Tóthpál József*
Emlékeim Bárdos Lajosról
„Rézgombos régi torony…” – Emlékezetem lélekhártyáin ma is érzékelem és látom Bárdos Lajos mosolyát és elegáns karmozdulatát, ahogyan 1955 májusában Szegeden a Szabadság filmszínház színpadán – a Főiskolai Napok díszvendégeként – elindítja a Lakodalmas rondó első ütemét a Pedagógiai Főiskola Kórusának élén. Mindez immár több mint hatvan esztendeje történt… Jó sorsom mindazonáltal úgy hozta, hogy ezt követően sokszor találkozhattam és beszélgethettem a Tanár úrral. Ez volt az első élmény, s talán ezért a legemlékezetesebb, amikor a főiskola kórusában énekelhettem a keze alatt kórusműveinek előadásában. Hatalmas sikerünk
volt, ragyogott a levegő körülöttünk… Meg kell azonban vallanom, hogy az előadás élményén és örömén túl az énekkari próba csodája az, ami ma is a szívemben él: emberi, művészi érzékenysége, humora – ahogyan „felhangolta” az énekkart – félelmetesen „egyszerű”, költői vezénylési stílusa feledhetetlen a számomra.
A második találkozásra a Tanár úr 70. születésnapja alkalmából 1969. október 1-jén került sor – ugyancsak Szegeden, amikor a Bartók Művelődési Központ igazgatójaként és a Bartók Kamarakórus „házigazdájaként” üdvözölhettem őt a Tudományegyetem aulájában – Kardos Pál és Erdős János társaságában, akik másokkal együtt a jubileumi hangverseny karnagyai voltak.
Bárdos Lajos és Vaszy
Viktor
Az ünnepi esten 13 kórus 713 énekese köszöntötte énekével Bárdos Lajost, és Vaszy Viktor, a kiváló karmester és pályatárs, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója mondott lírai szépségű beszédet. Jól emlékszem arra is, hogy a hangverseny után azt kérdezte mosolygó humorral Kardos Páltól, akinek akkortájt jelent meg Kórusnevelés-kórushangzás című könyve, amelynek Bárdos tanár úr volt a lektora: Kedves Karnagy Úr! Melyik patikában tetszett vásárolni a tiszta intonációt?
Ezt követően sok esztendő telt el addig, amikor újra személyesen összetalálkozhattunk: 1980 őszén Pozsgay Imre kulturális minisztersége idején a Kórusok Országos Tanácsának főtitkárává neveztek ki, és utána sokszor összefutottunk – különböző hangversenyeken a fővárosban és vidéken.
Vikár Sándor, Kodály Zoltán
és Bárdos Lajos 1942-ben
Kinevezésem után sorra találkoztam a
hazai zenei élet, a magyar kóruskultúra jeles képviselőivel:
zeneszerzőkkel, karvezetőkkel, zeneakadémiai tanárokkal, hogy
útravalót gyűjtsek felelősségteljes munkámhoz. Bárdos Lajos tanár
urat azonban csak közel egy év elteltével mertem megszólítani, beszélgetésre
invitálni. Igyekeztem jól felkészülni, hiszen tudtam, egyedülálló titkok tudója
és tapasztalatok birtokosa. Telefonhívásomra nyomban vállalkozott a
beszélgetésre, és 1981 kora őszén mintegy két órán át szabadon
kérdezhettem mindenről. Nem volt tabutéma. Feljegyzést a
beszélgetésről természetesen (vagy: sajnos?) nem
készítettem, de a legfontosabb dolgokra ma is jól emlékszem. Először
Kodály Zoltánról kérdeztem, akinek inspirációja egész életre programot adott
számára. Utána a Magyar Kórus Kiadó missziójáról és az
„elsüllyedt Atlantiszról”, – ahogyan ő nevezte – az Éneklő Ifjúságról beszélgettünk, mellyel
kapcsolatban elmondta, hogy Kertész Gyulával, Kerényi Györggyel, Ádám
Jenővel, Rajeczky Benjáminnal és másokkal
együttműködve egyrészt arra törekedtek, hogy a hazai énekkarok
ismerkedjenek meg az európai kórusművészet kiemelkedő alkotásaival,
másrészt megjelenési lehetőséget teremtsenek a hazai magyar
kórusszerzők új műveinek, hozzájárulva ezáltal is a magyar énekkarok
repertoárjának gyarapodásához. – Majd a Cecília és a Palestrina kórus
életéről, működéséről érdeklődtem. Amikor rákérdeztem, hogy
az említett énekkarokban mindenki ismerte-e a kottát, és tudott-e szolmizálni?
– jót mosolygott, és annyit mondott: A kórustagok közül többeket magam
tanítottam meg a kottaolvasásra, - az énekkari próbákon mindig tanultunk
valamit, összejöveteleink olykor kis zenetörténeti órák is voltak egyúttal – de
nagy örömmel végeztem a dolgom. Majd hozzátette: Kórusműveimnek
nagy részét ezek az együttesek énekelték először -, addig egyetlen
művemet sem adtam ki a kezemből, amíg valamelyik kórus meg nem
szólaltatta azokat…
Rendkívül kíváncsi voltam arra is, hogyan
ítéli meg az 1948-as „rendszerváltás” időszakát, nyugdíjba vonulásának
körülményeit? – A józanságnak, a tisztességnek és a hit mélységeinek olyan
megnyilvánulásával korábban sohasem találkoztam, mint ahogyan erről Bárdos
Lajos vélekedett. Nézze, – mondta
– én hithű katolikus, keresztény ember vagyok – rendszeres templomba
járó… Világos volt, hogy az új rendszer – különösen 1948 után – nem szível
engem… Akadtak személyes ellenségeim is… A magam részéről én mindenkivel megértő és
megbocsátó voltam és vagyok… Nincs harag a szívemben… Megértettem a helyzetemet…
Az Isten pedig majd megbocsát azoknak, akik vétettek ellene…
A beszélgetésnek ezen a pontján úgy éreztem, megkérdezhetem, szólna-e arról az afférról, amely 1972-ben a KÓTA című folyóiratban Marosán György írása nyomán kipattant. Marosán György a Kórusok Országos Tanácsa Munkásénekkari Bizottságának elnöke ugyanis a folyóirat 1972. 2. számában cikket írt a munkásénekkarok helyzetéről, melyben – szó szerint idézem a szöveget – egyebek között a következőképpen fogalmaz: „A munkás művelődési mozgalomban, történeti okokból, kezdettől fogva kitüntetett szerepe volt az énekkaroknak. Tipikus, hogy ahol a munkások gazdaságilag szervezkedni kezdtek, mindjárt két művelődési intézményt is létrehoztak: a könyvtárat és az énekkart – szemben az uralkodó osztályok népbutító intézményeivel, a templommal és a kocsmával…”
Bárdos Lajos abban az időben – az 1970-ben megalakult Kórusok Országos Tanácsának egyik társelnöke volt, és úgy érezte, Marosán állítása összeférhetetlen az ő hitvallásával. Ezért – mivel a szervezet elnöksége nem nyilvánított véleményt – lemondott a vezetőségében viselt tisztségéről, és 20 kérdést intézett a szervezet Elnökségéhez.
A Tanár úr – kérésemre – a beszélgetés után rövid idővel elküldte nekem levelének és a 20 kérdés másolatát, amelyet ma is őrzök. Kívánatos és érdemes lenne Marosán cikkét és Bárdos Lajos írását egyszer együtt közzétenni – már csak kordokumentum gyanánt is. Ezen a helyen természetesen nem közölhetem Bárdos tanár úr fogalmazványát, néhány mondatot azonban kiemelek a 20 kérdés szövegéből: „1) Vajon népbutítás-e, ha valahol ilyesmiket tanítanak: méltó a munkás a bérére, - ne lopj, - kovácsoljatok ekét a kardokból, - minden ember egyenrangú, – aki nem dolgozik, ne is egyék, stb. (Ezek az idézetek ugyanis mind a Bibliából valók.) 9) Vajon ateista államunk miért engedélyezi felekezeti iskolák, papneveldék fenntartását? Miért járul hozzá a lelkészek fizetéséhez? Miért engedélyezi a „népbutító” templomok nyitva tartását? 14) Vajon miért adják a nagy szovjet koncert-termek bérleti sorozatban az oratórium-, mise- és rekviem zeneirodalom remekeit, mindenkor zsúfolt házak előtt? 15) Vajon a szovjet zeneélet él-kórusa, a Szvesnyikov-együttes miért állítja össze műsorainak felét egyházi művekből, amint tette magyarországi hangversenyein is? 18) Vajon hogyan lehet az, hogy a világhírű tudós, Pavlov, naponta járt istentiszteletre, – és ez mégsem ártott tudományos munkásságának? Hogyan lehet az, hogy Kopernikusz, aki először hirdette, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva, hogy Jedlik Ányos, az elektromotor és a dinamó feltalálója. – Gerbert, aki először vezette be Európában nehézkes római számok helyett a ma nélkülözhetetlen arab számjegyeket, – Guido, akinek zeneelméletünk és zeneoktatásunk alapjait köszönhetjük, – Rómer Flóris, a nagyhírű régész, - Sajnovics János, az összehasonlító nyelvészet nagy tudósa, – mind papi személyek voltak? …A befejező mondat pedig a következő: „Hálás leszek mindazoknak, akik e kényelmetlen kérdésekre megnyugtató választ tudnak adni – mert a magam „népbutított” elmémmel erre képtelen vagyok.”
Őszintén megvallom, megrendülten olvastam ezt a szöveget. Későbbi találkozásaink alkalmával is vissza-visszatértünk ezekre a kérdésekre. Bárdos Lajosnak az fájt a legjobban, hogy a KÓTA aktuális vezetői válaszra sem méltatták, a KÓTA akkori elnöke, dr. Kiss Kálmán (a Magyar Rádió alelnöke) is csak szóban szabadkozott. Nyilvánvalóan tartottak Marosán Györgytől, akinek egyébként pozitív szerepe volt a szervezet létrehozásában.
A történethez hozzátartozik, hogy 1983 táján megismerkedtem Marosán Györggyel is, akiről tudható, hogy sokáig az ÉDOSZ-kórus aktív tagja volt, s hogy a Magyar Dalos Szövetség és a Munkás Dalosszövetség egyesüléséből 1948 decemberében megalakult Bartók Béla Szövetség elnöke lett, díszelnöke pedig Kodály Zoltán. Két alkalommal találkoztam Marosánnal, szerettem volna megismerni a Bartók Béla Szövetség tevékenységét. A beszélgetéseken a Bartók Szövetségről túl sokat nem tudtam meg tőle, hiszen 1950 nyarán Rákosiék letartóztatták, a Szövetséget pedig – szinte valamennyi civil kulturális egyesülettel együtt – a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat kivételével – 1950 decemberében feloszlatták. Nála járván, szóba hoztam a KÓTA-ban 1972-ben megjelent írását is, aminek következményei ismeretesek… Mire ő mentegetőzni kezdett, mondván: valójában ez egy „félreértés” volt; sokra becsüli Bárdost, és soha nem akarta megbántani. Rákérdezve, hogy hajlandó volna-e a KÓTA valamely fórumán nyílt színen tisztázni ezt a „félreértést”, Marosán nem ellenezte. Később újra találkozván Bárdos tanár úrral, tájékoztattam Marosán eme szándékáról… A találkozásra és a beszélgetésre azonban végül is, sajnos, nem került sor, bár Bárdos tanár úrnak sem volt ellene kifogása. Közben ugyanis megbetegedett… Nem tudom, mi történt volna a tervezett nyílt fórumon, bizonyára megbékéltek volna egymással, talán Marosán is visszavonta volna meggondolatlan állításait.
Bárdos Lajos köszöntése a Tanárképző
Főiskola igazgatójánál.
Bárdos Lajos mellett balra Forrai Miklós (1913-1998),
vele szemben Szőnyi Erzsébet. (Elek Emil alkotása, 1984. III. 28.)
Személyes találkozásaink élményét az 1984. október 14-én, Bárdos Lajos születésének 85. évfordulója alkalmából Budapesten, a Néprajzi Múzeumban a KÓTA által rendezett nagyszabású jubileumi hangverseny koronázta meg, amikor 22 gyermek-és felnőtt énekkar köszöntötte, és e sorok írója mondott ünnepi beszédet, hangoztatván: életműve – zeneszerzői, zenetudósi, zenepedagógiai és karnagyi munkássága – Kodályt követve, döntően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar énekkari kultúra Európa kórusművészetének rangjára emelkedhetett.
Bárdos Lajos lénye, szellemisége úgy maradt meg emlékezetemben, mint aki pontosan tudta, mi a dolga: nem tündökölni, hanem alkotni, használni született, miközben, ahogy Szokolay Sándor megfogalmazta: „A szivárvány összes színében tündöklő élet volt az övé. Vallomástevőbb életet aligha láthat az ember…Belső hittől parázsló élete szinte észrevétlenül vált hiányaink pótlójává, a hézagok kitöltőjévé…” S hála Istennek, karnagyok nemzedékei, karnagyok sokasága – Katanics Mária, Szabó Helga, Kardos Pál, Maklári József, Zámbó István, Párkai István, Ugrin Gábor, Rozgonyi Éva, Kollár Éva, Tardy László, Arany János és sokan mások – tanítványként követték; művészetében felismerték és megértették Bárdos Lajos egyedülálló, sokszínű elkötelezett énekét a hitnek, az igaznak, a szépnek, a szeretetnek – a művészet, a zene ethoszának.
(2006-16)