Nyolcvan perc maradéktalan boldogság

Nem tudni, mennyire volt tisztában valamennyi hallgatója az Erkel Színházban 1973. október 6-i estnek. Ekkor lépett fel másodszor (és sajnálatos módon, utoljára) Budapesten a dalirodalom utolérhetetlen tolmácsolója, s akkor ült utoljára zongorához az Erkel Színházban Richter.

Az előadó-művészet végtelen sugarú csillagórái közé tartozik ez a hangverseny, s nem lehetünk eléggé hálásak a hangrögzítés (számunkra immár magától értődő) csodájának, amiért megőrizte ezt az időtlen élményforrást. A rádiófelvétel – mint megannyi koncerté – a későbbiekben részben vagy egészében ismételten műsorra tűzhető, ám igazából széles körű közkinccsé akkortól vált csak, amikor CD-ként hozzáférhetővé vált.

A Magyar Állami Operaház főigazgatója 25.-ként jelentette meg az OPERATREZOR eme kincsét, másodikként azok közül a csodák közül, amelyeknek az Erkel Színház adott egykor otthont.

Hogy a zenepedagógiai profilú Parlando olvasóinak ajánlom figyelmébe ezt a csodálatos zenei élményforrást, annak „pedagógiai” indítékai vannak. Olyan tanulságokhoz juthat ugyanis általa a hallgató, amelyeket a későbbiekben tanárként és/vagy diákként egyaránt hasznosítani tud.

Elsősorban is érzékenységet tesz próbára ez a felvétel, amely többszöri hallgatásra is a szó nemes értelmében megrázónak bizonyul. A németül egy szót sem értő érdeklődőtől csupán annyi előkészületet igényel, hogy meghallgatása előtt célszerű tájékozódnia a versek tartalmáról (mű- és/vagy nyersfordításban). De ha ehhez nem vesz fáradságot, akkor is részesül az élményből – talán kicsit másképp. Akkor az érzékenységét oly módon fejleszti, hogy az interpretáció alapján (plasztikusan felismerhető intonációs típusokra ráismerve) képes lesz „visszakódolni”, a szöveg ismerete nélkül az érzéseket-indulatokat.

Hugo Wolf dalairól mindmáig általában tudni szokás, hogy Schubert, Schumann és Brahms után, Richard Strauss előtt a dalirodalom legjelentősebb láncszeme. Ismeretük mértéke – legalábbis hazai vonatkozásban – méltatlanul csekély. Magukat zenekedvelőknek nevezők is könnyen zavarba jönnének, ha cím szerint kellene megnevezniük általuk ismert Wolf-dalokat. Aki végighallgatja az egykori hangversenyműsort, a 20 dalból álló programot s a hat ráadás-számot (s ezt valószínűleg nem egyetlen alkalommal fogja megtenni!), minden tudományos magyarázatnál elementárisabban tapasztalja meg – az előadóknak köszönhetően – e dalok gyönyörűségét.

Abban is reménykedhet a (pedagógiai optimizmussal megáldott/megvert) recenzens, hogy lesznek, akik kedvet kapnak ahhoz is, hogy utánajárjanak e dalok kottáinak. Nos, nem azért, hogy – mintegy ellenőrizve a hallottakat – kottából kövessék a felvételt, hanem hogy maguk is, saját kedvtelésből, egyik-másik dallal közelebbi kapcsolatba kerüljenek. És egészen bizonyos, hogy az utolérhetetlen interpretáció senkit sem bátortalanít el… hiszen többedik végighallgatásra szinte vele énekeljük, magunkban persze, a dalokat. És dalról-dalra veszít érvényéből a Wolf melodikus invenciójával elégedetlenkedő bármiféle sommás megállapítás!

Az élménytől mámoros hallgató közben hajlamos arra, hogy erősítse azt a meggyőződését, hogy „minden átjön” a felvételen, tehát az egykor közönség előtti élő produkció képes megőrizni szavatosságát az idők múlásával is. (És ez addig tart, amíg az akusztikus kontroll ellenpéldát nem kénytelen regisztrálni.)

És a fiktív koncertélmény hatására (Pernye András többször hangsúlyozta írásaiban: a zene közösségi műfaj!), keresni kezd „társakat”, akik részesei voltak annak. Legkönnyebben olyanokat talál, akik nem hasonlóképp, tehát felvételről, hanem annak idején a közönség soraiban voltak. Kettőt is, akik megörökítették azt a hatást, amit rájuk gyakorolt a két zseniális muzsikus. Kroó György így foglalta szavakba Fischer-Dieskau művészetének jellegzetességét: „Beleköltözik a szövegbe; ha úgy akarja, egy dalt a maga teljességében fog meg, mint hangulati egységet, ha úgy akarja, egy verssoron belül három-négy szó kimondásakor három-négyféle jelmezt cserél. Egy személyben lírai költő, karakterszínész, hiperintelligens versolvasó, és mind szakmailag, mind az érzékenység vonatkozásában tökéletes muzsikus.” A következő mondattal pedig mintegy megerősíti a kritikátlanul lelkesedőt meggyőződésében: „minthogy a Wolf-dalok egyik legfőbb jellegzetessége éppen az énekszólam és a zongora dramaturgiai összefonódása, kettejük felülmúlhatatlan egyéni teljesítménye és ugyanakkor utánozhatatlan összehangoltsága azt tette lehetővé, hogy a Mörike-versekre komponált Wolf-dalok elképzelhetetlen tökéletességgel, egyszerűen kinyilatkoztatásként hassanak a hallgatóra.” Erre a gondolatra „fut ki” Pernye András kritikája: „Lehetetlen szétválasztani ezt a két előadót, hiszen minden énekhangban zongoraakkord csendült, és minden zongorahang úgy szólt, mintha énekelnék. Csak hangulatról és jelentésről lehet beszélni ezen a fokon, értelemről, tehát a zenéről magáról. Ezen belül Wolf költészetéről. Dieskau és Richter azt a Wolfot idézte fel, aki elmosolyogja magát a legnagyobb tragédián, és akinek fátyolos lesz a szeme az örömtől, mintha szégyellné érzéseit, könnyedén legyint – és belehal.”

Kroó György zárómondata: „Nem hiszem, hogy akik jelen voltak, valaha is képesek lesznek másként elképzelni e remekműveket”. Önként kínálkozik e megállapításnak a jelenbe való transzponálása: „nem hiszem, hogy akik meghallgatják ezt a koncertfelvételt, valaha is képesek lesznek másként elképzelni e remekműveket.”

(Az idézetek forrása:

- A mikrofonnál Kroó György. Új Zenei Újság 1960-1980 - Zeneműkiadó Budapest, 1981, 248-249. oldal

- Pernye András Budapest hangversenytermeiben. Válogatott zenekritikák 1959-1975 –Gondolat Kiadó – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2012, 303. oldal)

Fittler Katalin