Parlando: 1986/10-11., 54-55 p.

 

LISZT ÉS A ZONGORAPEDAGÓGIA

 

BERTRAND OTT KÖNYVÉNEK BEMUTATÁSA

 

B. Ott 1978-ban Párizsban megjelent könyvében szokatlan megvilágításban mutat­ja be Lisztet. Elképzeli zongorája előtt, leírja magatartását és hangszerrel való kapcsolatát, megfigyeli a székmagasságot, karjának, csuklójának, ujjainak mozgását és keresi annak a „titoknak” nyitját, hogyan zongorázott Liszt.

 

A szerző - zongorista és zenetudós egy személyben - több mint 10 évet töltött el a téma feldolgozásával kapcsolatos kutató munkával. A zongorával, anatómiával, tanítással és neveléssel kapcsolatos könyvek tömegét olvasta el és vetette össze a Lisztről ránk maradt dokumentumokkal, a megjelent kritikákkal, képekkel, tanítványainak róla és tanításáról szóló munkáival. Végül úgy találja, hogy a Liszt zongorázásával kapcsolatos könyvek megállapításai hiányosak, következtetéseik töredékesek, több-kevesebb kérdésre feleletet adnak ugyan, de elvesznek a részletekben és nem helyezik a részkérdéseket egységes megvilágításba. Úgy találja, hogy nem létezik olyan munka, mely Liszt technikáját egészében és zenével való kapcsolatában tárgyalná. B. Ott könyvében számtalan oldalról közelít Liszthez, míg mer elérkezni ahhoz, hogy megpróbálja a zongorajáték technikai és anatómiai nyelvén megfogalmazni Liszt előadó művészetét. Maga is veszélyesnek és félreérthetőnek tartja vállalkozását: „nem csökkentjük ez által Liszt nagyságát?” - teszi fel a kérdést. Könyve azonban annyira alapos munka, hogy „a zongoristák breviáriuma lehet”.

 

Miután a szerző Liszt előadó művészetének egyedülállóságát, mint kiindulópontot leszögezi, megállapítja, hogy a „zsenit nem lehet utánozni, a művészet nem analizálható”, hozzáfog ahhoz, hogy mindennek okát tudományos precizitással megmagyarázza!

 

Mindenekelőtt Liszt koncertjeiről közölt kritikákkal igyekszik megéreztetni az olvasóval azt a hatást, melyet hallgatóságára gyakorolt: „Liszt Mme. Krauss énekesnőt kíséri a párizsi Erard szalonban, 1878 júniusában. Schubert: Erlkönig. Az első ütemeket igen nyugodtan kezdte, mérsékelt tempóban, mely megadta az oktávokkal a zenei történés minden karakterét. Amikor az énekhang belépett, játéka ellágyult, anélkül, hogy mélységét és súlyát elvesztette volna, aztán ahogy a dráma fokozódik, növekszik az intenzitás, már nem egyszerűen a Schubert-i szöveget hallottuk, hanem egy csodálatos zenekari hangszerelésnek elképesztő zongoraletétét. Mm. Krauss elsápadt: úgy érezte, elragadták, őt is viszi a szédületes futás, és hangja lélegzetelállító lett - dermedten hallgattuk. A crescendo tetőpontján úgy tűnt, hogy a zongora fedele, mint az „Ezeregyéjszaka” elvarázsolt barlangjának kapuja, kinyílt hirtelen, hogy kiengedje magából egy dühödt Zseni zenekarának boszorkányos hangjait. Félelmetes volt! És amikor befejeződött, eszünkbe sem jutott, hogy tapsoljunk, beszélni sem mertünk. Soha nem fogjuk elfelejteni ezt az 1878-as szép júniusi estét”. (Ch. M. Widor visszaemlékezéseiből.)

 

Érthető az a lázas törekvés, amivel Liszt közvetlen tanítványai és követői köre - rabul ejtve - két generáción át keresi a kulcsot ahhoz, hogyan zongorázott Liszt.

 

A könyv az összehasonlító munka szempontjait a következő gondolatkörök szerint csoportosítja: 1. milyen technikai látásmóddal szemléli az író Liszt játékát, 2. és a zongoránál való általános magatartását. A szerző beépíti munkájába a századeleji különböző metodikai irányzatokat is, sort kerít a legapróbb anatómiai vizsgálódásokra, majd sarkítva a kérdést, bemutatja, „mivé vált a Liszt-i technika az epigonok kezében.” Mindent előkészít, hogy kísérletet tehessen a „Liszt-i technika elemeinek” megfogalmazására. De ugyanilyen részletesen beszél Liszt zenei utasításairól is. (Az elaszticitás, a könnyedség, a játék lágyságának és erejének technikája, a polifónia, pedálozás, frazeálás stb. szempontjai vezérlik gondolatmenetét.)

 

A Technikai Tanulmányok c. rövid fejezetből megtudhatunk egy adatot is: „A kiadványból (1978-ban) egy példány (volt) elérhető a párizsi National Bibliothéque-ben, a spanyol címlap 1886-os kiadásának egyetlen példánya.” Micsoda hézagpótló szerepet töltött be az 1983-as magyar kiadás!

 

Érdemes ezt a könyvet részletesebben megismerni, még akkor is, ha kockáztatjuk, hogy „az ellentmondások örvénye a tisztánlátást nehezítve, a leggondosabb kutatómunka mellett is magával ránt bennünket”.

 

Ábrahám Mariann