Ravel és a varázslatok
„Meglepetés-matiné”
– ezt a sajátos műfajmegjelölést adhatnánk a Nemzeti Filharmonikusok 2017.
március 12-én (délelőtt és délután műsorra tűzött) a
Fesztiválszínházban rendezett előadásának.
A
családi matinékoncertek sorozatában került előadásra Ravel kétrészes
„lírikus fantáziája”, A gyermek és a varázslatok. Nomármost, hallgatólagos megállapodás értelmében a
gyermekeknek is csakis a legjobban szabad adni (attól alakul ki az ízlése és az
igényessége), ugyanakkor borítékolható: a legkisebbek között bizonyára lesznek,
akik spontán megnyilatkozásaikkal (a sírástól a hangos közbeszólásokig) nem
tekinthetők ideális hallgatóságnak. Tény, hogy a hangversenyhallgatáshoz
is szoktatni kell az apróságokat (minél előbb, annál jobb – vagy legalábbis,
lesz könnyebb később…), s ezt csak „élesben” lehet, tehát rendezvényeken.
Hogy előbb nem utóbb a gyermek ráébredjen arra a különbségre, ami az
otthon hallgatható bármelyik „konzerv”-től
megkülönbözteti az élő előadást, vagyis, hogy az „ott és akkor” születik,
alkotói/realizálói eleven emberek, akiket bizony zavar(hat)
a nézőtéri rendetlenkedés, figyelmetlenség.
Ennek a
kettős meggondolásnak a szellemében kerül általában összeállításra az éves
családi program-kínálat, s minden egyéb gyermek/ifjúsági sorozat, különös
tekintettel a témaválasztásra, a (viszonylag) könnyű érthetőségre.
Mindezeknek
a szempontoknak eleget tesz Ravel remeke is, és arról igazán senki sem tehet,
hogy az idegen anyanyelvű apróságok – kiváltképp szülői „beavatás”
hiányában – bizony nemigen tudták követni a mesét. A magyarok helyzetét sem
könnyítette meg a rendező Toronykőy Attila,
aki mindössze néhány tájékozódási pontot adott kiindulásul. A műsorfüzet
blikkfangos címadása (A gyermek és a varázslatok, avagy rendezzünk zenés
mesét!) egyenesen félrevezető, hiszen – épp a
napjainkban divatos trendek ismeretében – arra enged következetni, hogy a
hallgatóság, szabadjára engedve fantáziáját, aktivizálhatja magát.
Ehelyett
mi történt? A Fesztiválszínház kis színpadán a viszonylag kis létszámú zenekar
előterében jelzésszerű díszletek között igazi meseszínpadi
előadást láthattunk. A kórus kétoldalt foglalt helyet, a szereplők
(valamennyit kilenc énekes alakította) jelzésszerű jelmezekkel (illetve
kellékekkel) bűbájosan játszottak. Czabán Agelika alakította a kisfiút (aki figyelt a rendező
rövid bevezetőjére, megtanulhatta, hogy az ilyet nadrágszerepnek hívják).
Színészi teljesítményre, hanggal és játékkal való karakterformálásra leginkább Gavodi Zoltánnak jutott lehetősége (Teáskanna, Apó,
Béka), valamennyi megmozdulásakor szívébe zárta őt a közönség. Remek
partnere volt Lehőcz Andrea (Teáscsésze, Mama),
de sorolhatnánk valamennyi szereplőt. Legfeljebb azt lehet rosszallni,
hogy mindez mikroportokkal történt, pedig hitem szerint
győzték volna hanggal is az előadók.
Éltek a
karakterek a színpadon, felszabadultan játszottak valamennyien. Mintha
mindannyian egy olyasfajta csodaország lakói
lennének, ahová Alice keveredett annakidején…
Maga a
színpadi játék, az egyes „számok”, gyakran táncok (illetve táncparódiák),
amelyek elmélyítik a szereplőkkel való érzelmi kapcsolatteremtést,
lekötötték a kicsiket és a nagyokat egyaránt. De vajon a közönség mekkora
hányada figyelt fel a produkció legértékesebb részére, arra a hangszerelési
zsenialitásra, amely Ravelnek a sajátja, s amelyet az Antal Mátyás
vezényletével játszó muzsikusok remekül keltettek hangzó életre? A gyermek
számára élmény, nagy pillanatnyi helyi értékkel rendelkező, a már-már
effektus-jellegű hangutánzás, s ez így van rendjén. A közelmúltban egy
elismert rendező is megerősítette annak igazát, amit frappáns
definícióként olvastam: „A legjobb hangsávok azok,
amelyeket észre sem veszünk”. Igen ám, de itt élőben realizált, tehát
frappáns interpretációs trouvaille-okról volt szó
(amelyekért minden elismerés megilleti Ravelt)!
Arra
gondoltam: hogyan élvezné a zenekarok bérleti koncertjeinek közönsége az
effajta nyilvánvalóan komoly, ugyanakkor kétségkívül szórakoztató muzsikát. Látvánnyal avagy anélkül.
Érdemes
lenne elgondolkodnia a műsortervezőknek azon, hogy ne csak
közönségcsalogatónak kínálja ezt a jobb sorsra érdemes produkciót, hanem
juttassa el olyan közeghez is, ahol – korábbi tapasztalatok és ismeretekkel
felvértezve – a neki kijáró elismerést is megkaphatná, túl a családi programok
voltaképp bármiért hálás, lelkes tetszésnyilvánításán. Mert megérdemelné!
Fittler Katalin
***
Toronykőy Attila
rendező mesél vasárnapi ifjúsági előadásainkról. Az előadás
különlegessége, hogy a zenekar is a színpadon muzsikál, ahol a történet
játszódik, így a gyerekek végig követhetik, hogyan születik a zene. A
varázslatos ének- és hangvilágot az Énekkar művészei szólaltatják meg, a
zenekar közreműködésével.