Pedagógusnapi parainézis

In memoriam Németh Gusztáv

(1927-2007)

„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet, azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is” – kitörölhetetlenül belém ivódott Kölcsey írásának kezdőmondata a kisdiák-kori memoriterből, s bár tudom, a költő intése történeti távlatú, mégis ez jutott eszembe, amikor a mosonmagyaróvári temetőben s szemembe ötlött két évszám. Kétszeres aktualitás a napjainkban különböző fórumokon, különböző célzattal összeállított, szelektív „évfordulónaptárakhoz” 1927 és 2007 szerepel Németh Gusztáv sírkövén.

Németh Gusztáv a békés-tarhosi nagy nemzedék ritkán felemlegetett alakja (inkább Szokolay és Bozay nevével szokás példálózni, ha már…), aki a 20. század második felének fontos alakja volt zenei/zenepedagógiai életünkben. A mosonmagyaróvári zeneiskola igazgatója az akkor Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Győri Tagozata (később többek között Zeneiskolai Tanárképző Intézet néven is ismeretes intézmény) élére került. Mint egykori diákja, később beosztottként kollégája, tanúsíthatom: életszerűen működött az intézmény, s mindabból a gondból-problémából, személyes intrikából, ami a színfalak (vagy netán csupán vékony függöny) mögött zajlott, kevés szivárgott ki az iskola mindennapjaiba. Németh Gusztáv szinte észrevétlenül irányított, biztosítva a tanításhoz-tanuláshoz a mindenkori nyugodt légkört, tanította az összhangzattant, időnként karvezetést, s nem utolsó sorban, vezette a főiskolai zenekart. Ez utóbbi tevékenységének van a legtöbb dokumentálható eredménye: a Magyar Rádió Ifjúsági Főosztályának Zenei Szerkesztősége (szerkesztőségvezető Bónis Ferenc) több felvételt készített a győri főiskolai zenekar közreműködésével, leginkább magyar szerzők ifjúsági zenekari műveiből. A minősítésen mindig megfelelő felvételek Z-sítésre is kerültek, vagyis korlátlan számú lejátszásra jogosultak. Később, e szerkesztőség munkatársaként, magam is örömmel szerkesztettem különböző tematikus ifjúsági összeállításokba e felvételek egyikét-másikát a szalagokról (amelyek immár lejátszhatatlanok, amennyiben nem kerültek digitalizálásra).

A tanári munka eredményessége mérhetetlen, legfeljebb ritka alkalmakkor egykori diáktársakkal vagy tanárokkal beszélgetve derül ki, hogyan él mások emlékezetekben a közös múlt egy-egy meghatározó alakja. Így derült ki, hogy korántsem csupán én köszönhetem Németh Gusztávnak első Harnoncourt-élményemet (s egyáltalán azt, hogy a historikus előadásmódra elképesztő gyorsan reagálva hívta fel figyelmet az ilyesfajta interpretációs lehetőségekre), és mindig öröm hozzátenni egy-egy maradandó adalékot a képzeletbeli puzzle-képhez. Mert míg nekem hihetetlenül közvetlen Bach-értése az időtálló elementáris élmény, mások – boldog szerencsések – improvizálásainak emlékével gazdagítják a képet.

Kilencven éve született, tíz éve, nyolcvan évesen hunyt el. A kerek számok szembesítő hatására utánanéztem volna pontosabb adatoknak is, ám mindhiába. Hogy a „Ki kicsoda a magyar zeneéletben?” című kötet 1988-as második, bővített kiadásában sem szerepel, kétségkívül az ő személyes döntése (felesége és fia addigi pályája megtalálható benne). Persze, ezért én lehetnék az utolsó, aki szemrehányást tesz Neki, hiszen – bár korántsem tanítványi meggondolásból – magam sem küldtem vissza annakidején a kitöltött kérdőívet… A később kialakuló digitális adatbankba pedig „nyilvánvalóan” nem került bele.

Így hát marad az esztendőnyi pontosságú megemlékezés lehetősége valakire, akinek létéről immár csak sírkő tanúskodik, viszont hatása felmérhetetlenül is munkál egykori növendékeinek tevékenységében. És nem lebecsülendő az emlékezet, amellyel kapcsolatban idekívánkozik egy Rilke-idézet: „nem elég, hogy emlékeink legyenek, elfelejteni is kell őket, ha sokan vannak, és nagy türelemmel kell megvárni, míg újra visszatérnek. Mert emlékezni még nem jelent emlékeket. Csak amikor vérré válik bennünk az emlékezés, a tekintet és mozdulat, névtelenül és önmagunktól meg nem különböztethetően, csak akkor történhetik meg, hogy egy felette ritka órában szárnyra kel és elindul innen egy vers első szava.”

Vagy, mint ezúttal, egy megosztott gondolatsoré.

Fittler Katalin