Reflexiók a negyedik évad egy bérletszüneti előadásáról

Optimisták is idealisták meggyőződéssel vallják, s az empatikus pedagógusok is, hogy minden felnőttben ott lakozik (továbbél, rejtőzik vagy épp türelmetlenül élményekre vár) a gyermek. Ki-ki a saját környezetében megannyi példát és ellenpéldát találhat ennek bizonyítására. És szerencsések azok a gyerekek, akiknek ilyen felnőtt rokonokból-ismerősökből (Nyuszival szólva: és üzletfelekből) minél több jut. Közéjük tartoznak azok, akik végigélhetik az Erkel Színház mese-dal-játék produkcióját.

A szülők (s főképp az idősebb rokonok) nem mindig tudják követni a kicsik érdeklődésének, játékainak szereplőit. Megváltoztak a mesehősök és a játékfigurák, sőt, a cselekmény-típusok is. (Magam akkor szembesültem ezzel a ténnyel „élesben”, amikor egy kis növendékem felsorolta, milyen ajándékokat kapott…)

Ez a produkció egy aknamentes határsávban jött létre, olyan mesevilágban, amelyben valamennyi korosztály képes tájékozódni. S mint a túrák esetében lenni szokott, a gyakorlott kiránduló számára többet jelent a táj, mint annak, aki az első lépéseket teszi meg az ismeretlen terepen – és ez így van rendjén.

Mese-dal-játék műfajjal hirdették meg a magyar nyelvű, egy perecevő szünettel meghirdetett előadást. A cím magáért beszél, részben frappáns szellemességével, részben pedig informatív tartalmával. Kinek jelentene problémát a Varázsfuvolára asszociálni – ugyanakkor a kicsinyítő képző és a tréfás módosítás sejtteti: másra kell számítani.

Voltaképp korrekt a szerzőpáros megjelölése a plakátokon és a műsorban: W. A. Mozart és Lackfi János. Habár, különleges időutazásra lenne szükségük egy konzultációhoz. A produkció ismeretében – és a fennmaradt levelekből kikövetkeztethető Mozart-karakter vélelmében - a zeneszerző „jót röhögött volna”, ha lefordítják neki, adekvát szellemességgel németre a magyar keretjáték szövegét.

Operalátogatók sokasága tanulhatja meg a gyakorlatban az „opera” és a „daljáték” elemi műfaji különbségét, miszerint az operában énekelnek, és a cselekmény is leginkább énekbeszéddel (recitativo) történik, míg a daljátékban a prózai keretből emelkednek ki a zenei betétszámok (afféle zenével gazdagon illusztrált népszínmű). Operakedvelők néha sokallják a (rendszerint egyébként húzásokkal lerövidített, ezáltal gyakran a cselekmény követését megnehezítő) prózai összekötőszöveget, mert leginkább csak a zeneszámokra kíváncsiak – ezúttal viszont nincs olyan lelkes Mozart-rajongó, aki ne élvezettel figyelne a szövegre. Annál is inkább, mivel versekbe szedett, rigmusszerű, ráadásul aki figyel, minden szavát megértheti! Újabb lehetőség, hogy akik korábban „hírből” tudtak csak Lackfi János kvalitásairól, fellelkesedve ténylegesen minél többet elolvassanak megjelent munkáiból. És, ráirányítsák a fiatalok figyelmét, fogékonnyá téve őket a nyelvi leleményekre.

Kiváló előkészítés ahhoz, hogy (később?) találkozhassanak az igazi Varázsfuvolával, s akkor azonnal felfigyelhessenek mindarra a többletre, amely a mozarti alkotásban benne rejlik. Tény, ha jól figyelnek, érik majd őket meglepetések – de mindez léptékben hasonló azokhoz az életben megélt eseményekhez, amelyek során kénytelenek átértékelni valamely korábban igaznak vélt tényt.

A gyerekek azokból a mozaikokból rakják össze a valóságot, amelyek rendelkezésükre állnak, hiányzó elemek (s főképp indítékok) után nemigen kutatnak. Tehát, adottnak vesznek közléseket, s azok mentén tájékozódnak. Sarastro elrabolta anyukájától Paminát – kiderült, hogy apukájához került a lány, ráadásul a bácsi első meglátásra megnyerő… Ezek helyzet-elemek, s hozzájuk járul, hogy az apa „teszteli” az anya által kiszemelt (s a lány által látatlanban megszeretett) férj-jelöltet. A színskálán a világosabb tartományba kerül a történet, nincs fekete-fehér rossz-jó, habár az Éj királynője természetesen fekete, Sarastro pedig fehér öltözéket visel – a néni eléggé frusztrált, gyilkosságra is biztatja lányát, de nyilvánvaló, hogy ebből nem lesz semmi…

Nem tudni, mennyi érdemleges figyelem jutott Lackfi keretjátékának - nem tartanám rossz ötletnek, ha elérhető áron megvásárolható „librettóként” terjesztenék (irodalmi értéke is feljogosítaná erre). Nem hibáztatható a felnőtt kísérő, ha maga is a látvány hatása alá kerül. Operaszínpadon ritka az ennyire komplex, végiggondolt látványvilág, s az is, hogy a technika-kínálta lehetőségek sokaságával éljenek. Akik olyan helyen ültek, megcsodálhatták, hogy Pamina képe (amely a híres képária eléneklésére inspirálja Taminót) a keretben: élőkép! Monostatos késdobáló jelenete főként akkor hatásos, ha nem látjuk a gyakorlati kivitelezést (ha viszont látjuk, értékeljük ötletességét!). A helyszín: Sarastro cirkusza, a Porondmester konferálja a szereplőket, kommentálja az eseményeket. A zene varázshatalmát bizonyító jelenetek sem az oksági összefüggést illusztrálják (a varázshangszerek hangja megszelídíti az embereket és az állatokat egyaránt), hanem maga a realizálás élményszerű (a szerecsen-félék esetében pantomimszerűen vicces, az „állatok” pedig látványukkal keltettek ámulatot). Juhász Katalin díszlet- és jelmezterveiről csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk.

Nagy ötlet a cirkuszi statisztéria szerepeltetése, remek szereplési lehetőség a Baross Imre Artistaképző növendékeinek, ám produkciójuk néha már-már a zenétől is elvonja a figyelmet.

De Mozart muzsikája akkor is hat – és ez a korai „vitamininjekció” a későbbiek során minden bizonnyal éreztetni fogja jótékony hatását. Mert Mozart zenéje (némi rövidítéssel, némi módosításokkal) belopja magát a hallgatóknak nemcsak a fülébe, hanem a szívébe is, és a későbbiek során a ráismerés örömének a többlete fog járulni e dallamok újrahallgatásához.

A cirkusz porondjának a hátterében, a függöny mögül lépnek elő többnyire a szereplők (az Éjkirálynő mindig a levegőből érkezik, afféle Hold-fogaton, és a nézőtérről is jönnek szereplők, szép számmal). A zenekar látványelemként a függöny felett elhelyezett emelvényen játszik, a fuvolista néha szólistaként feláll és előrejön, ilyenkor még inkább a hangszeres hangzásra irányítja a figyelmet. Köteles Géza vezényli az együttest (a zenekari játszanivaló kialakításában is közreműködött), a kórusszámokat a színpadon, a cirkuszi porondon kívül félkörben ülő „nézők” éneklik (a Magyar Állami Operaház Ének- és Gyermekkarának tagjai). A szereplők rangja-súlya-szerepe különböző, amihez ez a színpadi környezet is hozzájárul.

„A legjobb a Sarastro” – mennydörögte lelkesen egy apuka a perecevő szünetben, amivel maximálisan egyetérthetünk, hiszen Cser Krisztián személyesítette meg. Helyzeti hátránnyal indul Tamino (Megyesi Zoltán), aki bohóc jelmezében nem tehet többet, mint hogy szépen énekel, ami ebben az ingergazdag környezetben szinte elsikkad. Rőser Orsolya Hajnalka számára jó lehetőség, hogy „terepen”, azaz színpadon gyakorolja az Éj királynője igényes szerepét – tapasztalatokat gyűjtve, hogy a tényleges megmérettetést jelentő alkalmakra felvértezetten jelenhessék meg. Szemere Zitát hallottam Papagenaként – kedves színpadi jelenség, a Varázsfuvolában majd differenciáltabb szerepformálásra lesz lehetősége. Nyilvánvalóan a legtöbb gyerek kedvence Papageno lett (Gradsach Zoltán), aki jelenségként, játékával, szövegével és énekével egyaránt le tudta kötni valamennyi korosztályt. Zavaros Eszter Papagenája is tetszésre talált a kicsik körében. Csiki Gábor Monostatosa hangulatos duettet produkált Papagenóval, és színpadi játéka minden bizonnyal felnőtt műsorokban sem téveszti el hatását. Busa Tamás Porondmesterének sajnos kevés az énekelnivalója – érthető prózájának hangulatkeltő hatásával viszont nagyban hozzájárul a mese valósággá varázsolásához. A három Gyermek kristálytiszta, harmonikusan kiegyensúlyozott tercettje Varázsfuvola-előadásokban is megállná a helyét, ebben a harsány légkörben kamaraprodukciónak hatott (Ittzés Berta, Ittzés Klára, Foskolos Bettina). Néha úgy éreztem: a zenekari hangzás lehetne intenzívebb, hogy a zenekari számokat ne beszélgetések háttérzenéjeként értelmezze a közönség (igaz, a szóló-számok alatt is néha megnőtt az alapzaj – hacsak nem az akrobatikus látvány kötötte le közben a figyelmüket).

Toronykőy Attila rendezésében a mese-dal-játék méltán sikerszám. Nem elhanyagolható az a járulék-elem sem, hogy a gyerek-látogatók világító tollat kapnak, amelynek a tűz-víz próba idején lenne igazán funkciója – de a spontán világítókedvtől vezérelt parányi fények sokasága mindvégig hangulatkeltő elemnek bizonyult.

Előadás után, útközben a felnőttek „vizsgáztak”. Arra a kérdésre, hogy „hogy tetszett?” vagy hogy „milyen volt?”, bátortalan-elnyújtott „jóóóó” lehetett a válasz. Konkrétabb közelítés viszont meghozta a gyümölcsét: a „ki tetszett a legjobban?” kérdésre jelenettel vagy szereplőnévvel válaszoltak a gyerekek, és szívet melengető volt, amikor hallottam, hogy egy apuka pontosította a félrehallott nevet, és tisztázta a párok viszonyát. Ilyen mozzanatok is hozzájárulnak az igazi operabarátok születéséhez. És akkor nem kell félteni a műfajt az érdektelenségtől.

Fittler Katalin