ELHUNYT FRIDECZKY FRIGYES

 

(1924-2017)

 

 

Frideczky Frigyes (Bukarest, 1924. október 3.) zenei és kulturális író, esszéista, karvezető, költő, egyetemi magántanár, a Művelődési Minisztérium Zenei Osztály munkatársa, a Budapesti Műszaki Egyetem és ELTE Tanárképző Főiskola) születésnapja alkalmából két fiatalkori költeménye és öt, az elmúlt években megjelent tanulmányainak másodközlésével köszöntjük, melyek mindegyike nemcsak kiváló íráskészségét, rendkívüli tájékozottságát, de széleskörű érdeklődését egyaránt méltóképpen reprezentálják. (A Szerk. megj.)

 

Hitvallás

Ereimben ősmagyar vér csobog
Árpád hadával jöttem én.
Átvonult rajtam húszszázadnyi kín
S mit sem változtatott hevén.

Vagyok, mi voltam, régi ősmagyar
Fehér táltosnak áldozó.
Esti tábortűzben messze szállva
Örök egy s folyton változó.

Vagyok keservben és véres jajban,
Múltak könnyes sóhajában
S ma, az elsöprő vészes viharban,
Jövőnk sötét hajnalában.

Vagyok kiáltó Lelkiismeret,
Vagyok jajongó Sírhalom,
Táncolok a víg hazában, s ha bús
Én is csak könnyem hullatom.

Vijjogó sas, szétdúlt fészke felett
Hulláján kesergő Tiborc,
Emlék vagyok, ha lőn elfeledve,
Anyaföld, mit te is tiporsz!

Egy rész, a sokból egy magyar vagyok
S mégis vagyok az Ős-Egész.
Kínja az én jajom, s vagyok
Hazámért égő, lázas Remegés.

S vagyok hangja, csendes szívverése,
Alvadó vére én vagyok
S ha kihűlt tetemét letiporják,
Leszek az élő Tetszhalott.

(1945)

 

 

Én hiszem, hogy élek

Én hiszem, hogy élek
És élni fogok!
Mikor porba fények
Hullnak s városok.

Én élek, s Tavaszban
Virítok tovább!
Bár gyökerem lassan
Szárad, mint az ág.

Élek, s a húszévek
Lángoló szívében
Örökké zenélek,
Leszek örök ében.


Míg élet az élet
S nem halálkacaj
Én mindaddig élek.

El nem tipor a vész,
Fenntart a zivatar.

(1945)

 

5 tanulmány

 

1.)

 

Az Andok kultúrái

Az ősi Peru

 

    Az ősi Mexikó után kezünkbe vehetjük végre az Andok kultúráit feltáró könyvet, Az ősi Perut is, két tudós szerző, az olasz Maria Longhena és a perui Walter Alva munkáját.


    Az utóbbi előszavából megtudatjuk, hogy az újvilági civilizációk bölcsője a Középső-Andok és a Közép-Amerika volt. E civilizációk fejlődése több mint háromezer éven át tartott, s csúcspontja az inkák és az aztékok birodalma volt, amelyet a konkvisztádorok döntöttek romba. Amikor a spanyol hódítók a 16. század elején Mexikó és Közép-Amerika kifosztása után újabb "aranylelőhelyeket" kerestek, örömmel hallották, hogy délebbre található az El Dorado, az arannyal talpig beborított fejedelmek országa. A konkvisztádorok rablóhada megindult délre, s rövidebb-hosszabb kínlódás után elérkezett az Andok lábához, a mai Peru vidékére. ha nem akadtak is aranyba burkolt királyra, annyi nemesfémet mindenesetre összeszedtek, hogy megtömhették a spanyol királyok kincstárát, s maguknak is összeharácsoltak egy életrevalót. Az arany hajszolása közben bejárták az inkák hatalmas birodalmát, amely zsúfolásig tele volt egy régi nép korábbi kultúráinak dúsgazdag emlékeivel.
    A könyv első része röviden áttekinti e csodás világ történetét, bemutatva azokat a kultúrákat, amelyek csak az utóbbi időben fedték fel titkaikat. Megelevenednek a Nazca (Nazka)-vonalak alkotói, a kiváló művészi érzékű mocsikák, a Chimú (Csimú)-korszak ötvösei, kerámia- s aranyművesei, megismerjük a perui művészet, vallás, társadalom és gondolkodásmód sok vetületét, ahogy az az ötvösségben vagy a textilművészetben megjelenik. A könyv utolsó része rövidre fogott körutazás a régészeti lelőhelyeken a műemlékek között, a világnak ama részén, ahová még ma is csak nagyon ritkán jut el európai utazó. Találkozhatunk az óceáni partvidék korai agyagtégla piramisaival, s az inkák óriási kövekből épült, csodálatosan egybecsiszolt falaival, és megismerhetjük a Walter Alva által felfedezett mocsika királysírt, amely a maga érintetlenségében hasonlóan különleges lelet, mint amilyen Tutanhamon sírja volt. És végül az olvasó bepillanthat a szomszédos országok, Bolívia, Ecuador és Kolumbia rokon szellemű műemlékvilágába is.


    Az andoki civilizációk első évszázadai a kerámia előtti évekre, i. e. 4000-1800-ra eredeztethetőek. Ebben a hosszú korszakban az Andok vidékén vadászó-gyűjtögető csoportok a barátságtalan természeti körülmények között is eredményesen halásztak, lámákat háziasítottak, kukoricát és burgonyát nemesítettek. Ez időre tehetők az első közös temetkezések, szertartási központok: a társadalmi szerveződés korai bizonyítékai. A lelőhelyeket teraszos épületek jellemzik. Még nincs nyoma a fazekasságnak, de már találtak i. e. 3500 körüli időre valószínűsíthető növényi rostokból szőtt, művészi kifejezőerővel készült textiltöredékeket. A  korai keramikus korszak i. e. 1800-900 közötti évekre tehető. Valószínűleg a mai Ecuador területén alakult ki a fazekasság és a fémmegmunkálás. A legrégebbi perui kerámia töredéket (i. e. 1800 körül) Korosban találták, a Mona Perdita mellett talált rézlemezek i. e. 1250 körüliek lehetnek, viszont a Cerro Sechinből való faeszköz-töredék radiokarbon-módszerrel meghatározott kora i. e. 1519. A partvidék és a felföld szertartási központjai egyre összetettebbek, a templomok alaprajza U alakú. A tengerparti Garagay lelőhelyen felbukkannak a többszínű falfestés első példái. A Casma (Kaszma)-völgyben az i. e. II. évezredben alapított Cerro Sechin a korszak leghíresebb építészeti együttese. Chavin de Huántar vallási központja i.e. 900-tól kezdett kibontakozni: egyetlen tömbből faragott-vésett szobra a jaguár és más félelmetes lények vonásait viselik, feltehetően az Amazonas-vidék ősvadonjának és tengerparti környezetének ismeretében. A Chavin de Huántar szertartási központjának korábbi korszakára esett a "Castillo" néven ismert Ótemplom megépítése i. e. 900-500 között. Az ősi Peru első, Chavin-kulturális egységesüléséhez vezető kultusz eredetéről nincs ismeretünk. Annyi bizonyos, hogy e kultúra során terjedt el a fémművesség mindenfelé.
    A Chavin vezetésével kialakult egység felbomlott, kultuszának elterjedési területén egy sor saját kultúrával bíró államocska jött létre az i. e. 200-tól i. sz. 700-ig terjedő időben. E helyi kultúrák közül kiemelkedik a mocsika-kultúra az északi partvidéken, míg a déli sivatagos sávon a Nazka-kultúra virágzott.  Cahnachi (Kaknacsi) lett a Nazka-kultúra "fővárosa" i. e. 100 körül. A régészeti kutatás intenzív földművelésen és halászaton alapuló fejlett műveltséget mutat, ahol virágzott a fazekasság, a szövés művészete és a fémművesség. A magas rangú személyek sírjaiban kiváló minőségű tárgyakat találtak. A Nap és a Hold Piramisának építése a Mocsa folyó mellett már i. sz. 100-ra datálható.


    A 700-1000 közötti években az előző századokban erőre kapó államocskák felszívódtak a Huari Birodalomban. Először jelennek meg kövezett utak, erődítésfalak és egymást derékszögben metsző utcákból álló, igazi városok. Ebből az időszakból monumentális szobrok, színes agyagedények és ügyes szövésmunkák maradtak fenn. A tiahuanako város (és birodalom) fejlődésének csúcsa 500-ra tehető. Huari városának politikai és kulturális felemelkedése i. sz. 600-700 közötti időre datálható. Mind Huari, mind Tiahuanako hatalma 1000 körül omlott össze.


    A Huari Birodalom után, a mocsikák és a Nazka-népcsoportok nyomát követve új kultúrák támadtak. Az északi partvidéken Csimú nagyhatalmú királyainak népe emelkedett fel, és a birodalom fővárosa, Chan Chan (Csan Csan) a prekolumbián Peru legfontosabb központja lett. E kultúrák kézművessége az arany és az ezüst megmunkálását helyezte előtérbe s a tollmozaikok készítésében is remekeltek. Délebbre Ika-Csincsa és Csankaj sírjai bonyolult temetési szertartásról tanúskodnak. A szikán-kultúra az északi partvidéken 1000-1100 körül érte el fejlődésének csúcspontját. 1000 körül alapították Csan Csan városát. A Csimú kultúra ugyancsak az északi partvidék völgyeiben 1350-1450 között jutott fejlődése kivirágzásához. A csimú királyság 1463 körül jutott ellenségei kezére, amikor Csan Csan uralkodója: Mincsankaman megadta magát az ostromló inkáknak.
    Az inkák hatalmas birodalmának kialakulása 1450 körül kezdődött, s Tupak Amaru kivégzésével ért véget 1533-ban. Az első inkák erős hadseregükkel rövid időn belül kiterjesztették uralmukat egy sor kisebb-nagyobb nép fölé, és olyan hatalmas birodalmat hoztak létre, amelynek óriási kövekből rakott épületei és gondosan megépített útjai ma is jól láthatóak. Az első történelmileg igazolható Inka, Pacsakutek uralma 1438-1471 közöttre tehető, s az utolsó uralkodót, Atahualpa Inkát Pizarro végeztette ki 1533-ban. A régi Kuzkóból nem sok maradt. Keskeny egyenes utcákból állt a város, alaprajzát két kikövezett folyócska határozta meg, melyeknek vize mindig tiszta maradt. A házak kőből épültek, négy zsúpfödeles ház egy nagyobb udvart határolt. Hosszanti- és kereszt-irányban futottak az utcák s a város közepén terült el a Nagy tér, ahol a legfontosabb szertartásokat rendezték.
    Befejezésül 126 oldalon át vezeti olvasóit a Dél-Amerikai régészeti kalauza: benne volt városok, erődítmények, templomegyüttesek, csillagvizsgálók, vízvezetékrendszerek, piramisok, agyag- és kőkolosszusok, felvonulási utak, ókori görög körszínházat formázó hegyoldali teraszok, többnyire épségben látható maradványaival. És mindezek betetőzéseként a Macsu Picsu fellegvára két hegy között, templomokkal, terekkel, lakóépületekkel, lépcsősorokkal. S e fejezet végén a Szipáni Úr sírjának teljes rekonstrukciója a benne látható kísérő (szolga) személyek csontjaival, agyagtárgyakkal, aranyszobrokkal és ékszerekkel, majd a végén "elénk áll" egy mocsika hadvezér türkisszel kirakott aranyszobra.

    Névmutató, fogalmak magyarázata, bibliográfia, a képek forrása, múzeumok és gyűjtemények felsorolása zárja e gyönyörű színes képekkel illusztrált, reprezentatív kiadványt.

(Officina '96)

 

2.)

 

Gyönyörű album fővárosunkról

 

Buzinkay Géza: Budapest képes története

 

Budapest születésének 125. évfordulójára gyönyörű album került a könyvesboltokba. Buzinkay Géza történész, muzeológus, sajtótörténész könyve fővárosunk fejlődéstörténetét tárja elénk az ősidőktől napjainkig. Fővárosunk történelme rendkívül változatos. A fényesen tündöklő korszakok mellett számtalanszor érték nemzetvesztéssel felérő háborús vereségek, ország dúlások, de mindig talpra állt, s nekigyürkőzött újra. Budapest hányatott történetének legjellemzőbb vonása éppen ez a fiatalos életerő, az újrakezdésre mindig képes energia, sok nemzetből jött és sokféle vallásfelekezetet képviselő polgárainak kultúrateremtő ereje. Maga a város története a keltákkal kezdődött, a három külön városrész (Buda, Óbuda, Pest) fővárossá fejlődése pedig lényegében a 19. században zajlott le. A Habsburg-udvarhoz kötött Budával szemben a főváros-teremtő nemzeti ébredés céljára Pest volt az alkalmasabb. József nádor tervet készíttetett (Hild Jánossal) Pest fejlesztésére, amelyet az uralkodó 1808. július 29-én elfogadott. E terv alapján a Szépítő Bizottmány ötven év alatt kialakította a klasszicista pesti belvárost. Gróf Széchényi Ferenc 1802-ben a nemzetre hagyta gazdag könyvtárát s egyéb gyűjteményeit, hogy belőlük nemzeti múzeum szülessék. Az Országgyűlés törvénybe foglalta a Magyar Nemzeti Múzeum, a Ludovika Akadémia felállítását Pesten, a város Belvároson túli kiépítését, úthálózatának, csatornázásának, világításának megoldását. 1814-re annyira kiépült a város, hogy október végén a Napóleont legyőző szövetséges hatalmak uralkodói Bécsből átrándulhattak Budára és Pestre. Pest lett a magyar irodalmi és szellemi élet központja. Egyre több országos hírlap, divatlap, hetilap és folyóirat működött Pesten. 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház. Széchenyi István nevéhez fűződik az a fejlődés, ami Pestet egy modern állam fővárosává tette. A Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, a Casino, a lótenyésztés és a lóverseny,  folyamszabályozás és a gőzhajózás, a vasút és az útrendezés, mind-mind azt a célt szolgálta, hogy az ország elinduljon a modern fejlődés útján, s ennek lüktető szíve legyen Budapest. Buda és Pest összlakossága 1851-ben 178 ezer volt, a kiegyezés, majd az egyesítés újabb lökést adott: 1890-re lakosainak száma már csaknem félmillió. Hozzákezdtek a nagy urbanizációs feladatok végrehajtásához; a város tetemes hiteleket vehetett fel, hogy megépíthesse a vízművet, a közvágóhidat s hogy programszerűen meginduljon az elemi iskolák építése. Budapest első főpolgármestere Ráth Károly, polgármestere Kamermayer Károly, alpolgármestere Gerlóczy Károly munkássága eredményeként kiépült Budapest új közigazgatása, európai színvonalú egészségügye, létrejöttek kulturális és művészi intézményei. Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök koncepciója szerint Budapest csomópont lehet a balkáni országok mezőgazdasági és ipari termékeinek, kereskedőinek Európa felé vezető útvonalán. Andrássy már 1868 májusában összehívott egy pest-budai bizottságot és vázolta elképzeléseit, az 1870. évi X. törvény pedig életre hívta a Fővárosi Közmunkák Tanácsát. Pest európai rangú fővárossá fejlesztésében jelentős szerepet játszott báró Podmaniczky Frigyes, aki több mint harminc évig volt a Közmunkák Tanácsának elnöke. Rajongva szerette a várost: a főváros fejlesztési terveinek kidolgozása, elfogadtatása és megvalósításának kezdetei mind az ő elnöki energiájának eredményei. Megtervezték a városrendezést, majd 1870-ben kiírták rá a pályázatot a feladatok pontos felsorolásával: a Duna budapesti szakaszának szabályozását, rakpartok, közraktárak, hidak, bulvárok, főbb útvonalak, központi pályaudvar, vasúti híd építését. Megkezdték a Sugár út (1890-től Andrássy út), a Nagykörút kiépítését, a második Duna-híd, a Margit-híd építését, a pesti utcák tömeges kiszélesítését. 1870-et követően a hagyományosan földszintes házak helyett a belső városrészekben három-négyemeletes házak épültek. Az Andrássy út lett Budapest névjegye. A Sugár út kisajátított és újra parcellázott telkeit 1871-től azzal a kikötéssel adta el a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy rövid időn belül be kell építeni. E nagyrészt tizenöt év alatt elkészült útvonal meglehetősen egységes, neoreneszánsz arculatú lett. A két és fél kilométer hosszú út három egyforma részre tagolódik. A Kiskörúttól az Oktogonig érő első szakaszán háromemeletes bérpaloták épültek fasor szegéllyel. Az Oktogontól a Köröndig terjedő szakaszon a házak egy szinttel alacsonyabbak. Ezt az útszakaszt kettős fasor és lovaglóút is szegélyezi. A sugárút harmadik szakasza a Városligetig terjed, lazán épített, az úttól beljebb helyezett fényűző villákkal. Ezek eredetileg egyemeletesek voltak. Az a rengeteg pénz, mely ehhez az építkezési és bővítési lázhoz kellett, a budapesti kereskedelemben és bankvilágban halmozódott fel. Ugyanis a Balkán ekkoriban felszabaduló, gazdag mezőgazdasággal és állattenyésztéssel rendelkező országai: Bulgária, Románia és Szerbia áruikkal Budapesten keresztül juthattak el az európai piacokra, és másik irányban is Budapest volt a fő közvetítő a német és angol áruk, főleg iparcikkek Balkán felé vivő exportjában. A magyar főváros kifejlesztett malom- és élelmiszeriparával nemcsak a közvetítésre, hanem a felvásárlásra és feldolgozásra is vállalkozott. Az a központi elhelyezkedés, amely Pestet másfél évezred óta jelentős várossá formálta, a 19. század végének és a századfordulónak liberális gazdasági viszonyai között gazdaggá tette Budapestet. Lehetővé vált, hogy mindazt a hatalmas tőkét előteremtse, amely a térség központjának alkalmas nagyváros kialakulásához szükséges volt. A nagypolgárság ekkor már pontosan akkora és olyan igényű palotákat építtetett, mint a történelmi nevet viselő arisztokrácia. A múlt század utolsó éveiben kialakuló nagy műgyűjtemények jelentős része ezekben a nagypolgári lakásokban, palotákban született meg. Rohamosan kiépült a vízvezeték- és csatornahálózat - a budapesti házak 67%-ában már volt vízvezeték 1890-ben, a középosztályi lakásokban: fürdőszoba. Rohamosan fejlődött a közvilágítás és a közlekedés. Az 1880-as évek második felében az elővárosokat helyiérdekű vasút kötötte össze a fővárossal: a HÉV a pesti oldalon Soroksárt, illetve Cinkotát, a budai oldalon Szentendrét „hozta közelebb" Budapesthez. Kialakult a távíró- és telefonhálózat, újságpaloták, kiadók, nyomdák épültek; kávéházak, színházak, orfeumok és lokálok nőttek gomba módra. A leghíresebb kávéházak festők, zenészek, írók találkozóhelyei voltak évtizedekig.


    Az utolsó fejezetek a századfordulótól a második világháborúig nyújtanak lényegre törő átfogó tájékoztatást. Például: az Eucharisztikus Világkongresszussal és az azokban a napokban elfogadott első zsidótörvénnyel, az 1944. március 19-ei német megszállással, a nyilas rémuralommal, embermentő csoportokkal és tettekkel, az ellenállási mozgalmakkal, vezetőik kivégzésével, Budapest ostromával és felszabadulásával foglalkoznak. Később az újjáépítéssel, a néphatalom kialakulásával, az erőltetett ütemű iparosítással és Nagy-Budapest kialakításával. Az utolsó fejezet 1956-ról, a nagyszabású budapesti lakótelepek, modern szállodák és irodaházak építéséről, Ráday Mihály városvédő tevékenységéről, a rendszerváltásról, a millecentenáriumról s Budapest további fejlesztési terveiről ad tömör összegezést.


    A befejező oldalak elénk tárják Buda, Pest és Budapest bíráinak, polgármestereinek, főpolgármestereinek és tanácselnökeinek névsorát 1707-től Demszky Gáborig. A 80. és 81. oldalon láthatjuk a pesti és budai tisztségviselőkről, budapesti városvezetőkről készült festmények reprodukcióit. A szerző-válogatta 137 pompás színes és fekete-fehér kép és térkép címjegyzéke, valamint a képek forrásának feltüntetése zárja e reprezentatív albumot. A könyvet Illyés Éva tervezte és tördelte, Falus János szerkesztette, Hanák Péter lektorálta. A szerzőt műve elkészítésében a Budapest Bank és a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága támogatta. A ragyogó nyomdai kivitelezés a gyulai Dürer nyomdát dicséri.

 

(Corvina)
 

IX. évfolyam 2. szám - 1999. február

 

 

3.)

NagyigényŰ áttekintés

Maria Laura Della Croce: Itália remekei

 

Maria Laura Della Croce 25x33 cm méretű, 240 oldalas albuma, az Itália remekei – melyet angolból Pfisztner Gábor fordított – méltó módon reprezentálja azt, amit a fülszöveg ígér. Ez valóban "rövid összegzése annak, amit évszázadok során az itáliai géniusz az építészet, a szobrászat és a festészet terén létrehozott". Amiért érdemes volt megalkotni ezt a nagyigényű áttekintést, (kvázi összegzést), az a könyv képszerkesztőinek (Valeria Manferto, Fabio Bourbon, Anna Galiani és Gianna Manferto) az eddigi látásmódtól és bemutatástól eltérő, különleges, "eredeti vizuális megközelítés". Ez "kiemeli a mesterien kidolgozott részleteket, amelyektől az egyes munkák különlegessé válnak, ugyanakkor pedig olyan történeteket testesítenek meg, amelyek rejtve maradnak a turisták felületes vizsgálódása előtt". Már a könyv kinyitásakor egy 1375 mm-es „leporello” tíz oldala a sixtusi kápolna Michelangelo festette freskóinak részletes bemutatására vállalkozik. A töprengő Isten, Ádám teremtése, a Bűnbeesés, a Kiűzetés, a Részeg Noé és fiai, Éva "kinövése" Ádám bordái közül, valamint az Utolsó Ítélet erőteljes ábrázolása mellett a Szibillák bemutatásáig szinte minden részlet látható. E sok-sok epizód laponkénti folyamatos, egészalakos (s nem széttört) láttatása lenne kívánatos. Szívesen láttunk volna az itáliai művészet bemutatása során bizonyos történelmi időrendet: a bizánci stílusú mozaikművészet és ikonfestészet, a gótika, a kora reneszánsz, az érett reneszánsz és a manierizmus folyamatában. Itt Michelangelo, Botticelli, Bernini, Donatello, Caravaggio, sőt Francesco Hayez (1859) is megelőzi Duccio Da Buonisegnát (1285), Simone Martinit (1333), Fra Angelicót (1400), Uccellót és Piero della Francescát. Utóbbinak az arezzói Szent Ferenc templomban látható Szent Kereszt legendája freskósorozatának egyes képei alatt felcserélődtek a feliratok. Az 52. oldalon Sába királynőjét, udvarhölgyeivel, fogadja Salamon Király, de ennek felirata: A Szent Kereszt imádása. Az 54-55. oldalon olvassuk Sába királynőjének látogatását, holott ő itt térdre borulva imádja a híd fájában felismert "Szent Keresztfa" egy darabjának a kisugárzását.
    A végig erőltetett tematikus elrendezés nemcsak a történelmi folyamatot, hanem a mesterek munkáit is szétdobálta. Például már a 2-3. oldal láttatja Botticello Tavaszát, de csak a 62-63. oldal Vénusz születését, a 64-65. oldal Vénusz kinagyított fejrészét, majd a 66-67. oldal mutatja a Primavera részleteit. Michelangelo Mózesét látjuk a 22. és 94. és a 95., a Pietŕt a 10-11. és a 96-97. oldalon. A sixtusi freskó részletei a „leporello” után még a 226-229. oldalakon is előfordulnak. Fra Angelico 44-47. képeitől Giotto igen messze került, a 198-203. oldalra.

    A csodálatos Pisát láttatnák a 204-205. oldal részletei - sajnos, nem elég meggyőzően, és ez is már a 18-19. oldal esti, sötét tónusú felvételének részbeni ismétlése. De ha már megemlíti Pisát, mindenképpen be kellett volna mutatnia a pisai camposanto híres freskósorozatát, A halál diadalát. A szerző az egyes városokra jellemző művészet bemutatásában igen szűkkeblű, viszont nagy-nagy örömünkre szolgál egyes részletek gyönyörű kinagyítása.


    A szinte minden lapon megjelenő - gyakran megmosolyogató - címkézés túlzott buzgólkodásnak tetszik. (Bizánc keleti bája; Átsejlő érzékiség: Titánok és óriások; A dóm csipkeszövete; A normann királyok emlékezete; Elmélkedések a halálról; Mesemondás; Az antik kor eszményítése; A mellszobor divatja; A dicsőséges egyház; Vallásos történetek; Az egyház ölelése; Velence hálája a szűznek; Erő és érzelem; Tiziano asszonyai stb.) A mesterkélt fejezetcímek miatt az egész kötetet átlengi valami karácsonyi szent áhítatot sugalló (inkább elkedvetlenítő) jámbor banalitás. Egy-egy zavaró (félreérthető) kifejezésben az olaszból angolra, majd angolból magyarra fordítás is vétkes lehet.


                                           (Officina '96 Kiadó)


XIV. évfolyam 4. szám - 2004. április

 

 

4.)

 

A tanításművészet módszere

 

 „A tanításművészet a német Lehrkunst elnevezés szó szerinti fordítása. Alkalmazható lenne még a tanítás művészete kifejezés is, de ez a hagyományos értelemben vett művészetfelfogásra utalna, ettől pedig a Lehrkunst teljesen eltér… A kötetben egyébként több olyan, a tanításművészettel kapcsolatos szakkifejezést használunk, amelyek nem mindig felelnek meg a magyar pedagógiai szakirodalomban megszokott tartalomnak…” – kezdi könyvét az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézetének docense, Mikonya György.

 

Kár, hogy a tanítás művészete meghatározást elveti a szerző, mert ez egyszerűbben és kifejezőbben hordozza a mesterien, szinte művészien formáló előadó (tanító, tanár) hatásos és eredményes tevékenységét. Kár, hogy ragaszkodik a szó szerinti (tükör)fordításhoz, mert ez az erőltetett, rossz hangzású szóösszetétel csúfítja nyelvünket, holott a műfordítás lényege, kifejező ereje s egyben szépsége abban rejlik, hogy a szöveghűség tiszteletben tartása mellett a befogadó nemzet nyelvének saját, legkifejezőbb megfelelőjét (szinonimáját) használja versben, novellában, regényben s akár szakirodalomban is. A magyar nyelv rendkívül gazdag a rokon értelmű szavakban.

 

És végül, mindenekfölött azért kár ragaszkodni ehhez az erőltetett szóösszetételhez, mert a németben sem használatos, ott is művi, kiagyalt torzszülött; s bár lehet, hogy humorosan hangzik, de a ’Lehrkunst’ szót nem leltük meg egyetlen német–magyar szótárban sem, még az ELTE német nyelvi kar segítségével sem.

 

Tovább kötekedve a német eredetű didaktikai módszer csodás felhasználási lehetőségéről, előállhatnánk azzal, hogy a legtökéletesebb, a legcsodálatosabb elmélet is csak elmeszülemény, akármilyen részletességgel kidolgozottan tárul is elénk, amíg a gyakorlat, a megvalósítás nem bizonyítja szemmel láthatóan, akár kézzel tapinthatóan is. Minden elmélet igazát a gyakorlat, a megvalósítás igazolja, vagy elveti.

 

Egyébként, ha egy tanár minden vonatkozásban tökéletesen birtokolja tantárgyát, és érzelmileg is megszállottja e tudás átadásának, emellett olyan szuggesztíven tanít, hogy képes magával ragadni tanítványait, s még az előírt tananyag mellett további jeles szakkönyveket, remek regényeket, verseket, filmeket és színdarabokat is javasol nekik saját ismeretei alapján, nincs szüksége arra, hogy egy körülményes, művi metodikát erőltessen rájuk.

 

A tanításművészeti módszer német megalapítója Martin Wagenschein (1896, Giessen). Az egyetemen matematikát és fizikát tanult, 1920-ban doktorált. Professzorként Darmstadtban és Tübingenben fizikatanárok oktatásával foglalkozott. Már fiatal korában kereste a hagyományos pedagógiai gondolkodás megújításának lehetőségeit. Legfontosabbnak tartotta az élményszerű tananyag-elsajátítás alkalmazását. Sokat fényképezte a természet mozgását, filmre vette a felhők vonulását, majd lassítva, illetve gyorsítva levetítette. Úgy gondolta, felfedezéseit s az arra irányuló „ösztönző erőt oktatási célra kell fordítani: rekonstruálni kell az adott ismeret felfedezéséhez vezető utat… így a tanulók is részesülhetnek az útkeresés izgalmából és a felfedezés öröméből…” Véleménye szerint „a sietség, a kapkodás a megismerés halála (és bár)… a felfedezés útján történő tanítás rendkívül időigényes… (mégis) a tanulókból hiányzó tudományos érdeklődést valamilyen technikával fel kell kelteni és életben kell tartani”. Wagenschein mint gyakorló szaktanár „tanítás közben érleli, alakítja gondolatait úgy, hogy mindezt rögtön ki is próbálja”. Útmutatásai nyomán „egy szűkebb, kollégákból és tanítványokból álló kör… munkához látott, egyre többen próbálkoztak Wagenschein gondolatmenete szerint tanítani”.

 

Az 1980-ban (84 éves korában) megjelent A természeti jelenségek észlelése és megértése című könyvében „két sajátságos szemlélet egyesítésével találkozhatunk: a gyermeki naiv rákérdezés együtt jelenik meg a fizikus kutatói attitűdjével”.

 

„Viszonylag lassan, csak a nyolcvanas években jöttek létre azok a szemináriumok, ahol már nemcsak Wagenschein munkáiról, hanem a belőlük kiolvasható pedagógiai gyakorlatról is egyre több szó esett. Ebből a vitatkozó, értelmező, új megoldásokat kereső környezetből nőtt ki a tanításművészeti műhelyek rendszere… (sőt) más szakterületek képviselői, más pedagógusok is érdeklődtek a módszer iránt.” Például „Goethe római élményeire alapozva és azt didaktikai célzattal (tanításművészettel) jócskán átalakítva készül el egy teljes 14 napos római utazás programja: térképekkel, vázlatokkal, történelmi, földrajzi, irodalmi, képzőművészeti, egyháztörténeti és természettudományos ismeretek alkotó alkalmazásával”.

 

„1986-ban – Wagenschein kilencvenedik születésnapja alkalmával – egy új gyűjteményes kötetet adnak ki Köszönet Wagenscheinnek címmel.” Megfogalmaznak egy felhívást: „Németország iskoláinak semmire sincs nagyobb szükségük, mint Wagenschein pedagógiájára…”. Ez bizonyos „pedagógiai reformra való felszólítást jelentett”. A módszer elterjesztésének, kipróbálásának kezdete megindult: már 1985-től a német evangélikus iskolákban programot indítottak Az oktatás megújítása Comenius (1592–1670) és Wagenschein segítségével címmel. „Ezt követte 1989 és 1992 között Hessenben a Tanításművészet és az iskolai sokszínűség című program.” Több iskola átvette e módszert. „1990-től kezdve évente tanításművészeti konferenciát rendeznek Herborni tanításművészeti napok címmel.” Bár többen aggódtak, hogy ez a német „tanításművészeti megközelítés… értetlenséget… elutasítást is kiválthat… de ennek ellenére a módszernek egyre több híve lett Németországban, Svájcban, Hollandiában és Ausztriában”.

 

A tanításművészeti módszer létrejötte című első fejezet a következő kérdésekkel zárul: Mire kell vigyázni a módszer bevezetésekor? Mit tesznek e módszer sikeres alkalmazói? Kinek ajánlható ez a módszer? (Ezt a feladatok rövid ismertetése zárja.)

 

A tanításművészeti módszer értelmezése című második fejezet három alpontja közül az első: A tanításművészeti módszer lényege. „A tanításművészet olyan tanárok és hallgatók összefogásával létesülő műhely létrehozása, ahol kezdetben mások által létrehozott pedagógiai mestermunkákat, kész modulokat tanítanak meg egymásnak. Tehát ebben a korai fázisban tanulók még nincsenek jelen. Pontosabban a műhely minden résztvevője tanulói szerepbe kerül. Miután így megélték… a módszer alkalmazását, ők maguk is hozzákezdenek egy tanításművészeti feldolgozásra alkalmas témakör kereséséhez. Ez nem könnyű feladat, mert a kiválasztott témának olyan érdekesnek kell lennie, hogy elegendő motiváció legyen a későbbi tanuláshoz… Egy-egy téma feldolgozásához pontos forgatókönyv készül, előkészítik a szükséges segédeszközöket. Az így elkészült… modult azután először egymás között próbálják ki (letanítják), szükség esetén változtatnak, alakítanak rajta, és csak ezután következik a tényleges, tanulók számára történő tanítás. A záró szakaszban elkészítik a teljes dokumentációt, amit archiválnak, és a továbbiakban más műhelyek számára gyakorló, továbbfejlesztő taneszközzé válik… (kiemelés tőlem: F. F.) A tanításművészeti pedagógiai koncepció a szokásos iskolai gyakorlattól eltérő utat választ. Arra akarja megtanítani a tanárokat, hogy ne rohanjanak előre a tananyaggal. Időnként álljanak meg egy-egy érdekesnek látszó problémánál, mélyedjenek el benne, járják körül minden oldalról, és a tényleges tudás birtokában váltsanak új témára.” (Mikonya György kiemelései.)

 

Ezzel a hosszú idézettel kívántam szemléltetni, hogy miért óvakodnak a magyar tanárok e körülményes módszer bevezetésétől. „Minden modul központi része a kiválasztott természeti, társadalmi jelenségek mögött rejlő, a jelenségeket értelmező koncepció, amelyet genezisében, alakulásában kell, lehet tanulmányozni.” Például a teljes Galaxis tárgyalásakor induljunk a geocentrikus világképből, amikor a Földet tekintették a világegyetem középpontjának. Ennek teljes „bibliai” értelmezése után térhetünk a heliocentrikus felfogás felismerésének, kidolgozásának és elismerésének kalandos, sőt „életveszélyes” útjára (Galilei meghurcolása). (Egy mai srác elmegy a Planetáriumba, ott megismertetik vele az egész csillagrendszert, mozgásmechanizmusa tökéletes imitálásával.) „Tekintetbe kell venni a megismerés, a tudás alakulásának kezdeti és végpontját… alakítsuk vissza, amelyekből keletkeztek, a jelenségeket ősjelenséggé… a történeti-genezis szerinti tanítás akkor valósul meg, ha a tananyagban megjelenik a változás, az átalakulás és a fejlődés gondolata. Herbart szerint a 8-10 éves tanulók könnyen fellelkesíthetők Homérosz tanulmányozására, mert ez számukra kultúránk gyermekkorát jelenti. Ziller elgondolása: „az első osztálytól a nyolcadikig a gyermek eljut a meséktől (1.) Robinsonon (2.) át az Ótestamentum patriarchátusáig (3.), a bírák koráig (4.), a királyok koráig (5.), Jézus életéig (6.), a hetedikben Az apostolok koráig, és a nyolcadik évben: Isten államának földi megvalósulásáig.” (Naiv képtelenség: az emberek zöme 80 éves koráig sem jut el idáig.)

 

A harmadik, a szókratészi és a történeti módszer, értelmezése is tele van temérdek ismétléssel, nagyképű kifejezésekkel, szókombinációkkal s képtelenségekkel. A szerző hivatkozik Lev Tolsztoj tanítására: „a nevelés művészetére és gyermeki lélek tiszteletben tartására” – ilyenkor mindig Szabó Miklós könyvére hivatkozik (A pedagógus Tolsztoj). Elképzelhető, hogy nem jutott kezébe az eredeti Tolsztoj tanítás? A búza szárát húzogató kínai paraszt ostoba példa. Sehol a világon nincs ilyen ostoba földműves.

 

Az önálló tanítási egység, a modul című negyedik fejezetben oly „tanításokra” is bukkanunk, mintha a tanításművészet „varázsszava” ellenére, ez az egész, részleteibe fúló módszer a csökkent értelmi képességűek számára készült volna. Sok-sok bosszankodás után eljutunk a kilencedik fejezetig, Egy modul bemutatásá-ig. A modul címe: A gyertya. Ez Michael Faraday kísérletének jegyzőkönyve szerint tizennégy és fél oldal, majd A gyertyakísérlet tanításművészeti átalakítása újabb 17 oldal – az atommáglyák, szuperteljesítményű számítógépek, a Hold-utazás és a Mars körbe fotózása idején.

 

Elismerésre méltó Mikonya György igyekezete, hogy ezt a német nyelvterületen sikeresen működő módszert hazánkban is elismertesse, általános tanítási metodikaként fogadtassa el. Kitartó igyekezete elbotlik a mi magyar makacsságunk „maradiságán”, e túlságosan is körülményesnek és hosszadalmasnak tűnő germán alaposság tükrében. Hiába. Mi magyarok talán szertelenebbek, rendetlenebbek lehetünk, de azt hiszem, a legkörültekintőbb, legalaposabban kidolgozott metodika is elbukik a gyakorlat hínáros szövevényében. Becsüljük meg a tanítás ma is fellelhető zseniális „előadóművészeit”; a jó tanárokat, a mai Öveges Józsefeket, Trefort Ágostonokat, Fehér Lipótokat, Reisz Frigyeseket, Rátz Lászlókat stb., akik keze közül Neuman Jánosok, Szilárd Leók, Wigner Jenők, Teller Edék, Bátány Róbertek, Bay Zoltánok, Békésy Györgyök, Erdős Pálok, Gábor Dénesek, Harsányi Jánosok, Hevesy Györgyök, Kármán Tódorok, Koestler Artúrok, Korda Sándorok, Solti Györgyök, Szent-Györgyi Albertek és „Mars-lakók” tucatjai röppentek a világba, öregbítve a magyar tehetség és oktatás jó hírét.

 

Mikonya György: A tanításművészet módszere. Oktatás-módszertani kiskönyvtár VII. Gondolat Kiadó – ELTE BTK Neveléstudományi Intézet, Budapest, 2005.

2009. június 17.

http://www.ofi.hu/sites/all/themes/ofi_theme/img/ofi-logo-hu.png

 

5.)

 

Szabolcsi Bence válogatott írásai

 

A világhírű zenetudós, a Baumgarten-, Herder- és kétszeres Kossuth-díjas Szabolcsi Bence életműve szinte felmérhetetlen. Végzettsége és tevékenysége végtelenül sokrétű. Tudományos munkáinak, népszerű könyveinek száma megközelíti a százat, s ő adta (Tóth Aladárral) a hazai olvasók kezébe az első, átfogó (kétkötetes) magyar nyelvű Zenei Lexikont 1930-31-ben. Miközben megteremtette a korszerű magyar zenetudományt, gondoskodott annak továbbviteléről is, megteremtve a budapesti Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakát.


Ez az 1919-től, a szerző 1973-as haláláig megírt 88 kisebb-nagyobb tanulmányt, újságcikket magában foglaló kötet "az első jelentős dolgozattól a legutolsó megjelent publikációig felöleli e tudós életművét; számos írás most jelenik meg először kötetben." A könyv szerkesztője, aki egyben a szöveg és gazdag jegyzetanyag gondozója, a fiatal zenetörténész-, zeneesztéta-gárda egyik tehetséges tagja. Wilheim András alapos, mindenre kiterjedő kutató munkájára jellemző, hogy a már egyszer nyomtatásban megjelent anyag mellett felkutatta a hagyatékból a még lappangó kéziratokat, hogy ezzel teljesebbé tegye ezt a tengernyi mennyiségű, sok irányba távlatosan előremutató, ezerszínű életművet.


Szabolcsi fő kutatási témái közül itt reprezentatívan megjelenik a mozarti életmű szellemi lényegére rátapintó felismerés. Liszt Ferenc estéje kapcsán - Bartókhoz hasonlóan - rámutat az idős Liszt forradalmian új zenei kísérlete nyomán keletkezett új hangzásvilágú szerzeményeinek jelentőségére a XX. századig előremutatóan. Szabolcsi legdöntőbb gondolatköre: a magyar népzene régi-új friss forrására alapozva Bartók és Kodály alkotóművészete miként tudott hidat verni Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa között, s ezáltal miként vált zenéjük szerves részévé a világ zeneművészetének. E tézis alapforrását kutatva, Szabolcsi maga is messzire tekintő kutakodást végzett és számos tanulmányt tett közzé a közép-ázsiai eredetű dallamok és a népvándorlás kori elemek felszívódásáról és jelenlétéről a magyar népzenében.


Reméljük, hogy Szabolcsi Bence tudományos érdeklődése és írásművészete eme sokoldalúságát, sziporkázó szellemiségének szépségét elénk tárva, Wilheim András felkeltette az újra elolvasás kívánságát az olvasóban - s ezzel gyümölcsözővé érett, elégtételt nyert fáradhatatlan munkája. A szerkesztő utószava és alapos névmutató zárja a kötetet.

http://konyv7.hu/Resources/Images/FrontTemplate/logo.png

(2004. augusztus 19.)

 

 

***

http://marvin.bookline.hu/product_tnimages_6/458/TN6_1111002733908.JPG

Frideczky Frigyes: Magyar zeneszerzők c. könyve nagy érdeklődést és elismerést váltott ki zeneszakmai körökben