BERKESI SÁNDOR
Kodály és a
református egyházzene
Kodály
Zoltán szobra, Nyírbátor, Kirchmayer Károly alkotása, 1983
A református templom mögött található.
A hitvalló római katolikus Kodály Zoltán ökumenikus gondolkodását bizonyítja, hogy a XX. század magyar zenetörténetében ő indítja el a református egyházzene reneszánszát. Életművében a versmegzenésítések kiemelten fontos helyet foglalnak el. A Mester, aki a humán tudományoknak is magas szinten volt a birtokában, biztos kézzel választotta ki azokat a költeményeket, amelyek az adott korban üzenetértékűek voltak. Élete végén az utolsó vers, amelyre kórusmű megkomponálását tervezte, Adynak talán a legkoncentráltabb vallásos költeménye, Az Isten harsonája című alkotása. Ez sajnos terv maradt csupán. Mégis nekünk, mint utókornak szól a testamentum:
Parancsa ez: mindenki éljen,
Parancsa ez: mindenki örüljön!
Vizsgáljuk meg, hogy Kodály életrajzának stációi, a meghatározó élmények, hatások, hogyan érlelték az életmű kibontakozását.
A
Nagyszombatban a gimnazista Kodály Zoltán egy életre szóló szellemi-lelki alapozást kap. A Székesegyház gazdag kottatárát bújja, tanulmányozza a partitúrákat elméleti felkészültség nélkül, tudásszomjtól hajtva ismerkedik a zenetörténet nagy vokál-szimfonikus remekműveivel. A gimnáziumban viszont olyan magas szintű humán műveltségre tesz szert, hogy saját bevallása szerint például a görög nyelv tanítására is bátran vállalkozhatott volna. Budapesten a Zeneakadémián zeneszerzésből, az ELTE-n magyar-német szakon szerez diplomát, és tagja a híres Eötvös Kollégiumnak. Doktori disszertációját már tekinthetjük tudományos munkássága első fontos állomásának. Címe: A magyar népdal strófaszerkezete. Eljut Berlinbe, Párizsba, élmény számára a francia impresszionista zene, első renden Debussy felfedezése. Vikár Bélától megtanulja a fonográf kezelését. Első népdalgyűjtő útjáról a felfedezés megittasult örömével tér haza. A Bartók Bélával való egyre érlelődő barátságáról később így vall: „… Feltetszett előttünk egy, a népből újjászületett művelt Magyarország képe. Ennek megvalósítására rászántuk életünket.” Kodály ifjúkori műveinek első zsengéi a hivatalos kritika részéről nagyrészt ellenséges, nemegyszer gúnyos visszhangra találnak. Aztán világháború a vesztes oldalon, Tanácsköztársaság, amely alatt tagja lesz Bartókkal és Dohnányival a zenei direktóriumnak, majd TRIANON. A kommün bukása után fegyelmik, meghurcolások, a Mester zeneszerzői vénája elapad. Ebbe a lelki-szellemi vákuumba érkezik a felkérés a főváros félévszázados egyesítésének ünnepségére. És megszületik a hitvalló római katolikus Kodály Zoltán életének főműve, a 16. századi református költő-prédikátor Kecskeméti Végh Mihály 55. zsoltárparafrázisára készült Psalmus Hungaricus. Ennek vezérdallama gyülekezeti énekeskönyvünk egyetlen Kodály-melódiája, sőt az egyetlen 20. századi dallamszerző éneke. Nagyszerű zenei akrosztikon: az 55. genfi zsoltár első sorának hangjai, amely amúgy egy középkori gregorián, a Lauda Sion salvatorem első sorának szinte tökéletes átvétele, egyszersmind Kodály Psalmus koráljának ütemkezdő hangjaival azonos.
A művel kapcsolatban csupán egy, számomra kapitálisan fontos aspektusra szeretném felhívni a figyelmet, amelyet az elemzők sem emlegetnek. Talán Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének tanulsága magyarázza a mögöttünk levő évtizedek öncenzúrázó megkötöttségét. Kijózanítóan szókimondó összefoglalást találunk Prahács Margit tudós könyvtárigazgató egy 1944-ben írt cikkében: „Kodály Zoltán elévülhetetlen dicsősége, hogy ilyen alkotásra az a nemzet mutatott példát, amely a háború legnagyobb megcsonkítottja és mártírja volt: a magyar…A kifejezésnek milyen mélyről szakadó ereje és őszintesége kellett ahhoz, hogy boldog, gazdag országok, a magyar szenvedésektől olyan távolálló népek megrendülve figyeljenek fel a Magyar Zsoltár hangjaira, és megérezzék a benne rejlő nemzeti tragédiát.
Valóban ez a mű sohasem születhetett volna meg az előző korszak békés, nyárspolgári, önző légköréből. Ez csak a háborús szenvedéseiből, trianoni porba sújtottságából felemelkedő magyar lélek legmélyéről szakadhatott ki, ahol minden egyéni eltűnik egy nagy közösség sorsának egységében.
A Psalmus Hungaricus nemcsak örök művészi érték, hanem a magyar nemzet egyik legnagyobb szellemi kincse is. Mert ez rázta fel a magyar lelket aléltságából, ez tanította meg újra hinni egy jobb jövőben.”
Csomasz Tóth Kálmán professzortól tudjuk, hogy Kodály Árokháty Béla ösztönzésére kezdett foglalkozni a genfi zsoltárokkal. Az 1944-ben megjelent kétkötetes Iskolai énekgyűjteményében, amelyet Kerényi Györggyel közösen állított össze, és amelyben célul tűzte ki egy értékorientáltan magyar, egyszersmind európai énekanyag kijelölését, 10 genfi zsoltárt és 12 magyar történelmi dicséretet, hungarikát ad közre. Ezzel a magyar református egyházi zene legszebb hagyományát integrálja a magyar iskola egyetemes énekrepertoárjába. Kodály mindössze hét genfi zsoltárt tartott alkalmasnak arra, hogy többszólamú feldolgozást készítsen belőlük. A galántai boldog gyermekévekre gondolva készíti el a négy füzetből álló Bicinia Hungarica sorozatát iskolai használatra. Mennyi szeretet, egyszersmind nemzetnevelő koncepció fénylik ki a ciklushoz írt előszó mondataiból:
„GALÁNTAI NÉPISKOLA, mezítlábas pajtásaim: rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át. Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jó dolgú lányok: hová lettetek?
Ha minket akkor effélékre (s még egyre-másra) megtanítanak: be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! Így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind eggyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán:
Örvendjen az egész világ!”
A ciklus harmadik füzetében három zsoltártételt találunk (33., 124., 126.) Az 1925-től induló, nagyon hamar kibontakozó és máig élő Éneklő Ifjúság mozgalom az egynemű karra írt 150. genfi zsoltárt kapja ajándékba. A második világháború tragikusan sötét 40-es, és az azt követő éveit vigasztalja, bátorítja a két a cappella vegyeskar, a 121. és az 50. zsoltár. A Budapest- Pozsonyi úti orgona szentelésére, Arany Sándor karnagy felkérésére készül az extatikus örömet közvetítő 114. zsoltár.
A sorozatból méretét és mondanivalóját tekintve az 50.-et érdemes kiemelni, mint a legtöbb tanulsággal szolgáló klasszikus értékű zsoltár szöveget és a hozzá készített nagyszerű megzenésítést. A kompozíció üzenetének súlyát, mélységét születésének évszáma indokolja. 1948 és az ezt követő időszak kritikus periódusa volt nemcsak a magyar, de a világtörténelemnek is. A II. világháborút követően a nagy vérveszteségek után a romok eltakarítása, az országépítés időszaka következhetett. Ilyenkor nem kerülhető el az őszinte számvetés. Hogyan lehetne okulni hibáinkból? Hogyan leplezhetnénk le rossz döntéseinket? Botlásainkból, bűneink fogságából lehet-e szabadulás? Hogy a száminkra két tragikusan vesztes világháború után végre áldás lehessen népünk jövőjén. Ezekre az égető kérdésekre adja meg a választ Kodály monumentális zsoltármotettája.
Az első versszakban az erőteljesen nagy ívű, klasszikusan szép dór hangnemű genfi zsoltárdallam unisono szólal meg. Ez a kálvini puritanizmust idéző egyszólamúság egyértelműen hangsúlyozza a mű nyitóképét, a világot megítélő Isten nagy fényességben való eljövetelét.
A második strófa (amelyet a kopulázott vegyeskari kétszólamúság illusztrál) képekben még gazdagabb. A „megemésztő tűz”, a „nagy forgó szélvész” kifejezések, amelyek a fordító színes költői nyelvezetét dicsérik, az 1940-es éveket, a „minden népek”-et megítélő világégést juttatják eszünkbe. A genfi dallam, és a szikár, szűkszavú ellenszólam az előadás marcato-karakterével lesz a Kodálynál oly sokszor megcsodált zenei képfestés kifejező példája.
A zsoltár harmadik versszakában Isten az „igaz Bíró” személyesen szólal meg, amely a zeneszerző számára a drámai fokozás lehetőségét kínálja. „Izráel…én neked Urad és Istened vagyok, áldozatiddal keveset gondolok.” A kompozició első nagyobb szakasza itt ér véget.
A folytatásban az ítéletes tónust a szelíd, mintegy kérlelő hang váltja fel. Isten az ő népét most figyelmeztetésképpen szólítja meg: fölösleges a külsőség, semmit nem ér az üres égőáldozat. Szinte játékos derűt kölcsönöz a második fél strófának természet közeli mondata:„Hegyen, völgyön, erdőkön a vadakat, Ismerem és bírom a madarakat”. Az alt cantus firmus-a fölött a szoprán vidám és légies ellenszólama énekel.
Mi legyen hát a megoldás, a helyes cselekvés? Az ember által vágyott és kezdeményezett élő kapcsolat az Úr Istennel. Az ötödik versszak áhítatos megfogalmazásban ezt foglalja össze: „Szükségben tőlem segítséget kérj. Én megsegítlek, hogy engem dícsérj”. S ezzel szemben mi a valóság? A gonosz ember farizeus mentalitása. Az Isten szavai feddővé, indulatossá gerjednek. A képmutató felszin alatt a gyűlölködő, álszent hitetlenség mérgez: „Ám gyűlölöd és megveted Igémet”. Az utolsó „Igémet” szó egy széles melizmával szinte lángra lobban a vegyeskar mind a négy szólamában, mint a hangokban fellobbanó tisztítótűz képi üzenete.
Mi lehet az Isten Igéje megtagadásának egyenes következménye? A tolvajjal, a paráznával való közösségvállalás, a rágalmazás, a háborúságszerzés. Ebben a strófában a faktúra és a dinamika kontrasztjai a legdrámaiabbak. Az alt visszafojtott unisono-ja a lopódzó, sunyi tolvaj mentalitást, majd a teljes, osztott szólamú vegyeskar ítéletes fortissimója, éles disszonanciái, kromatikája a „rút társaság”-gal együtt örvendezést leplezi le.
Folyamatosan következik a hetedik strófa, amelyben a tenor cantus firmus szelíden, feddő hangon szól. A rágalmazó, felebarátot gyalázó viselkedés elnyeri méltó büntetését.
Az utolsó, befejező szakasz az ünnepélyes összefoglalás. A sokszólamú vegyeskar három oktáv dimenziójában, unisono énekli a zsoltár dallamot, nyomatékosítva a végső mondanivalót: „Hallgassatok meg minden emberek, Kik az Istenről elfeledkeztek.” Az Istentől elrugaszkodott ember önmagában elveszett. Az egész mű mélypontja dallami és tartalmi vonatkozásban a következő négy szótag: „mentség nélkül”, amelyek dupla időértékekben augmentáltan szólalnak meg. Ezen a mélyponton az ember menthetetlen! És ekkor jön a kimenekedés reménysugara: „Az ki hálát ad, engem az becsül.” A nyolcszólamú vegyeskar szoprán fődallamát Kodály végig dúr akkordok mixturáival harmonizálja. Az utolsó ütemekből a vigasztalóígéret erőt adó melegsége árad felénk. … „az ki jár ez úton, Nincs semmi kétség, kíséri áldásom.”
A nagy történelmi egyéniségek maradandó értékű megszólalásai, üzenetei sokszor sorsfordító eseményekhez kötődnek. Három évvel a trianoni békediktátum után született a Psalmus Hungaricus. Három évvel a II. világháború befejezése után komponálta a Mester az 50. genfi zsoltárt. Hogy mennyire jól látta a veszélyt, bizonyította a több évtizedes diktatúra, az ateista ideológiájával, az egyházi iskolák erőszakos államosításával. Kodály az 50. zsoltárral igaz megoldást mutatott, amely bő fél évszázaddal ezelőtt is, ma is tükröt tart elénk, és mindenkori erőforrásul szolgál.
A kodályi életműben a genfi zsoltárok mellett a történelmi (első renden a 16. századból származó) magyar dicséretek feldolgozásai képviselik protestáns zenei anyanyelviségünk másik legfontosabb, speciális énektípusát. Ilyen a Balassi versre írt bicinium, a „Bocsásd meg Úr Isten ifjúságomnak vétkét”, vagy a monumentális egyneműkari Pünkösdölő kezdő tétele: „A Pünkösdnek jeles napján…”, a vegyeskari „Jövel Szentlélek Úr Isten”, vagy a Szkhárosi Horváth András versére, Székel Balázs dallamára írt „Semmit ne bánkódjál”, amely ének 16. századi költészetünknek ritka gyöngyszeme. Az erre készült nem mindennapi ajándékot Nagykőrös kapta. Református Tanítóképzője a II. világháború kitörésének évében ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. Az intézetnek Márton Barna vezetésével nagyszerű férfikara működött. Nekik írta és dedikálta a Mester nagyszerű kompozícióját, amelynek üzenete itt is, mint oly sok más esetben 1939 nemzedékéhez szól: „Királyi nemzet vagy, noha te kicsiny vagy, az Atya Istennél, bizony te kedves vagy.”
Kodály Zoltán a Zeneakadémián nagyszerű tanítványokat nevelt, akik életművének avatott kiteljesítői lettek. A „Jézus és a kufárok” bibliai szövegre készült drámai motetta mintapéldául szolgált Gárdonyi Zoltán számára, aki a kánonoktól a kisoratóriumokig (Memento, A sareptai özvegy, A tékozló fiú) készítette el a tiszta bibliai igerészek míves zenei megfogalmazását. Ádám Jenő, az iskolai énektanítás módszertanának világsikert aratott kidolgozója, karnagyként, zeneszerzőként, a zsoltár karizmatikus, hangzó életre keltő tanítójaként, Bárdos Lajos sokoldalú, ökumenikus, polihisztor egyházzenészként, felfedező-elemző tudósként lettek a 20. század magyar zenéjének meghatározó, messze sugárzó egyéniségei. Vass Lajos 15 éve nincs köztünk; ha élne, idén ünnepelnénk 80. születésnapját. Egyházzenei munkásságát még a szakma sem ismeri igazán. Ráday Pál énekeit szedi csokorba a hitvallásosan magyar hangvételű Ráday-kantátája. A debreceni Kántusnak írta a Furor bestiae (A fenevad dühöngése) című gályarab kantátáját; a bibliai szövegre komponált Kiáltó szó, a Magyari Lajos soraira írt Kőrösi Csoma Sándor üzenete című motettáit.
Ha Kodály Zoltán itt élne ma köztünk, mit tapasztalna? Hogy az iskolai énekórák száma a felére csökkent, s ezzel egyszersmind megszűnt, mint tantárgy. Ugyanígy szűnnek meg, vagy lehetetlenülnek el az ének-zene tagozatos iskoláink, a zeneiskoláink. Szokolay Sándort idézem: „Fájdalommal kérdezem, a világon akadna-e még egy nemzet (saját szégyenére), amelyik Kodályát nem veszi be saját Nemzeti Alaptantervébe?” Egy amerikai énekpedagógus, aki a Kecskeméti Kodály Intézetben sajátította el a „magyar módszert”, a közelmúltban Magyarországra visszajőve felháborodva kérdezte: hogyan hagyhattátok ezt a csodálatosan magas színvonalat eddig süllyedni? Legolvasottabb napilapunk már két éve kificamodott ötlettel állt elő. Összefoglalom: mivel a klasszikus zene alkotóereje kiapadt és az embereknek csak egy százalékát érdekli egy pedagógus-felmérés szerint, az egyetlen megoldás, rockzenét az iskolákba! Azt hiszem, nem szükséges a kommentár.
Kodály
Zoltán szobra, Debrecen, Mészáros Dezső alkotása (2010)
a Zenede Palota földszinti előcsarnokában látható
Fordítsuk meg az érmet, vegyük számba a pozitív jelenségeket is! Református iskoláinkban bevezetésre kerül az egyházi ének-zene tantárgy. Nyári kántorképző tanfolyamaink hűséges, lélekkel teli, magas színvonalon végzett munkája évről évre egyre gazdagabban termik áldásos gyümölcseiket. Miskolcot, Budapestet, Nagyváradot közelről ismerve ezeket tanúsíthatom. Talán egyszer Debrecent is sikerül felébreszteni „Csipkerózsika-álmából”. A különféle iskolatípusok egyházzenei tanszakai ökumenikus szellemben főleg elméleti alapozást adnak. Református tanítóképzőink kántori tanszakain kevesen végeznek, s mivel a státusz nem nyújt egzisztenciális biztonságot, a diplomások sokszor más pálya felé orientálódnak. Felértékelődnek viszont a Református Egyházzenészek Munkaközösségének (REZEM) rendezvényei, kiadványai, továbbá a tartalmas nyári táborok (pl. Vésztő), vagy az idén 50. alkalommal megrendezésre kerülő zenei hét Tahiban. A már-már követhetetlenül gazdag CD kínálat is tartalmaz értékes egyházzenei programokat (pl. Református énekek a Zeneakadémián sorozat). A Kálvin kiadónál megjelent új ifjúsági énekeskönyvet (Az Úrnak zengjen az ének) igyekeztem Kodály Zoltán szellemében megszerkeszteni. A közelmúltban beszélhetünk néhány új orgona örvendetes megszületéséről, vagy megújulásáról. Teológiáinkon, lelkészképzésünkben viszont az ének-zene oktatás feltételei (tantárgyak, óraszám) a történelmi egyházakkal összehasonlítva szegényesek; a sor végén vagyunk. Kodály hazájában egyszóval minősítve: méltatlan. Ennek hosszú távú felszámolását, megoldását látom legsürgősebb tennivalónknak.
Ma élő zeneszerzőink világszínvonalon viszik tovább a kodályi örökséget. Orbán György főleg latin szövegre írt miséi, motettái, Szokolay Sándor kánonjai, könnyebb-nehezebb (sokszor bibliai szövegre írt) kórusművei, a Lutheránia ének-zenekarának készített, az egyházi év alkalmaira komponált kantátái, Vajda János Pater noster című oratóriuma a 21. század magyar zenetörténetének maradandó értékei. Ez utóbbi tavaly nyáron hangzott el Debrecenben (tudomásom szerint azóta sem) a Bartók Béla Nemzetközi Kórusverseny nyitókoncertjén. Alcíme: Az elnyomott jobbágyok Miatyánkja a földesurak ellen. A mű 18. századi ismeretlen debreceni református diákköltő versére készült. Mint az ősbemutató hallgatója úgy éreztem, megszületett századunk új Psalmus Hungaricus-a.
Szabó Dezső Bartókra és Kodályra, a „példamutató nagy ikerpárra” gondolt, amikor gyönyörű összefoglalásul mondta: „Egy mennyei jóvátételi bizottság ajándékozta őket nekünk.” Hinnünk kell, hogy a nem túl távoli jövőben maradéktalanul megvalósulhat a talán először a nagyszombati templomkarzaton a kisdiák Kodály Zoltán által megálmodott erős és egészséges Éneklő Magyarország. És ebben református egyházzenénknek is jelentős szerep kell, hogy jusson.
A
szerzőről
Berkesi Sándor Liszt Ferenc-díjas karnagy, főiskolai docens. A magyar református egyházzene meghatározó képviselője, formálója. Debrecen díszpolgára.
A cikk első megjelenése: Debreceni Szemle 2017/3. szám