Nem szeretnék túlzásba esni, de ez a könyv számomra a 2016. év pozitív meglepetése. Fokozhatnám, ám érzem, anélkül is eljött a magyarázat ideje. Kezdem picit messzebbről.
Simon Géza Gábor neve és a magyar jazzkutatás egyszer és mindenkorra összeforrott, ráadásul („kevéssel” túl a nyugdíjkorhatáron) elképesztő tempóban és munkabírással ontja a jobbnál jobb, érdekesebbnél érdekesebb kiadványait (könyveket, lemezeket, és előző kötete, a „Szösszenetek”... óta tudjuk: ide sorolhatók az újságcikkei is) – az elismertség minden jele nélkül. Hogy miért alakulhatott ez így? Mert a „surranópályán” jött, mégis testhosszal győzelemre áll, holott voltak/vannak tekintélyesebb szakemberek: (értsd) befolyásosabbak és nagyságrendekkel jobban támogatottak nála. Felkészültebbek viszont aligha. Ezzel a könyvével is jóval többet ad az olvasójának annál, amit a címében ígér. Ezt a kötetet nem lehet meg nem történtté tenni, mint Simon Internetes honlapját, legfeljebb agyonhallgatni a megjelenését. Mondanom sem kell: kár lenne érte mindannyiunk, leginkább a magyar jazz érdekében.
A Simon tudományos munkássága negligálását kiváltó ok végső soron a magyar jazz kezdetének meghatározására vezethető vissza, amely alapvető szemlélet-különbséget indukált. Az ominózus időpont nem a címben jelezett húszas évek, hanem jóval korábbi. Ennek egyfajta alátámasztása az egyik legfontosabb, a Mi a jazz? című fejezetből lehetne való, ha nem 1979-ből, egy egyetemi hallgató kutatási kérdőívéből származna, és ha nem lenne – más idézetek mellett – mintegy mottóként kiemelve. Eszerint – és énszerintem is – az adekvát válasz ekképp hangzik: „Jazz az, amit az adott korszakban és helyszínen, megszólalásának pillanatában jazznek tartanak.” (Lehet, hogy ez mégis csak egy vélemény a sok közül, ám mindenképp átgondolásra érdemes.)
Egy másik megközelítés szerint Simon felvázolja a húszas éveket megelőző időszak jazzes történéseit, vagy ha úgy tetszik: jazz-előképét (A ragtime-korszak Magyarországon és az Osztrák-Magyar Monarchiában) – mindössze 3 oldalba sűrítve. Gáláns megoldás, hiszen egy teljes könyvet írt Simon a témáról, ránézésre sem akármilyet!
Ami az említett Mi a jazz? című fejezetet illeti: az inkább olvasmányosan megírt jazz-centrikus kortörténet, sem mint definíciók halmaza, és ezzel a megoldással jártunk jól! Központi helyen áll benne Molnár Antal munkássága, annak centrumában a fenti időszak egyetlen(!) magyar jazz-könyvével, amely a Jazzband címet viseli. Számítottam rá, hogy érni fognak meglepetések a témában, de hogy ennyi és ennyire hozzáértő, színvonalas és felettébb érdekes újságcikkek lesznek azok, arra semmiképp. (Simon bőségesen idéz belőlük, hiszen – az ő kutatási eredményeit igazolva – nem kevesen kérdőjelezték meg a cikkírók közül /a húszas-harmincas években, ugye!/ érvekkel alátámasztottan a jazz eredetének amerikai hegemóniáját.) Haraszti Emilnek a Pesti Hírlap 1927. december 25-én megjelent remek írásán (A jazz) például maga a szerző is meglepődött… És sorolhatnám még a példákat, de ha mindegyiket lelövöm, ki fogja elolvasni ezt a kulcsfontosságú könyvet? (Mert hogy ez az.)
Nem maradhatott ki két rövid fejezetet kitevő, a korabeli magyarországi jazz-koncertekre (vagy inkább koncertsorozatokra) vonatkozó kitekintés sem, a tudományos ismeretterjesztés stílusában foglalva össze a legfontosabb történéseket.
A következő oldalak szövege Bartók és a jazz valódi viszonyát érzékelteti némi körítéssel, szemben a köztudatba átvitt egyértelmű lekicsinyléssel. (Vajon mit szólna ma a mester egyes szerzeményei Mini együttes-féle feldolgozásaihoz, amelyeket a fiai – amíg tehették – letiltottak?)
Sor kerül persze a „kötelező tananyagra” is, ami természetesen a címben jelzett éra (kissé zanzásított, nevekkel talán nem eléggé teletűzdelt) magyar jazztörténete, különböző aspektusokból (vendégszereplések, rádiózás, gramofonlemez-kiadás és forgalmazás) világítva rá az eseményekre. (A legnagyobb magyar jazz-sztárok, valamint a külföldön befutottak külön fejezetet kaptak, lásd/olvasd később.)
A kor három magyar jazz-iskolájának létrejötte a műfaj népszerűségét tekintve nem meglepetés, de ha az első alapításának évét (1926) megnézzük…
Első magyar jazz-újság? 1935!
A magyar jazz „aranykorszaka” nem más, mint az 1945-1950 közötti időszak - vallja a szerző. Nyilvánvaló, hogy - mai szóhasználattal élve békefenntartónak nevezett erők/nemzetek közül az amerikai támogatta legjobban a jazzkoncertek megrendezését a háború közben és a háború után is persze, amelyek elől – bármennyire hihetetlen - a szovjetek sem zárkóztak el, sőt! (Tabányi Mihály a Vörös Hadseregben legnépszerűbb hangszer, a tangóharmonika virtuózaként Vorosilov marsall közvetlen alárendeltje volt.) A békekötést követően beindulhatott a külföldi hanglemezek forgalmazása, valamint a hazaiak gyártása, magyar muzsikusokkal is. Most bezzeg sorolhatnám a nagy neveket, de a felfedezés örömét meghagyom a könyv olvasóinak.
A jazznek egyes társművészetekre gyakorolt hatása, kapcsolata sem hiányozhat a könyvből: ilyen művészeti ágak az irodalom, a képzőművészet és a film.
A legterjedelmesebb (28 oldalnyi) fejezet – a szöveg-mivoltából adódóan – a korabeli jazz-hatású és -tárgyú, magyar és magyar nyelvre fordított irodalomé. Simon értékelése egyszerre alapos és mértéktartó. Ugyanakkor, a mögöttes információk halmazában megnyilvánuló tárgyi tudása révén fokozott érdeklődést képes kelteni az idézett (érdekes és/vagy fontos) részletek teljessége, valamint az alkotóik további munkái iránt. Ráadásul majdnem annyira tévedhetetlen ítész az irodalomban, akár a jazzben. Gróf Zichy Tivadar Ahol a baj elkezdődött című, 1935-ben megjelent, alig burkoltan önéletrajzi regényének nívóját ugyan nem értékeli, de az itt közölt fordulatos részlete kíváncsivá tett. (Mi történhetett még egy gróf élete során, aki jazzbandet és versenyautót is vezetett?) Aligha lesz annyira egyszerű megszerezni elolvasásra sem, mint például az idézett Márai-novellát, hogy mást ne mondjak, pedig volna mit.
Képzőművészet + jazz = art deco. A képlet egyszerű – egyelőre. Az erről szóló fejezetet ugyanis Simon maga is előtanulmánynak tekinti, hiszen önálló kutatási terület válhatna belőle, ideértve a jazzhez kapcsolódó, ma már ritkaságnak számító alkalmazott művészetet (koncertplakátok, hanglemeztasakok).
Az első (amerikai) jazz-filmet 1928-ban mutatták be Budapesten. A magyar filmek közül Simon csupán egyet emel ki (Szerelemből nősültem /1937/), holott számos korabeli filmben hallható jazzmuzsika. Az amerikai magyarok közül az Oscar-díjas Rózsa Miklós munkásságára összpontosít. Műhelytitkokra is rávilágít (pl. a filmzene szórakozóhelyekre történő átvitele, a muzsika betanulási módja), mégpedig igen plasztikusan. Az olvasó további érdeklődés-igényét egy archív filmzene-CD és Kurutz Márton vonatkozó tanulmánya, írásai felé irányítja. (A tárgyhoz kapcsolódó legátfogóbb tanulmány az Interneten könnyűszerrel elérhető.)
Hét jazz-ember, hét sors – ez lehetne Az első magyar jazzsztárok című fejezet summázata. Bubit, azaz Beamter Jenő dobost és vibrafonost Örkény István interjújából (írásából) ismerhetjük meg most, amely a szovjet hadifogságban keletkezett. Jó adag vitalitással fűtött bohém figura lehetett, az (szinte) biztos! Egy másik dobos, Orlay (Obendorfer Jenő) Chappy – nem túlzás – világsztár volt fénykorában. (Jazzdobbal a világ körül című önéletírása a saját könyvtáramat is gazdagítja.) Természetesen számos lemezfelvételen megcsillogtathatta kivételes tudását. Fényes Kató énekesnőről annyit: rövidfilmet forgattak vele 1946-ban, a beszédes Jazz-presso címmel. A fúvós hangszereken játszó Dr. Holéczy Ákos zenei karriere és polgári pályafutása – ritkaságszámba menően – párhuzamosan futott. A zongorista („másodállásban” „swingkirály”) Martiny Lajos nagyzenekarokat vezetett, de nevéhez fűződik a Szomorú vasárnap első felvételének (amelyet számtalan követett később a világban) hangszeres közreműködése is. Pál Sándor 1945-től négy esztendeig a Magyar Rádió (jazz-) zenei szerkesztőjeként, később jazzkutatóként alkotott maradandót. (Az Egy erkölcsös éjszaka című Makk Károly-film zongoristájának szerepét mintha rá szabták volna.) Tabányi Mihály? Igen, akkor tangóharmonika – egyszerre precíz és villámgyors játékkal, megszámlálhatatlan lemezfelvétellel felvétellel, máig tartó népszerűséggel.
Válogatott diszkográfia, bibliográfia, címjegyzék, angol nyelvű összefoglaló és a CD-melléklet bemutatása természetes kiegészítője a szerző munkáinak.
Simon ezt a (szám szerint 38.) könyvét kivételes műgonddal és tudományos alapossággal írta meg közérthető, mi több: lebilincselően olvasmányos stílusban, eddigi munkásságának betetőzését eredményezve. Méltó születésnapi ajándék lett önmaga és olvasói számára. Nem lennék meglepve, ha tankönyv válna belőle hamarosan, mert ebből (a jazzel most ismerkedőktől kezdve a zeneiskolásokig) mindenki csak tanulhat. Akár egy-egy részterületet, akár a téma egészét tekintve.
CD-melléklete olyan felvételeket tartalmaz, amelyek túlnyomó többsége csak eredeti kiadásban létezett - eddig. Külön dicséretet érdemel a hangrestaurátor (nem mellesleg: gitáros-nagyság) Szabó Sándor munkája, aki a ma elfogadhatónak tartott hangminőség közelébe tudta emelni az archív felvételekét.
Ami a kötet eddigi, röpke utóéletét illeti: annak Vigadó-béli bemutatóján Simon Géza Gábor végre „hivatalosan” is kimondhatta: „A magyarországi zenetudósok közül máig szinte senki nem foglalkozott komolyan a jazzmuzsikával, és még a modern magyar jazzisták között is uralkodó az a téves gondolat, hogy a jazz csak az 1960-as évektől virágzott Magyarországon. Holott ha nem lettek volna korábban is jelentős jazzművészek, nem alapulhatott volna jazztanszak a Zeneakadémián 1965-ben.” (Az idézet a kiadó, a Magyar Művészeti Akadémia 2016.12.22-i hírleveléből való.) E műve alapján mindezt készséggel elhihetjük neki.
Olasz Sándor