velem kapcsolatban.

Jó szórakozást, kellemes időtöltést kíván minden olvasónak:

Márton Attila

A szerző

Budapest, Hegyvidék, 2016. október 23.

***

„Nincs annál felemelőbb, mint amikor a dobok mögül irányíthatom a zenekart”

JAZZAKADÉMIA

Több mint félévszázados pálya áll mögötte, amelynek során megélte a műfaj minden stílusváltását és hangszere szerepkörének drámai változását. Hosszú út vezetett a Rákfogótól Szabados György free együtteséig, a progresszív jazz-rocktól a hard-bopig, miközben partnerei voltak a hazai és nemzetközi jazzvilág kiemelkedő képviselői. A hazai jazzdobosok doyenje, Kőszegi Imre a hetekben lett hetvenéves.

- Évtizedek óta ismerjük egymást, de azt soha nem kérdeztem meg, hogy miért lettél jazz-zenész, pláne dobos?

- Bár nem zenész családból származom, szüleim szerették a muzsikát, és már ötévesen zongoratanulásra fogtak. Én azonban inkább doboltam, minden létező zajkeltő eszközt igénybe véve. Így aztán felfigyeltem az 50-es évek végén megújuló hazai jazzéletre és persze még inkább a rock indulására. Ki emlékszik ma már például a Mediterrán együttesre, amelyben 1962-ben a két Szörényi fivér mellett Bajtala János zongorázott, Ráduly Misi szaxofonozott és én doboltam. Persze, mint afféle „mindenevő” ezzel egyidőben a legendás Dália-korszakban egyre inkább a jazz mellett köteleztem el magam, pedig ekkor indult el igazán a hazai progressziv rock korszaka, ami éppolyan nagy neveket termelt ki a maga területén, mint a jazz.

- Azonnal a „mélyvízbe” kerültél, azaz húszévesen a hatalom által is elfogadott Pege Aladár kvartettjének dobosa lettél, amelyben Lakatos „Ablakos” Dezső szaxofonozott és Csík Guszti zongorázott.

- Így igaz. Ráadásul Pege Ali sokat szerepelt külföldön, sőt lehetőséget kapott nyugati „vendéglátózásra” is. Ily módon éveket töltöttem vele a német nyelvterületen, és a munka mellett lehetőségem volt világhírű jazz-zenészeket meghallgatni, sőt kapcsolatba kerülni velük. Puszta felsorolásuk is egy Ki kicsoda a jazzben kötet lehetne, mert abban az időben fekete amerikai zenészek tucatjai tűntek fel német jazzklubokban és -fesztiválokon. Rendkívül barátságos emberek voltak, és így alkalmam volt játszani, sőt olykor lemezfelvételeket is készíteni velük. Csak egy példa a sok közül, igaz ez már később történt: német stúdióban készítettünk egy nagylemezt a Red Richards-George Kelly szextettel. Az együttes fúvósszólistája a legnagyobb élő New Orleans-i jazztrombitás Doc Cheatham volt… Nem kis büszkeséggel játszottam velük egyetlen fiatal európai zenészként. Bámultam fegyelmezettségüket, pontosságukat, igényességüket, sokat tanultam tőlük, és ők is elfogadtak.

- Nem kísértett meg, hogy kinn maradva nagyobb karrier várna rád?

- Nyilván felvetődött bennem is ez a gondolat, de – kerülve a pátoszt – csak azt tudom mondani, hogy én mindig hazavágytam. Sokszor még azt a pár napot sem töltöttem külföldön, ami egy-egy fellépés után belefért volna a „keretbe”. Volt úgy, hogy Athénből egyhuzamban hazakocsiztam, Münchenből ez rendszeresen megtörtént. Siettem haza, mert – ahogy mondani szoktuk a régi szép időkben – „Pest az Pest”. Itt ismernek és szeretnek, és ez mindennél fontosabb.

- Viszont sok mindent hasznosítani tudtál a kinti tapasztalatokból, pláne hogy mindig valamilyen különleges formáción, hangszerelésen törted a fejed, amit rendre meg is valósítottál.

- Persze, hiszen az elzártság miatt itthon nem ismerték a legújabb trendeket, a lemezekhez, kottákhoz, de akár a minőségi hangszerekhez való hozzájutás is probléma volt. Én aztán belevetettem magam az akkor divatos jazz-rock irányzatba is. A legendás Rákfogó együttes a hetvenes évek elején a Syrius mellett a legfontosabb progresszív zenekar volt. Sok zenész megfordult benne, az alap a Babos-Szakcsi-Kőszegi hármas volt, játszott velünk még Kathy Horváth Lajos hegedűn és Lakatos „Bögöly” Béla basszusgitáron, de sokszor elcsábítottuk a Syrius két sztárzenészét Ráduly Misit és Orszáczky Jackie-t is. A hetvenes évek közepén aztán létrehoztam a Kőszegi Rhythm&Brass együttest, amelyben két, olykor három fúvós – egy trombita és két szaxofon – játszott, és velem együtt három ütős volt, ami nemcsak akkor, de azóta is rendkívül ritka formációnak számít.

- Már ekkoriban feltűnt, hogy mennyire felkaroltad a fiatal zenészeket és hihetetlenül jó szimatod volt arra, hogy olyanokat foglalkoztass, akik később „saját jogon” is nagy nevek lettek.

- Valóban, sokszor mondták, hogy nálam játszani felért egy jazzakadémiával. Amerikában ilyen volt Art Blakey Jazz Messengers együttese. Például a hetvenes években – éppen a Rhythm&Brass-ben – olyan későbbi „nagy nevek” játszottak, mint Németh Jancsi, Dés Laci, Dresch Misi, Tűzkő Csaba vagy Tony Lakatos.  Ezt a jó szokásomat máig is megtartottam, mert elmondhatom, hogy az utóbbi években én „fedeztem fel” a kiváló veszprémi zongoristát, Rozsnyói Pétert, vagy legutóbb a vibrafonos Szaniszló Richárdot Gödöllőről.

- Saját együtteseid mellett dobosként számtalan hazai zenekarban játszottál rövidebb-hosszabb ideig.   

- Ez így van. Vukán Gyurival való együttműködésem évtizedekig tartott, mind a Super Trió nevű hármasban, mind pedig a Creative Art Ensemble együttesében, de pl. a Take Four kvartett csak néhány CD felvételére állt össze. A névsor magáért beszél: Tomsits Rudolf, Babos Gyuszi, Pege Ali és jómagam. Annak bizonyítására, hogy a hazai dallamvilág abszolút egyenértékű a nagy amerikai daloskönyv örökzöldjeivel, ez a szupergroup, ahogyan a zenei sajtó nevezte, elkészítette a Cole Porter-standardek magyar megfelelőjét, a Csárdáskirálynő jazzadaptációját. Elmondhatom, hogy élvezetes jazzlemezzé varázsoltuk az operett fülbemászó melódiáit, biztosan még Kálmán Imrének is tetszene. De pályám egyik kiemelkedő szakasza volt a kortárs zene irányába mutató Szabados Györggyel való együttműködésem is. Büszke vagyok arra, hogy a híres Esküvő című albumon én lehettem a kvartett dobosa. A tragikus körülmények között elhunyt Vajda Sándor bőgőzött és a ma is aktív Kathy Horváth Lajos hegedült. A világhírnévre szert tett magyar származású jazzikonok hazalátogatása alkalmával is mindig engem hívtak kísérőül, így felejthetetlen emlékeim között őrzöm Szabó Gábor két itthoni fellépését. A nagybeteg Zoller Attila utolsó kívánsága pedig az volt, hogy itthon búcsúzhasson el a közönségtől. A koncertre a Márványteremben került sor – Attila halála előtt mindössze két hónappal. Szakcsi, Pege és én magam kísértük…

- Az egyik legfontosabb együttesed pedig egy nemzetközi kvartett-felállás volt.

- Valóban, Németországban nagylemez is készült velünk. Ebben a kvartettben a közismert lengyel szaxofonos, Zbigniew Namyslowski volt a fúvósszólista, az amerikai Jack Gregg bőgőzött, Gárdonyi Laci zongorázott – aki nem mellesleg ma a világ legismertebb jazz főiskolájának, a bostoni Berklee-nek tanszékvezetője. De Oláh Kálmán zongorista és Egri János bőgős társaságában létező trió formációm is sikerrel szerepelt nemzetközi viszonylatban is. A hazai zenei élet egyik legnagyobb alakjával, a Kossuth-díjas Szakcsi Lakatos Bélával való együttműködésem számbavétele pedig végtelen hosszú lenne, még duólemezt is készítettünk, amelynek címe önmagáért beszél: Journey in Time, azaz Időutazás… Szívesen emlékszem az 1998-ban, egy koncerten rögzített Power of Soul c. albumomra is, amelyen két tenorost: a hazalátogató Tony Lakatost és Dresch Misit hallhatjuk, a bőgős posztjára pedig sikerült a világhírű amerikai muzsikust, Marc Abramsot meghívni.  Ami a lemezfelvételeimet illeti, egyébként sosem „leltároztam”, de a szakértők véleménye szerint meghaladja a másfél százat azon albumok száma, amelyeken közreműködtem. Nem csoda, hiszen ki emlékszik már például arra, hogy a Neoton első lemezén is én doboltam.

- Híres vagy jó humorodról, optimista életszemléletedről, kifogyhatatlan történeteidről. Zenészektől hallottam a következő „aranyköpésedet”: „Szeretem a halakat. Mindig csendben vannak, és ha úgy alakul, még meg is lehet enni őket…”

- Akkor most egy ilyet kellene megosztanom a közönséggel? Nos, a 80 felé járó Teddy Wilson, aki hosszú ideig Benny Goodman zongoristája volt, egyedül járta a világot, mindenütt koncertezett a helyi jazz zenészek kíséretére bízva magát. Nagykanizsán és az Erkel Színházban Berkes Balázs és jómagam kísértük, és persze minden módon segítettük az öregurat. A próbán csak annyi instrukciót adott nekem, hogy „no Tony Williams”. Ezzel arra célzott, hogy a legkonzervatívabb játékmódot igényli. Egyébként a hazai gyártású Cavington olyan mesés hatást gyakorolt memóriájának felfrissítésére, hogy tekintélyes mennyiséget cipelt haza belőle.

-A magyar jazzélet fellendítése, a műfaj elismertetése érdekében is minden lehetőséget megragadtál.

- Hát igen, sok mindent elvállaltam és igyekeztem a lehető legjobban elvégezni. Évekig voltam a Magyar Jazz Szövetség elnöke. Természetesen igyekeztem átadni tudásomat is a következő generációknak, sokfelé tanítottam, ebből 18 éven át a jazz-tanszakon, de természetesen számos magántanítvánnyal is bajlódtam. Nálam tanult például Németh Feri, aki ma New York egyik legkeresettebb dobosa, de említhetem például Tiba Sándort, Borlai Gergőt, Kőfalvy Csabát és Sárvári Kovács Zsoltot is.

- Jelenlegi együttesed is szervesen illeszkedik a korábbiak sorába.

- Ha arra gondolsz, hogy most is vannak fiatalok a bandában, akkor eltaláltad, hiszen a rendkívül tehetséges ifjú trombitás Pecze Balázs az egyik szólista, a másik pedig a már említett vibrafonos Szaniszló Ricsi. A többiek régi barátaim, jazzveteránok: Horányi Sanyi gitáron és Vasvári Pali bőgőn ill. basszusgitáron. Persze, motorként ott vagyok én. Ez a Kőszegi New5, amely meglehetős sikerrel mutatkozott be az utóbbi két évben minden fellépésén a fővárosban és több vidéki színhelyen, pl. az idei VeszprémFest-en is. A jövőben egy különleges hangszer-összeállítással akarom bővíteni a csapatot, még tubás is lenne, és biztos vagyok benne, hogy kellemes meglepetés lesz a jazzrajongók számára.  

- Számos kitüntetéssel ismerték el több mint fél évszázados munkádat. Jó kedélyedet és remek humorodat mindvégig megőrizted. Elégedett ember vagy?

- Igen, úgy érzem, hogy azért hivatalos megbecsülésben is volt részem, de ezeket sem „leltározom” hiszen mindenekelőtt a szakma elismerése és a közönség szeretete az, ami a legfontosabb. Nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor a dobok mögül irányíthatom a zenekart, olykor saját kompozícióimat, saját hangszereléseimet játszhatom, és érzem a közönség felém áradó szeretetét. Ez az, amit semmiért nem cserélnék el.

NÉVJEGY

-1944. december 6-án született Budapesten. Ötéves korától tanult zenét, először zongorázott, majd a dobot választotta és az OSZK szúdióban, valamint az NSZK-ban folytatta tanulmányait.

-1964-től Pege Aladár együttesében játszott, éveket töltöttek német nyelvterületen, szerepelt koncerteken, fesztiválokon.

-A 70-es évektől vezette saját zenekarait, amelyek különleges hangszer-összeállításaikkal tűntek ki.

-A Magyar Jazz Szövetség elnöke volt, és 18 évig oktatott a jazzakadémián. Tanítványai között nemzetközi hírű jazzdobosok vannak.

-Kitüntetései: Lyra-díj, eMeRTon-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, Liszt Ferenc-díj, Szabó Gábor-díj.

(Magyar Demokrata, 2014. december 17.)

***

Fél évszázada tűnt fel a magyar jazzvilágban egy lelkes ember, aki ugyan nem zenész, de arról híres, hogy minden jazzmuzsikust jól ismer, minden koncerten ott van, övé az ország egyik legnagyobb jazzlemez- és könyvgyűjteménye, és az elmúlt évtizedek alatt alighanem ő írta a legtöbb jazztémájú újságcikket. Márton Attila munkássága ékesen bizonyítja, hogy egy sokoldalú, széles látókörű ember számára milyen sokat jelent a zene szeretete. Nem véletlen hát, hogy „hivatásos jazzrajongónak” nevezi őt a szakma. Nagy öröm számomra, hogy egy ilyen kitűnő ember hosszú évtizedek óta legközelebbi barátaim közé tartozik.

Deseő Csaba

Zenéről írni merész vállalkozás, ami komoly felelősséggel jár. Sokszor még a hivatásos újságírók is felületes, olykor dilettáns írásokkal próbálják meg a szakszerűség látszatát kelteni. Kedves régi ismerősöm, Márton Attila jazz-szakíró nem ezek közé tartozik. Érti és értékeli a zenészeket, melegszívű, soha nem bántó kritikái, megállapításai komoly szaktudásról tanúskodnak. Fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a jazzmuzsikát népszerűsítse, a zene világát emberközelbe hozza. Több évtizedes munkásságából kapunk ízelítőt ebben az érdekes, olvasmányos kötetben.

Dudás Lajos

Márton Attila személyében különleges egyéniséget ismertem meg, akinek nemcsak emberi tulajdonságai voltak rám nagy hatással, de imponáló szakmai hozzáértése is. Tudós ember, akinek neve jazz-szakírói tevékenysége miatt lett közismert. Évtizedek alatt hatalmas gyűjteményre és rendkívüli ismeretanyagra tett szert, amit írásaiban készségesen oszt meg olvasóival. Meggyőződésem, hogy jelentős mértékben járult hozzá a magyar nyelvű jazzirodalomhoz. Őszintén mondom: szerencsésnek érzem magam, hogy megismerhettem és gyakori találkozásainkon élvezhetem a társaságát.

Tommy Vig