Szembesítés-variációk

Sokszintű („soksávos”) elgondolkodásra késztet Papp Márta mintegy háromszáz oldalas tanulmánykötete, amelyben Muszorgszkij valamennyi dalának elemzését adja.

A szó legnemesebb értelmében véve alkalmazandó a szerzőre a zenetudós kifejezés, annak ellenére, hogy írása (zene)történészi teljesítmény is ezúttal. Mégis a tudóst tartom indokoltabbnak, a már-már struktúranalista részletezéseket jótékonyan kiegyensúlyozó, rendszeres kitekintései, a megállapításokat szélesebb érvényességű körbe helyező szemlélete okán.

Szokás tudni, hogy Papp Mártának „szakterülete az orosz zene”, de ennél a szabatos meghatározásnál többről van szó. Ráadásul, a több évtizedes elmélyült szakmai érdeklődés ezúttal „meglepő” területen hozott egyedülálló eredményt. Mert teljesítménye feltétlenül egyedülállónak minősíthető (ugyanakkor viszont e szóhasználatot a kötet hátoldalának ajánlószövegében bombasztikusnak érzem, miszerint „Muszorgszkij dalai egyedülállóan teljes képet adnak a zeneszerzőről” – a dalokban megvan ennek lehetősége, de hogy miért is nem, az többek között a kötet utolsó fejezetéből is kiderül).

Muszorgszkijnak sajátos értékelés jutott a maga korában csakúgy, mint az utókor részéről – annál is inkább, mivel műveinek forráshelyzete sem könnyíti meg a kisszámú vállalkozó kedvű kutató munkáját. A köztudatban elhíresült portréja él és alkoholizmusának ténye – miközben a zenei értékek, kísérletező újításai a köziratokban és nyomtatványokban maradtak.

Ezen a helyzeten változtat gyökeresen Papp Márta, éspedig a hozzáférhető teljes nemzetközi Muszorgszkij-irodalom ismeretében. És az ismeret megint csak pontosítandó: nemcsak tényszerűen tud a különböző terjedelmű és műfajú zenetörténeti munkákról, hanem a bennük közölteket (tényeket és véleményeket) ütköztetve alakítja ki szemléletmódját. A gazdag lábjegyzet-anyag tudományos korrektség jele – aligha további olvasnivalót kínál könyve forgatóinak. Áttekintő ismerettel rendelkezik a dalok kotta-helyzetéről is, a kézirat-verziókról, a szerzőtől vagy mástól származó átdolgozásokról, hangszerelésekről egyaránt. A Zeneakadémia zenetudományi tanszakán módja volt Muszorgszkij-szeminárium keretében megosztani tudását a muzikológus-hallgatókkal – a könyv viszont szélesebb közönségrétegre számít.

Rövid tájékoztató bevezetést követően időrendbe csoportosítja a dalokat (A korai dalok, A zeneszerzői beérés: dalok az 1860-as évek második felében, Ciklusok, A kései dalok), majd értékes összefoglalását adja a korábban tárgyaltaknak (Muszorgszkij dalművészete – visszatekintés). A dalokat egyesével tárgyalja, minden alkalommal közli az eredeti szöveget és Bojti János magyar fordítását. A kötet százas nagyságrendű kottapéldája létszükséglet fontosságú – habár a figyelmes olvasó csakhamar rájön: kottával a kézben kellene olvasnia a könyvet. Sőt, hangfelvétel közelében!

Már ennyiből is kiderül: nem elsődlegesen végigolvasásra szánt munka jelent meg. Annál inkább alapvető jelentőségű forrásanyag, megbízható információk gazdag tárháza. Amit a 21. század második évtizedének közepén tudni lehet Muszorgszkijról.

Vélhetően szubjektív indíttatásból választotta (s tartott ki mellette!) kutatási területének az orosz zenét, s ezen belül Muszorgszkij művészetét Papp Márta. És amivel sokáig foglalkozunk, amit alaposan megismerünk, azt – mintegy magunkénak érezve – még inkább megszeretjük. Ez a fajta értő szeretet sugárzik a könyv minden mondatából, s éppen ezért nem zavaró az a már-már túldimenzionált jelzőhasználat és rácsodálkozó értékelés, amely egyébként e periférikus műfaj szinte valamennyi képviselőjének kijut. És amikor – realitásérzékének adózva – differenciálni kényszerül, akkor is megtalálja valamiféle pozitívum kihangsúlyozásának létjogosultságát („nincs ugyan egységes stílusa, a sokfélesége viszont ígéretes”). A visszatérő (dicsérő) jelzőhasználatot menti, hogy a szerző aligha számol könyve folyamatos végigolvasásával – az egyes dalokkal ismerkedőkben viszont mindenképp empátia kialakítására törekszik.

Hogy mennyire szükséges az empátia, azt objektív tények támasztják alá; már magának a muszorgszkiji dalkincsnek az orosz anyanyelvű énekesek körében is jellemző mellőzöttsége, s a (mennyiségileg és minőségileg) korántsem elégséges hangfelvétel.

Az olvasó hajlamos arra, hogy belefeledkezzen a versekbe, a megzenésítés hangulatvilágába – de ebből az idilli világból mindegyre kirángatják a zenei elemzések tényei. Összhangzattani terminológiák, akkordok és akkordfűzések, formai meggondolások és hasonlók emlékeztetnek arra: szakirodalomról van szó!

És itt érkezünk a kötet gyakorlati hasznának a kritikus pontjához. Anélkül, hogy kizárnánk olvasói közül azokat, akik nem tudják elolvasni a kottapéldákat, továbbmenve, mindazokat, akik számára ismeretlenek a cirill betűk, felvetődik a kérdés: hogyan körvonalazható a potenciális olvasótábora? Széles zenetörténeti anyagismeretének köszönhetően, Papp Márta gondoskodik arról, hogy a megkerülhetetlen szakzsargon ne vegye el a nem-zenészek kedvét sem az olvasástól. Miközben hangsúlyozza Muszorgszkij „egyedülállóságát” a maga korában, mégis az egyes daloknál talál „rokonságokat”, feltárva előremutató vonásokat és korábbi emlékképek beépülését. Kiváltképp érdekes, hogyan az igazságot a művészi szépség fölé helyező ars poetica ismeretében a hagyományos elemekkel való gazdálkodás nyomait is feltárja, a szerző sajátos zenei leleményei mellett. Ezzel is alátámasztja: Muszorgszkij nem valamiféle fennálló zenei stílus ellen lázadt, nem is meglévő forma- és harmóniavilágokat utasított el, hanem s számára-lényegnek a minél plasztikusabb kifejezéséhez keresett hatékony eszközöket. Papp Márta több helyütt rámutat a híres „Muszorgszkij-akkordváltásra”, ami azért örvendetes, mert az idevágó kottapéldák valamelyikének kisilabizálásával az alapfokú zenei műveltséggel rendelkező is akusztikus élményhez juthat. Pontosabban, a hallás alapján felismerhető jelenséget, immár „nevesítve”, többlet-tudásként könyvelheti el. Különösen inspiráló, hogy megannyi dalnak a rokonságát Muszorgszkij színpadi műveinek részleteihez rokonítja Papp Márta, néha szinte előtanulmányként egy-egy karakterisztikus jelenethez, intonációhoz. Tehát, a könyv olvasója indíttatva érzi magát arra is, hogy túl Muszorgszkij dalain, további műveivel is közelebbi ismeretségbe kerüljön. (És ehhez a gondolathoz azok is könnyen eljutnak, akik kényszerűségből átlapozzák a kottapéldákat, avagy átugorják a számukra érthetetlen hangnemi-harmóniai elemzéseket – egy példa: „a dal első kétharmada alapvetően b-dórban szól, a záró szakasz B-líd és B-dúr vegyülete, mixolíd-szeptimmel színezve”. És a zenei fejtörők kedvelőinek egy „megoldás”, lábjegyzetben: „Ezt a hangsort a magyar muzsikusok, a Lendvai Ernő Bartókról írott könyveiben és tanulmányaiban megalkotott terminológia nyomán, akusztikus skálának hívják”.)

A szakmabeli ismét szembesülhet a terminológia naprakész ismeretének elvárásával – a „További irodalom” felsorolásában egyetlen tételként ott szerénykedik Gárdonyi Zsolt és Hubert Nordhoff munkája, amely Terray Boglárka fordításában jelent meg 2012-ben (Összhang és tonalitás. A harmóniatörténet stílusjegyei). Aki olvasta, könnyebben vette a kottapélda segítsége nélkül közölt elemző szakaszokat – a többieknek, pótlásként, újabb feladat!

És ki-ki minél probléma mentesebben halad a harmóniai leírásokban, annál könnyebben veszi észre: ezek a látszólag néha már-már a teljesség igényével elszámoló analízisek korántsem öncélúak – a gyakori analógiák stílusjeggyé lényegülhetnek, az egyedi megoldásoknak „helyiérték-jelentőségük” lehet. Felső fokon tanulók számára mintapéldák, az alaki jelenségek szemantikai értelmezéséhez, ami megkönnyíti az értő zenélést/zenehallgatást.

(És nehogy apológiának tűnjék ez írás, megjegyzem, hogy feltűnt egy alsófokú zeneiskolai „hiba”: a 288. oldalon két mintapélda fellépő kisszext hangköze a szövegben nagyszextként szerepel.)

Miközben a magyar olvasóközönség értékes kiadvánnyal gazdagodott, szomorúan regisztrálom: kicsi a valószínűsége, hogy érdemének megfelelően világnyelveken váljon közkinccsé.

Fittler Katalin