Miért jó a gyereknek, ha zenét tanul*
Miért sikeresebb Japánban vagy Dániában a
Kodály-módszer, mint nálunk?
A zenei nevelés helyzetéről dr. Antal-Lundström
Ilonát kérdeztük.
Miért
sikeresebb Japánban vagy Dániában a Kodály-módszer, mint nálunk? A zenei
nevelés jelentőségéről és itthoni helyzetéről a több évtizedes
kutatói és pedagógusi tapasztalattal rendelkező dr. Antal-Lundström
Ilonát kérdeztük.
– Mi a Kodály-módszer lényege?
– A Kodály-módszer valójában pontatlan kifejezés.
Kodály Zoltán egy zenei nevelési rendszert alkotott meg, amelyben a zene a
gyerekek gondolkodását is nyitottabbá teszi és nemesíti. Úgy gondolta, hogy a
pedagógia maga is az ember formálásának művészete. Ha segítjük a
pedagógiát azzal, hogy a művészeteket is bevonjuk a nevelésbe, akkor
tesszük teljessé az embert. Elképzelései a teljes iskolarendszerre vonatkoztak,
az óvodától a tanárképzésig.
– Mennyi valósult meg belőlük máig?
– Emlékszem arra az időszakra, amikor Kodály az
ötvenes években előzmények nélkül elkezdte átültetni az elméletét a
gyakorlatba. Ez tanulságos lehet a mára nézve is. Jóformán a semmiből
kellett tanulókat és tanárokat találni, és ő megtalálta. Akkoriban az
induló első évfolyamokba jártam, és elkötelezett embereket láttam, akiket
ez az ügy összehozott. Jó volna, ha ez most is így lenne. Nem a semmiből
kellene indulni, hiszen a zenei szakképzés az akkor kijelölt úton halad. Inkább
a közoktatásban vannak hiányosságok. És ez az egyik legnagyobb probléma. A
zenészeknek nem volt kellő pedagógiai végzettségük, hogy értelmezzék
Kodály elképzeléseit, a pedagógusok pedig zenei téren voltak képzetlenebbek.
Tanári pályám során megpróbáltam összegyúrni a pedagógiát és a zenét; az volt a
célom, hogy bemutassam, a pedagógia rendszerében mit tehet a zene, illetve mit
tehetne, ha Kodály elképzeléseit követnénk. Ami egykor a közoktatás területén
nagyon jól kiépült, az mostanra csaknem eltűnt.
|
|
|
dr. Antal-Lundström
Ilona (Fotó: www.tirek.hu) |
– Miért jó a gyereknek, ha zenét tanul?
– A zene, a művészetek nemcsak önmagukban
értékesek, hanem pozitív hatással vannak más területekre is. Érzelmi
telítettséget, kötődést, motivációt adnak. A zenélés energiákat szabadít
fel és erőt ad. De az agy fejlődésére is hatással van. A pszichológia
szenzitív periódusnak nevezi azokat az időszakokat, amikor egy-egy
készség, például a kommunikációs és gondolkodási készség könnyen befolyásolható
és fejleszthető. És ez az időszak a hallás szempontjából 10 éves kor
körül lezárul. Akik nem használják ki jól a 3-tól 10 éves korig tartó
időszakot, azoknál később nehéz pótolni ezeket a hiányosságokat. És
mi történik ma az oktatásban? Az óvodában kevesebb fejlődési
lehetőséget kapnak a gyerekek mind a kommunikáció, mind a zene terén, mint
az iskolában. Akkor próbáljuk intenzíven fejleszteni őket, amikor már
viszonylag nehéz. Ugyanez vonatkozik az idegen nyelvekre. Ha egy gyerek 10 éves
koráig egynyelvűségben fejlődik, akkor a hallása lezár más nyelvek
fonémáinak meghallására és gyakorlására.
– Tehát elsősorban az óvodai és kisiskolás képzés
területén kellene változtatni?
– Igen, 7 éves korig kellene serkenteni ezeket a
fejlődési területeket, az érzékszervek finomítását – itt a hallás
kiemelkedően fontos – és az agy fejlődését. Vagyis olyan feladatokkal
kell ellátni a gyereket, amiben élvezettel tevékenykedik, és mindig emelni a
szintet, amit már elért. Ehhez olyan tananyag kell, ami izgalmas, meglepő,
mert az unalmas anyag, akármi legyen, nem hoz fejlődést. A zene is csak
akkor fejleszt, ha meglepetésekkel szolgál. A komolyzene azért komolyzene, mert
feladatokat ad, még a felnőtt agynak is. A könnyűzene erre nem képes,
mert mindig ugyanazokat a motívumokat ismétli, és végül inaktívvá teszi a
gondolkodást. Butít, magyarul. Ha egy kisgyerek óvodában, alsó tagozatban
mindig ugyanazt a dalanyagot, ritmus- és hangkészletet kapja, akkor fennáll a
veszély, hogy nem fog fejlődni. Ellenben ha kiskorában megbarátkozik a
meglepetésekkel, felnőttként sem fog megijedni egy kortárs darabtól. Mert
hozzászokott, hogy a zene kihívás az agynak. Amikor a Müpában
egy hangversenyen japán zenét játszottak, a bérletesek, akik a slágerdarabokon
ott voltak, nem jöttek el. Szégyelltem magam japán vendégem előtt, hogy
olyan kevesen vagyunk. Fantasztikus élményből maradtak ki. Ha valami
kicsit új vagy váratlan, akkor sok ember visszaretten, negatívan reagál.
– Ez a jövő koncertközönségének a nevelése is
lenne?
– Egyrészt igen, másrészt a gazdasági
versenyképességhez is hozzájárulna. Ezek az emberek nyitottak lennének az újra,
ezért tudnának alkalmazkodni és alkotó módon gondolkodni. Az agyműködésnek
ez a fajta rugalmassága együtt jár azzal, hogy már kiskorukban elfogadják és
élvezik a zenével együtt érkező meglepetéseket. Minden gyerek élvezi, ha
fejlődhet! Fantasztikus, mennyire motiválja őket az érzés, hogy
többet tudnak, jobban tudják. Büszkék is erre, de ez a büszkeség elhal, ha nem
kap megfelelő lehetőségeket. Az iskolában pedig egyre inkább unott és
beletörődő gyerekek lesznek, akik semmire sem kíváncsiak.
– Kinek a felelőssége, hogy változtasson?
– A szülőknek sok lehetőségük van arra, hogy
adjanak a gyermeküknek, minél több programra elvigyék őket.
Összeszámoltam, a Müpában idén 13 gyerekeknek szóló
előadás volt, és számos nagy zenei intézménynek vannak hasonló
kezdeményezései. Na de mi van azokkal a családokkal, ahol a szülőnek nincs
erre igénye, vagy vidéken nem jutnak hozzá ilyen programokhoz? Arra lenne
szükség, hogy az iskolarendszer módot adjon minden gyereknek, hogy
tájékozódhasson a lehetőségeiről, és kiválaszthassa azt a művészeti
aktivitást, ami érdekli. Nyissanak a gyerekeknek ajtót, kaput a kulturális
kifejezésformák felé!
– A pedagógusoknak mi a szerepük ebben?
– Alkotó módon dolgozó tanárokra van szükség, akik
nemcsak egy leírt sablont követnek, hanem maguk keresik az új megoldásokat, reflektálnak
a saját munkájukra. Jó volt-e ez a gyereknek? Így csinálom-e legközelebb? Sok
ilyen pedagógus van, de a tanárképzésbe is be kellene építeni ezt a
szemléletet. Keresd az újat, az izgalmasat, próbálgass! Persze, szem előtt
tartva, hogy a gyerekek a fontosak, de ezt minden jó pedagógus érzi. A közös
munkának mindig legyen aktív részese a gyerek is. Együtt kell működni
ahhoz, hogy eredményt érjenek el. Ehhez a gyereket egyenrangúnak kell tartani
magammal. Egy tanárnak meg kell látnia a gyerekben a jövendő kollégát.
– Egy ilyen pedagógus akár a pályaválasztásra is
hatással lehet.
– Pontosan. Egy gyerek számára motiváló, ha érzi, hogy
egyenrangú félként kezelik. Felszabadulnak a gátlásai, és kialakul egy intim és
hatékony kapcsolat. E nélkül nincs pedagógia. És ezt az elhivatottságot sokan
nem tekintik fontos szempontnak. A kvalitatív, gazdasági gondolkodás világát
éljük. Az esztétikai gondolkodás, önmagunk ismerete és a másik benső
értékeinek észrevétele nem kap elég hangsúlyt. A zene mellett a pedagógiának is
feladata ez, szorosan összekapcsolódik a kettő. Az iskolában az lenne a
leglényegesebb, hogy a gyerekek megtanuljanak maguktól megérteni másokat,
kommunikálni, kifejezni a gondolataikat. A rengeteg beérkező információt
rendszerezni, összefüggéseiben látni. Meglátni a lényeget. És ebben segít a
zene. Kodály elsősorban ezt akarta, nem szolmizálást.
– Egyes vélemények szerint külföldön mintha jobban
értenék, mit akart Kodály.
– A Kodály-koncepciót sok helyen és sokféleképpen
használják, de a zenetanítás is mindenhol más-más szinten van. Egyszer
hallottam egy japán gyermekkórust Bécsben, az egyik japán kolléga kitüntetést
is kapott a Kodály-módszer terjesztéséért. De náluk eleve más a pedagógiai
szemlélet, lehet, hogy ezért tudják sikeresebben alkalmazni, amit mi átadtunk
nekik. A skandináv területeken többféle megoldással találkoztam. A finnek is
alkalmazzák a Kodály-módszer egy változatát, de a dánok vették át leginkább.
Talán azért ott volt a legnagyobb sikere, mert ők a legnyitottabbak az újdonságra.
A svédek általában jobban félnek az újtól. Ismertem pedagógusokat, akik örömmel
átvették a módszert és a szolmizálást, de általában az iskolákban nem vezették
be.
– Kodály azt írta, hogy hazánkban probléma a hivatásos
zenészek érdektelensége a zenei kultúra jövője iránt.
– És hozzátette, hogy a zenészek maguk is okai ennek.
Nagyra tartották a saját tudásukat és művészetüket, de nem segítettek
abban, hogy mások megértsék. Nem igazán becsülték meg a pedagógusokat, azokat,
akik a tudásukat átadva segítettek az embereknek eljutni a zenéhez. Kodályra is
furcsán néztek amiatt, hogy egy időben nem komponált nagy műveket,
hanem inkább a gyerekekkel és pedagógiai kérdésekkel foglalkozott. Tudatos
választását így indokolta: „Ez most mindennél fontosabb!”
– Mi a helyzet ma?
– Ma is úgy látom, hogy a zenetanári képzést
végző egyetemisták nem kapják meg azt a megbecsülést, amit az
előadóművész-hallgatók, és ez pályájuk során is így marad. Én egy
előadásomban azt mondtam a hallgatóknak: az a nagy különbség, hogy akik előadói
hivatásra készülnek, azok a zenéből akarnak megélni. De akik a
tanárképzést választják, azok abban akarnak segíteni, hogy a gyerekek megértsék
a zenét. Ez hivatás. Utrechtben ösztöndíjasként megismerkedtem Wéber Gyula
professzor munkájával. Ő olyan tanárképzést hozott létre, ahol azok a
zenészek, akik zenei tanulmányaikat befejezték, többhónapos gyakorlat során
dönthették el, hogy akarnak-e, képesek-e tanárok lenni. Mert az egészen más
életforma. És csak ezután kerülhettek be a nagyon alapos pedagógiai képzésbe.
Ezt érdemes lenne itthon is bevezetni. Magyarországon még ma sem lehet
zenepedagógiából doktorálni.
– Van sikertörténet hazánkban?
– Azt tapasztalom, hogy a vidéken, veszélyeztetett
helyzetben lévő gyerekekkel dolgozó pedagógusok sokkal elhivatottabbak,
mint azok, akik „kényelmes helyeken” tanítanak. Őket kényszeríti az élet,
hogy minden tudásukat és energiájukat latba vessék, és ezt meg is teszik.
Lelkesíti őket a már elért eredmény, a gyerekek fejlődése. Ezt nem
tapasztalják meg azok, akik feladják. Aki nem ad, az nem is kap! Ha ellátogatok
ezekre a helyekre, feltöltődve jövök vissza, mert látom ezt a sok tudatos,
lelkes, a pedagógiai hivatás csúcsán álló embert. A Kodály-módszer sikere nem a
beadott pályázatok mennyiségén múlik. Tennünk kell azért, hogy valóban
megvalósuljon az, amit Kodály Zoltán elképzelt. És mások nem fogják helyettünk
megcsinálni.