Tusa Erzsébet

(1928. január 5. – 2017. augusztus 24.)

Budapesten született, s bár korán kiderült a tehetsége, szülei nem a csodagyermek-pályát jelölték ki számára. Szeretetteli légkörben nevelkedett, s szeretetteli légkör vette körül középiskolás korában is. A Baár-Madas Református Leánygimnáziumba járt, amelynek Áprily Lajos volt az igazgatója, akire „Mesterként” tekinthetett. Ekkoriban fejlődhetett ki benne az a fogékonyság, amely érzékennyé tette a művészi életforma iránt. Korán felébredt felelősségtudata – hogy megfeleljen az általa elismert pedagógus róla alkotott elképzelésének, azaz, hogy tehetsége-tudása legjavát adja. Nem véletlen, hogy zeneakadémistaként felfigyelt a Bartók zenéje iránt már akkor szinte megszállott érdeklődést mutató Lendvai Ernő iránt, akinek később felesége lett, s akitől két gyermeke született.

Hivatalos életrajzokban nem szereplő, ám mégis meghatározó jelentőségű dátum 1948. június 4-e. Ekkor egy ünnepi Bartók-koncert keretében az akkoriban még rendkívül ritkán játszott, azóta népszerűvé vált mű, a két zongorára és ütőhangszerekre komponált Szonáta előadásában vett részt (érdemes felsorolni a partnereket: a másik zongora szólamát Lendvai Ernő játszotta, az ütőhangszeres szólamokat Hubl Adolf és Varasdy Ernő, és a mai gyakorlattól eltérően, karmesterrel adták elő az igényes kamaraművet, Blum Tamás vezényletével). Ez a mű a későbbiekben is fontos a pályáján – Bartók özvegye, Pásztory Ditta zongorista-partnereként is műsorra tűzhette (ennek különleges értékét az adta, hogy Ditta asszony Bartók halála óta senkivel nem játszotta). Az ismeretségük ugyancsak interpretációtörténeti eseményhez kötődik: Tusa Erzsébet nevéhez fűződik Bartók fiatalkori, zongorára és zenekarra szánt Scherzójának az ősbemutatója – ekkor hallotta őt Pásztory Ditta, s az ekkor szerzett benyomása tartós előadóművészi kapcsolatot eredményezett.

Ezek a koncertező művészi pálya csillagos órái. 1967-től az Országos Filharmónia szólistájaként országszerte rendszeresen koncertezett, gyakran versenyművek szólistájaként, majd rendszeresen Lantos István négykezes- illetve kétzongorás partnereként. És a csillagos órák közé sorolható megannyi vendégszereplés több kontinensen; hangversenyein idővel népszerűsítve azt a típust is, amikor az előadó a közönségét megszólítva beszél a művekről.

Repertoárjának gerincét Bartók, Liszt és Debussy művei képezték – hazai és külföldi rádiófelvételek sokasága mellett lemezfelvételek örökítik értékes interpretációit az utókorra.

Miként Tusa Erzsébet tehetsége, úgy érdeklődési köre sem korlátozódott szűkebb értelemben vett „szakmájára”. Már diákkorában is figyelmes zenehallgató volt, rendszeresen járt operába, a hangversenyeken a művekre és az előadókra egyaránt figyelt, s ehhez járultak az olvasmányélmények. Nem véletlen tehát, hogy tanárként, bármilyen korosztályt is tanított, fontos szerepet szánt az élményeknek is, magasabb szinten pedig a művészi és tudományos megismerésnek és szemléletmódnak. Tanított zeneiskolában Szombathelyen (egyik első növendéke később a Salzburgi Mozarteum professzora lett), később középfokon (Győrben, Szegeden és Budapesten), majd felsőfokon (Budapesten, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárképző intézetében). Végül, de nem utolsó sorban Japánban íródott a pedagógus-pálya utolsó fejezete, a Tokióban, a Musashino Zeneakadémián töltött másfél évtizeddel. Folytatódott volna tovább is – de egészségi állapota nem tette lehetővé.

Japán tartózkodása idején azok a társaságok (INTART, ZETA, EPTA HUNGARY), amelyeket alapított, vagy amelyek életben tartásáért energiát nem kímélve dolgozott (szervezett és lelkesített, ötleteket adott és segített a kidolgozásukban), fájóan nélkülözték – hiányzott a „motor”, az értelem és érzelmi elkötelezettség kettősségével működő energiaforrás.

Tanítása nem korlátozódott a hangszerére. Gyerekekben és fiatalokban ébresztette fel a szépség és az értékek iránti igényt, részt vett a zenetanár és zongoraművész utánpótlás nevelésében – amellett tanított minden olyan fórumon, ahol lehetősége nyílott rá: rádióműsor-sorozatokban, és alkalmanként a legkülönbözőbb szimpóziumok keretében is. Azok közé a muzsikusok közé tartozott, akik szavaikkal ugyanolyan plasztikusan tudják átadni tudásanyagukat, mint ahogyan a zeneműveket játsszák hangszerükön. És hasonló igényességgel vetette papírra gondolatait, tanulmányok vagy épp kötetek formájában.

Elkötelezetten ismertette meg a külfölddel a magyar művészi értékeket – ezért jelentetett meg tanulmányokat idegen nyelven is. És elkötelezetten törekedett arra is, hogy Lendvai Ernő munkásságának eredményeit mind többen megismerjük; férje halála után gondoskodott művei újrakiadásáról, némelyiknek több nyelven való megjelentetéséről.

Hivatalos-szakmai elismeréssel nemigen kényeztették el. Negyven évesen kapott Liszt-díjat, és bő évtized múltán lett Érdemes művész (1979). A Bartók-Pásztory-díj csupán 1995-ben jutott osztályrészéül. 2003-ban tüntették ki a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével, s már visszavonultsága idején lett a XII. kerület Díszpolgára (2012). Szép gesztus, csakúgy, mint az utolsó emlékokmány, amellyel az osztrák IGPE fejezte ki tiszteletét az egykori vezetőségi tag iránt, az értékes szakmai múlt visszaköszönő emlékeként.

_____________

Hálás köszönet Tusa Erzsébet családjának a hiteles életrajzért.