Kreditpontok nélkül

Önképző (önművelő) továbbképzési lehetőség, pedagógusoknak is!

A napjainkban felnövekvő generáció talán el sem tudja képzelni, hogy volt olyan idő, amikor a tájékozódás viszonylag egyszerű volt. Minimális média-segítséggel, természetesen az internet lehetőségei nélkül. Hogy kisebbek voltak az elérhető „koncentrikus körök”, amelyek mentén a saját szakterülettől mind távolabbra merészkedtünk? Meglehet, s nyilvánvalóan a nyelvi határokkal is számolni kellett.

Viszont ennek a belterjesebb kulturális környezetnek megvolt az a haszna és előnye, hogy összességében intenzívebb részvétel lehetőségét biztosította. Része volt ebben annak is, hogy az időkorlátok is szigorúak voltak. Évtizedekkel ezelőtt utópisztikus elképzelésnek tűnt volna az a lehetőség, hogy valamely rádió- vagy televízió műsort ne az adásidőben hallgassuk meg, hanem később, tetszőleges időpontban. Áldás és átok egyazon kézből jön – a sok lehetőség óhatatlanul is azzal jár, hogy a bőség zavarát még csak nem is észlelve, ki-ki a saját (egyéni vagy magán – ráadásul e kettő csak ritkán esik egybe!) érdekei szerint hárít. A kétségkívül sok haszonnal is járó lehetőség ugyanis megengedővé (sőt, szinte magától értetődővé) teszi a hárítás gyakorlatát. Majd megnézem, majd meghallgatom – aztán, feljegyzett lista híján, ezek az ígéretek ködbe vésznek, miközben az egykori érdeklődő már el is feledkezett arról, ami egyszer érdekesnek tűnt a számára.

Ezzel az időtlenséggel kacérkodó lehetőséggel élni annál is inkább indokolt, mivel megannyi aktuális feladat vár azonnali megoldásra. Az életfogytiglani tanulás kívánalma együtt jár a szakmai kötelezettségekkel, tehát ama bizonyos koncentrikus körök immár távolabb kerültek.

Mindezek a gondolatok (és sok más hasonló) akkor jutottak eszembe, amikor értesültem egy rendezvénysorozatról, amelynek előadója dr. Reisinger János volt.

„Művészet és irodalom” – ez volt a főcím, s miközben elgondolkodtam azon, hogy vajon az irodalmat tényleg el kell-e határolni a művészetektől, restelkedve próbáltam utánaszámolni, milyen rég volt, amikor lelkesen jártam Reisinger János Bibliával kapcsolatos előadásaira az ELTE Jogi Karának épületében – és rögtön elhatároztam: mindhárom rendezvényt meghallgatom.

Így történt, s az itt szerzett tapasztalatok közül kínálok néhányat továbbgondolásra.

Dr. Reisinger János (Dunaföldvár, Városi Művelődési Központ (2015)

Mindegyik előadásnak volt önálló címe, és a zenei programot is feltüntette a szerény szórólap (időközben javult a helyzet, a következő alkalmat már figyelemfelkeltőbb, kisplakát-jellegű szórólapok népszerűsítették).

Dr. Reisinger János irodalomtörténész, munkásságának fő területe a Bibliával kapcsolatos. Előre lehetett tudni, a filozofikum is jelen lesz, már csak a tematikák tárgyalásának elvontságát illetően is. Az előadóra jellemző közérthető tárgyalásmód azonban a legelvontabb témától sem riaszthatja el az érdeklődőt, s a tetszetős zenei műsor is élménnyel kecsegtet. Az első előadás címe: Az emberi élet alapkérdései és a művészetek – életcél és hivatás. S akit nem rettentett el e gondolatiság komolysága, örömmel tapasztalhatta, hogy kár lett volna kihagyni ezt az alkalmat. Pernye András nevének említése máris otthonosságot teremtett a zenebarát körül (gondolok arra a generációra, akik személyesen vagy a televízió adásaiból ismerhették a korántsem csupán zenei téren „ismeretterjesztő” zenetörténészt, gondolkodót), Bach, Pilinszky, Dosztojevszkij, Arany János, Dante és más, a magyar értelmiségi számára hasonlóképp értékmérő nevek említése sajátos szellemi áramkört kapcsolt be; olvasmányélmények elevenedtek fel, elmélyültek régről ismert, vagy épp „elkerült” versek gondolatai. Reisinger mondandóját az a meggyőződés hatotta át, hogy a „még nem nagy” ember is a világ egész része, másképp súlyozódtak szempontok, mint rohanó-kapkodó mindennapjainkban, és kimondva-kimondatlanul helyükre kerültek olyan kategóriák, mint az érték, amely ideális esetben eszmei és tárgyi környezetünkben egyaránt meghatározó (kell, hogy legyen). Afféle „profán szentbeszéd” volt, vallásoktól-felekezetektől mentes, értékorientált és művészet centrikus. Úgy pozicionálta a hallgatóságot, hogy a zenéknek figyelmes hallgatóság jutott. Felidézte Pilinszky János megszívlelendő gondolatát: nem kikapcsolódni kell, hanem bekapcsolódni! Beethoven Kreutzer-szonátáját játszotta Áchim Kovács Anikó és Granik Anna, s befejezésül Händel közismert-szép Largóját.

Szeptember 3-án sokan azzal hagytuk el a Nádor termet, hogy „kár, hogy már vége van”.

Ez az érzés továbbra is kísértett, 2016. október 1-jén is, amikor Sikora Kinga előadásában két Liszt-zongoraművet hallhattunk, A Villa d’Este szökőkútjait és a Szürke felhőket. Harmadik alkalommal Liszt zenéje mellett (Weinen, klagen – variációk) Mendelssohn Dalok szöveg nélkül sorozatának egyik E-dúr tétele csendült fel.

A Biblia-tudós tanítása október 1-jén volt a legemlékezetesebb („Egy nevezetes beszélgetés”), október 29-én történeti és napi-aktuális jelenségek, gondolatok között volt párhuzamokkal adott szellemi útravalót Reisinger János.

Nehéz konkrét műfajt találni ezeknek a rendezvényeknek – ahhoz, hogy hangversenynek nevezzük, mennyiségileg kevés volt a minőségileg igényesen megszólaltatott zene, az előadás kifejezés pedig önmagában is távolságtartónak hat. Mert Reisinger úgy tud a legelvontabb témákról is beszélni, hogy személyében megszólítottnak érzi magát a hallgató.

Sok intellektuális értéke mellett ez az a többlet, más programoktól eltérő sajátosság, ami miatt egyedülállóan hasznos hallgatni őt. Amíg beszél, megfeledkezhetünk szakmánkról, foglalkozásunkról, munkánkról (stb.), és részesei leszünk egy olyasfajta gondolkozásmód-függő szellemi világnak (szándékosan nem közösséget írok, ami feltételezné, hogy mások eme közösségen kívül vannak, netán vele ellentétes oldalon állnak), amely kihozza mindenkiből a benne meglévő (szunnyadó) érdeklődést az értékek iránt. És ezáltal a felelősséget, többek között azt illetően is, hogy mire áldozzunk a szabadidőnkből. Például az értékek iránti nyitottságra, ami pedagógusok számára rendkívül fontos, hiszen a tanár nemcsak a tananyag elsajátíttatásával tanít, hanem személyisége is példa (lehet, pontosabban, kell hogy legyen). Aki hallotta, egy életre megjegyezte ebben a fogékony légkörben Esterházy Péter itt is felidézett gondolatát, miszerint mindannyian tudjuk, hogy boldogságra vagyunk teremtve, de beérjük az örömökkel, ezért hajhásszuk az élvezeteket.

Érdemes ezt a meglátást transzponálni kinek-kinek a maga (szakmai) életére, s minden bizonnyal minőségi változás lesz észlelhető a munkájában.

Azért is „érdemes” volt jelen lenni ezeken az előadásokon, mert az érdeklődők ajánlott olvasmány-kínálattal is gazdagodtak, s megtudhatták, mely helyszíneken jutnak hasonló jellegű – műfajilag nehezen besorolható – lelket-értelmet nemesítő találkozási lehetőségekhez (informatív céllal: többek között a Bartók Emlékházban!).

Szép zenéket hallhattunk, jó előadásban. S a zenei szakember, ha nem is elsősorban szakmailag, de emberként mindenképp profitálhat az ilyen tanulságos programokból, teljesítve részben a „kiművelt értelem” kritériumát.

Fittler Katalin