Korhatár nélkül

Simon Izabella gyermekműsoráról

2017. október 21-én harmadik alkalommal került megrendezésre A HALLGATÁS NAPJA, három helyszínen a BMC-ben (Koncertterem, Könyvtár, Opus Jazz Club). Délelőtt 10 órától este 11-ig hat-hat műsor szerepelt a koncerttermi és a jazzklub-beli kínálatban, négy pedig a könyvtáréban, fókuszban a 20-21. századi kompozíciókkal. A rendezvény művészeti vezetője Keller András és Rácz Zoltán, s már ebből is kiderülhet, hogy a közreműködök sorában a Concerto Budapest művészeit több funkcióban is köszönthettük, hiszen zenekari darabok mellett szép számmal szerepeltek kamaraművek is. Vagy talán megfordítva kellene hangsúlyozni, hiszen a kortárs-rendezvények többsége kamarazenei programmal jelentkezik (nem elhanyagolható szempontként számolva az anyagiakkal). Ez a kortárs-maraton nagy szabadságot biztosított az érdeklődőknek, hiszen a hangversenyek „átfedésben” voltak, tehát ki-ki megtervezhette a számára legérdekesebbnek/tanulságosabbnak vélt programot. Félnapos vagy egész napos karszalaggal szabadon lehetett közlekedni a három helyszínen, és nem elhanyagolható „negyedik helyszínt” jelentett az előtér, ahol lehetőség van kulturáltan várakozni, padokon vagy asztaloknál beszélgetni – ez is része az oldott légkörű zenehallgatásnak, főképp, amikor van megbeszélnivaló! Élmények, benyomások sokasága kínálkozott, új művek megismerése, rég nem hallottak újrahallgatása, a művekből-interpretációkból kínálkozó új zenehallgatási szempontok tudatosítása.

Mindez a gazdag kínálat gyermekprogrammal kezdődött 10 órakor. Nem kellett sokat kapacitálnom magamban az elhíresült „minden felnőttben megbúvó gyermeket”, hogy érdeklődjem iránta, annál is inkább, mert most találkozhattam első ízben „műsorvezetőként” Simon Izabellával. Zongoraművészként hallottam dalok zongorakísérőjeként, férjének, Várjon Dénesnek négykezes-partnereként, s tudtam róla, hogy tanított az amerikai Bard Egyetemen. De hogy a hatéves kislány anyukája mit-hogyan kínál az előre kiszámíthatatlan gyermek+kísérő összetételű közönségnek, az iránt a felvázolt program csak még kíváncsibbá tett. És ennek köszönhetően felejthetetlen emlékű bő félórát élhettem át.

Mesésen indult, afféle „kezdetben volt a Csend” gesztusból, ami azért is kedves, hiszen a „hallgatás napján” történt, igaz, ezúttal a hallgatás legalább annyira jelentett „odahallgatást”, azaz figyelést, mint viselkedésmódot a közönség részéről. (S ha már játszunk a szavakkal, tegyük hozzá: meghallgatásra méltó ez a gazdag kínálat, de fontos, hogy ne hallgassunk róla – mert félő, hogy a programoktól hemzsegő évadkezdet kavalkádjában észrevétlen marad!) Ütőhangszeres improvizációk jelenítettek meg természeti hangokat, neszeket, a szél beszédét a fákkal, patakcsobogást, vihart, majd komponált zenei részleteket, tételek következtek. Madárhang piccolón Vivalditól, Altatódal Brahms Brácsadalok ciklusából, változatok szerenádra, Paprikajancsié Farkas Ferenc Gyümölcskosár című dalciklusából, és befejezésül Mozart Kis éji zenéjéből. A művészeket nem konferálta a műsorvezető (ő volt Megyesi Schwartz Lúcia zongorista-partnere, a többi muzsikus a Concerto Budapest zenekari művésze). A hallgatnivalóhoz látvány is társult, vetített képeken különböző korokból származó festmények tették intenzívebbé a légkört. Tiziano képén a gyermek Jézust karjában tartó Máriát láttuk az Altató hallgatásakor, Klee vihar-képe, Chagall hegedűse is megtalálta az utat a gyermeki fantáziához. Csakúgy, mint Malevics Fekete négyzete Cage csend-darabjához, a 4’33’’-hoz (gyermekek számára talán valóban hatásosabb volt, mint ha Robert Rauschenbergnek a szerzőt inspiráló fehér festményei közül látták volna valamelyiket.

Varázslatos volt a légkör, ideális a nyitott terű klub, a kellemes beszédhangú műsorvezető, aki mikroport vagy mikrofon elidegenítő effektusa nélkül, közvetlenül szólt – és a gyerekek, akik megszólítottnak érezhették magukat, hiszen mindaz, ami elhangzott, felfogható (megérthető, sőt, átélhető) volt számukra. A kicsik aligha tudnák utólag tényszerűen felsorolni, mi mindent láttak és hallottak, de nem is ez volt a cél. Olyan közvetlen-személyes élményhez jutottak, amilyet sok ismeretlenes környezetben nemcsak elvárni nem lehet, de még csak elképzelni is nehéz. És éppen e közvetlenségben rejlik e hatás maradandósága. Mert a magukénak érezték a művészi élményeket (utána is az átéltek jelentették a beszédtémát, ki-ki elmondta, neki mi tetszett a legjobban) – és biztosra vehető, hogy amikor legközelebb hasonló program kínálkozik, nem kell őket sokat kapacitálni.

Élmény volt a gyerekeknek ez a félóra, és gyermekké váltak erre az időre a felnőttek is, mesehallgatóvá, akik elképzelik a felidézett jeleneteket, jelenségeket. És élmény lett volna, sőt, tanulság mindazoknak, akiknek bármiféle gyermek-kapcsolatuk van, személyes-közvetlen, kis- vagy nagycsoportos (óvó-, tanító- vagy napközis tanár, ismeretterjesztő-műsorvezető). Mert jutott arra is idő, hogy a gyerekek „hullámhosszára” hangolódjunk, csakúgy, mint Simon Izabella tette. Ez volt az ígéretes nyitány, amelyet további változatos zenei élmények követtek, késő estébe nyúlóan.

Fittler Katalin