60 ÉVES LENNE BÄCHER IVÁN ÍRÓ
Zsál
A
Léon Szmitkowskinak ajánlott opus 50-es cisz-moll mazurka 1841–42-ben készült,
Chopin legnyugodtabb korszakában talán, ha lehet ilyesmiről beszélni.
Nyilván jórészt Nohant-ban. A fájdalmas főtéma után harcias melléktéma
következik, majd a főtéma sejlik megint elő. A középrész mind
féktelenebbé váló tánc, amely a végén ki is zökken talán, elszédülünk,
bevadulunk…, hogy aztán gyorsan észbe kapjunk és visszazökkenjünk a mi jó kis
megszokott, világfájdalmas zalunkba megint.
Evgeny Kissin - Mazurka
op.50 no.3 (Chopin)
„Mazurka, Op. 50, No.
Megismétlődik a teljes első rész, majd a
darabot terjedelmes és grandiózus coda zárja, egészen túlvilági modulálással és
fokozással, hogy aztán a már-már emberi hangon zokogó tetőpontról a
kétségbeesés feneketlen mélységibe zuhanjunk majd, s végül a teljes
beletörődés szívbe markoló muzsikája mögött fölcsendül a chopini
lélekharang. Aztán mindennek vége van. Ezt nektek, csilingelést! Ez az egyik
legszebb mazurka tán.
Igaz zal-zene. A zal lengyelül más nyelven
kifejezhetetlen érzemény; szomorúság, vágyódás, beletörődés, panasz és
harag van egyszerre benne. Vigasztalhatatlan fájdalom. Visszavonhatatlan
elvesztése a hűségnek és odaadásnak, a tudatalatti gyűlölettel
kiszabott sors. Liszt, aki igen érdekes, szép könyvecskét írt Chopinről, így
fogalmaz igazi romantikus nyelven – persze német nyelven:
„...Chopin, ki máskor szigorú zár alatt tartá
műveinek ragyogó szekrényébe helyezett ereklyéit, egy féltékeny
művészben ritkán tapasztalható őszinteséggel azt felelte, hogy szíve
valóban nem csalta őt meg búskomor elérzékenyülésében, mert percekig ha
fel is tud vidulni, soha nem szabadulhat azon érzéstől, mely szívének
némileg talaját képezi, melyre csak saját nyelven találhat kifejezést, semmi
más nyelv nem bírván a zal szónak megfelelő kifejezéssel, mely szót gyakran
szerette ismételni, mintha füle sóvárul vágyakoznék azon érzelmek egész
hangsorát magában foglaló szó után, melyet egy benső fájdalom idéz
elő, a megbánástól kezdve egész a gyűlöletig, mely érzelmek ugyanazon
fanyar gyökérnek áldott vagy mérges gyümölcsei.”
„zal! Végtelen változatossággal és ritka bölcsészettel
bíró sajátos szó! Minden alkatra idomítható: a lemondó és panasz nélküli, magát
megalázó fájdalom egész megilletődöttségét foglalja magában addig, míg
tényekre és tárgyakra vonatkozik, mintegy szelíd önmegadással hajolván meg egy
gondviselő végzet törvénye előtt – de attól a perctől kezdve,
melyben emberre alkalmaztatik, más arculatot váltva, e szó a neheztelés
forrongását jelenti, a szemrehányások kitörését, az előre átgondolt bosszúállást,
a szív mélyében rejlő engedetlenséget, mely a visszatorlás percét lesi,
vagy meddő keserűséggel táplálkozik.”
Nehéz ez után a cisz-moll mazurka után egyebet
játszani. Legokosabb valami vidámba belecsapni gyorsan.
Zsál3
Chopin és Sand portréja ( Culture Trip )
Az idilli éveknek van egy sajátságos tulajdonságuk. Hamar elrepülnek. Ez történt Chopin és Sand nyugodalmas időszakával is. 1844-től már jöttek a bajok.
Ebben az évben meghalt Chopin édesapja. Ettől nem függetlenül maga a mester is mind rosszabb állapotba került, napról napra gyöngült, fekve tanított, ölben kellett már az emeletre fölvinni. Sand elhívta Chopin testvérét, Ludwikát, aki férjestül meg is érkezett. Ez jót tett Chopinnek. De a zalból már nem lehetett kikeveredni soha többé. Az 1846-ban komponált Op. 63-as sorozatban hármas sorszámot kapott mazurka a krakkói felkelés idején készült.
Fokozatosan kapaszkodunk az érzelmek grádicsán fölfelé, amíg csak a végén alá nem zuhanunk. A kódában a kánon nem kánon: a kánon közösségi ének. Ez visszhang. Visszhang pedig ott van, ahol semmi sincsen, csupán a csupasz fal. Ahol visszhang van, ott magány van. A darabot záró férfias, tárgyilagos kemény két ütem is tipikusan chopini effektus: szembenézünk azzal, amivel muszáj. Nem nyafogunk.
Erre az időre minden összezavarodott. Sand maga mellé vett egy unokahúgot, Augustin Brault, akinek Theodor Rousseau volt a vőlegénye, akivel Sand fia, Maurice igen jóba lett, mire Solange bevadult, elmarta Rousseau-t, és Chopinnél keresett vigaszt, és kapott is. De azért – biztos, ami biztos – gyorsan hozzáment egy Clésinger nevű szobrászhoz, aki anyjának a szeretője volt. Ez a derék ember egy skandalum hevében kalapáccsal támadt Maurice-ra, aki majdnem lelőtte őt. Sand kitiltotta házából vejét és lányát, mindenkit kidobott, kertészt, cselédet, macskát, kutyát. Végül sor került Chopinre is.
Ebből az 1846-os évből való az Opus 67-es, Numero 4-es a-moll mazurka. Fájdalom, belenyugvás, rezignáció árad az egyszerű, A-B-A szerkezetű darabból, nincsenek fellángolások, kétségbeesett felkiáltások, szép, nyugodt, lassú, de határozott menés van.
Evgeny Kissin plays
Chopin- Mazurka op.67 no.4
Hova? Hát hova? Ugyan hová? A következő, Opus 68-as sorozat első darabja 1829-ből való, a második 1827-es, a harmadik 1829-es, és a csak a negyedik „korbeli”, ez az f-moll mazurka egyébként Chopin utolsó darabja. Többet nem írt, régieket, még varsóiakat kellett biggyesztenie. Ezután már keveset komponál, állapota fokozatosan romlik, az utolsó évben már emeletre nem tud lépcsőzni, hordszéken szállítják föl s alá. A publikum is elfordul tőle; az az erős, lehengerlő, virtuóz sztárt szereti ünnepelni, a megtört, beteg, elhagyott embertől inkább menekül. Teljes anyagi csődbe is került, barátai, barátnői pénzelték, anélkül hogy tudott volna róla. Megjön Ludwika, ott van mellette: Marcelina Czartoryska hercegnő, tanítványa Gutmann, Potocka grófnő, Delacroix, Solange, aki utolsóként hajolt fölé.
Volt neki utolsó szava, jó, ahogy kell. Orvosa megkérdezte, nagyon szenved-e, mire ő azt lehelte: plus. Több. Utolsónak nevelt lánya, Solange hajolt fölé, ami szép. A két utolsó mazurka időrendben tehát nem az utolsó. De lélekben az. Két különböző karakterű, mégis összetartozó darab. És nem csak az azonos hangnem – a-moll – okán. A különbözőségek dacára nem nehéz fölismerni mindkettőben ugyanazt a menetet, gyászmenetet, a lassú, könyörtelen, súlyos, feltartóztathatatlan lépteket, amelyek végigvisznek mindkét opuson. Funérailles, temetési menet mindkét mazurka, melyet furcsa, lázas közjáték szakít meg, mint amikor az utolsó pillanatokban lepereg az ember előtt az egész elszaladt élet, hogy aztán megint kopogjanak a lassú, súlyos kőszobor léptek, fájdalmasan és könyörtelenül. Az első „utolsó” a-moll mazurkának egyszerű a szerkezete, három részből álló – A-B-A –, és minden cifrázás nélkül, szinte váratlanul veszi végét.
A második darab sokkal szenvedélyesebb, kétségbeesettebb és torokszorító záró résszel ér véget, a beletörődés, belenyugvás zenéjével. Az utolsó nyolc ütem balkezes búcsúzkodása felett szünet nélküli, pergő trilla sír, dob pereg; még jár a motor, még zörög a lendkerék, de aztán fáradni kezd, hogy végül egy leheletnyi sóhajban szálljon az égbe föl. Így ér véget...
Azazhogy mégsem így. Még van egy hang. Egyetlenegy a hang. A magány „a”-ja. Kurtág sóhaja jut az ember eszébe. Ő mondta azt egyszer, hogy egész életében egy hangot akart írni. Egy hangot keresett. A hangot. Azt az egyet. Az egy hang. Azt kellene megtalálni ebben a világban. Az egy, az egyetlenegy hangot, amelyben minden benne van. Chopin utolsó mazurkájának utolsó hangja lehet az a hang talán. Lehet. Ki tudja. Chopin mindig magányos volt. Magányos művész és magányos ember. Utolsó mazurkájának utolsó hangja is a magány hangja. Játszható leheletfinoman és keményen, férfiasan is akár, egyre megy. Egy lengyelnek francia, franciának lengyel, gyerekkorától halálra ítélt, a mindig családban élő és mindig családtalan, mindig istenített és mindig magányos művész elköszönt.
-------------------------------------------
(Részletek
a szerző Zsál című kötetéből.)
Az írások forrása:
http://nol.hu/kultura/20130511-zsal-1385737
http://nol.hu/kultura/20130525-zal_3-1388661
Külön
köszönet Bächer Annának.