„Az a cél, hogy kinyíljon, hogy kieressze a hangját”

Beszélgetés Andrási Anikó ének-zenetanár karnaggyal

Búcsúkoncertjén az egész iskolát dirigálta. Nemcsak a gimnáziumi énekkar fakadt dalra, hanem szinte mindenki, aki jelen volt. Sőt, kedvéért még az egykori kórustagok is eljöttek az ünnepségre. Andrási Anikó ugyanis úgy tanított éneket Dunakeszin, hogy olyanoknak is meghozta a kedvét a zenéhez, akiket addig sosem érdekelt. Oktatott zeneiskolában, gimnáziumban, dolgozott a Filharmóniának is, de mindig mindenhez nagy vehemenciával, szenvedéllyel fogott hozzá. A tanárnővel, aki ezt az évet már nyugdíjasként kezdi, pályájáról, az énekoktatás nehézségeiről beszélgettünk, valamint arról, miért lenne már szükség a tananyag átdolgozására.

- Izgalmas pályát járt be, hiszen közel két évtizedet töltött zeneiskolában, s szinte ugyanennyit gimnáziumban is. Így képzelte annak idején, amikor Debrecenben diplomát szerzett?

- Sőt, volt amikor délelőtt a gimnáziumi énekórákat tartottam, délután pedig mentem a zeneiskolába… Világéletemben tanítani akartam, sosem szerettem szerepelni, nem vonzott a művészi hivatás. Dunakeszin kezdtem zenét tanulni, Varsányi Lászlóné Ecsedy Annamária volt az első zongoratanárom. Utána következett a Bartók konzervatórium, majd Debrecen. S aztán friss diplomásként a dunakeszi zeneiskolában kezdtem tanítani, s így telt el majd húsz esztendő. Ebben az időben már hívtak a gimnáziumba, szükségük volt ugyanis énektanárra. Akadt olyan évem, amikor heti negyven órát dolgoztam, délelőtt ugyanis a gimnazistákkal foglalkoztam, s aztán következtek a zeneiskolai órák…

- Akkor már korán ki kellett dolgoznia kétféle metódust, hiszen mások a szolfézsra, zongoraórára járó növendékek, és mások azok, akik a gimnáziumban túl akarják élni az énekórát…

- Már akkor is nagyon nehéz volt ezeknek a gyerekeknek az érdeklődését bármilyen szinten felkelteni az éneklés iránt. Szerencsére a csoportos foglalkozás közel állt hozzám, a zeneiskolában is szívesen tanítottam szolfézst. Az egyéni órákon rosszul viseltem a kevésbé ügyes, kevésbé szorgalmas gyerekekkel töltött fél órát, mint azt a negyvenöt percet, amikor igaz, harminchatan ültek a padokban, de akadt közöttük tehetséges, érdeklődő tanuló is. Akkor azt érezte az ember, érdemes csinálnia… Persze teljesen másképp kellett a gimnáziumban felépíteni az órákat, s a délelőtt-délutáni tanításra, a gimnáziumi kisegítésre rá is ment a hangom hat év után. Hangszalaggyulladást kaptam, így egy ideig teljesen befejeztem az oktatást.

- Nem ment messzire, hiszen a Filharmónia koncertszervezője lett.

- Így igaz, s nagyon élveztem a szervezetnél töltött néhány évet. Utána viszont visszacsábítottak a zeneiskolába, szolfézstanácsadó lettem, kevesebb óraszámmal, s így a hangomat is kímélhettem. Viszont ezt a feladatot nem különösebben szerettem… Úgy vélem, az a pedagógus, aki rátermett, igényes, az járja a maga útját, s megtalálja azokat a módszereket, amelyekre szüksége van. Aki viszont nem, annak meg nincs mit mondani… Nem is töltöttem be sokáig ezt a pozíciót. Érkeztek a gyerekek, az ikreim, így velük otthon maradtam. Néhány év elteltével viszont elveszítettem a férjemet, s aztán már nem tudtam volna délután a zeneiskolában tanítani, hiszen a saját gyerekeim is ebben az időben értek haza. Viszont a Radnóti Gimnáziumba ismét énektanárt kerestek, így jelentkeztem, és ott töltöttem tizennyolc esztendőt.

- Akkor számos módszert kidolgozott az énekóra megszerettetésére…

- Igen, ezen dolgoztam folyamatosan, de így is ritkán koronázta siker az erőfeszítéseimet. Pedig mindig nagy vehemenciával, szenvedéllyel tanítottam. Heti egy órában ugyanis nem könnyű eredményt elérni, különösen úgy, hogy a követelményeknek nincs nagyon közük a valósághoz. Ha a tanár lelkiismeretes, akkor nagyon nyomasztja, hogy heti egy órában mindez egyszerűen nem átadható… Ha pedig valaki érettségizni akart énekből – s azért évente akadt két-három ilyen növendék –, akkor hetente egyszer külön is leültünk, hogy foglalkozzunk az anyaggal. Az érettségi követelmények teljesítése heti egy órában lehetetlen… Olyan magas szintet követel ugyanis, hogyha valaki nem jár zeneiskolába, akkor segítség nélkül nem boldogul. Ráadásul arról is érdemes lenne már beszélni, hogy a tananyag mára mennyire elavult. Meg kellene végre reformálni. A tömeges énekoktatásban komoly változtatásokra volna szükség. Ugyanis a gyerekanyag, a befogadói oldal változásaival nem nagyon tud mit kezdeni a szakma. Ma, amikor nincs türelem, tolerancia, önismeret, csak bűnbakgyártás folyik, akkor az, hogy hallgassunk zenét, már nem működik… A műszaki kütyük világában nem nagyon énekel senki - nem tud és nem is akar. S a baj az alapoknál kezdődik, hiszen az óvó és a tanító nénik nem nagyon énekelnek, ahogy otthon sem találkoznak a gyerekek azzal, hogy bárki dalolna…

- Azért így is akadtak jócskán olyan növendékei, akikre büszke lehet.

- Az évek során mindennel kísérleteztem, hogy a gyerekeket megnyerjem a zenének. Szerencsére nekem nem teher volt, hogy kitaláljak valami újat, hanem játék, megoldásra váró feladat, élvezetes feladvány. Az anyagot jócskán megszűrtem, érdekes koncertfelvétel-részleteket csempésztem az órákra. Hiszen egy énekóra nem csupán szolmizáció. .. Amikor a terembe léptem, énekelve köszöntem, ezen eleinte annyira megdöbbentek, hogy minden rosszalkodás abbamaradt… Azt mutattam meg, hogy Bobby McFerrin hogyan játszik a hangjával, hogyan vonja be mindebbe a közönséget. Ez azért felkeltette a figyelmüket. A nagyobbakkal egy-egy filmet is megnéztünk az órán, az Amadeust, A király táncol című, Lullyről szóló alkotást, s ezután hajlandóak voltak kicsit a zenével is foglalkozni. Akadt, egy két szerencsés összetételű osztály, ahol majdnem mindent meg lehetett valósítani, de a tizennégyből, ha kettő volt ilyen… Szerettem volna, ha járunk operába, vettem bérletet, minden előadásra más csapat jöhetett volna ingyen, de alig tudtuk a belépőket felhasználni. Szerencsére azért tényleg akadtak érdeklődő, lelkes gyerekek, mind a gimnáziumban, mind a zeneiskolában. Az egyik kedves növendékem például továbbtanult, zongorista lett, majd zenetudományi szakot végzett, ma a Wiener Staatsoper korrepetitora, és maga is elkezdett énekelni. Sőt, van, aki kollégám lett, tanárként visszajött a gimnáziumba. Ő volt az, aki megszervezte, hogy a búcsúkoncertemre eljöjjenek a régi énekkari tagok, s nagyon megható volt, amikor sorban sétáltak be - néhányan a kisgyerekükkel -, hogy ezen az utolsó előadáson énekeljenek. Sokan tényleg imádtak énekelni, és ezért hajlandóak voltak jönni a hetedik óra után is vagy szombat délelőttönként próbára.

- Énekkart is működtetett sok évig…

- Mindig volt kórusom, ugyanis az újonnan érkezett gyerekektől azt kértem, járjanak a foglalkozásokra fél évig, s azt mondtam nekik, ha után nem szeretnének jönni, akkor nem kötelező. Tízből kettőt veszítettem el, a többi maradt, s úgy vélem, ez elég jó arány. Ugyanis rájöttek, hogy tudnak valamit kezdeni a hangjukkal, hogy milyen szépen szólhat, s ezt nagyon élvezték. Ezekre az órákra - akárcsak az iskolaiakra - átiratokat készítettem.

Varga Tibor, a dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium igazgatója (balról), Andrási Anikó ének-zenetanár, dr. Domoszlai Erzsébet zongoratanár és Kállay Gyula, aki a képen látható zongorát ajándékozta szülővárosának, dunakeszinek. A Radnóti Miklós Gimnáziumban elhelyezett új hangszeren Bán Balázs zeneiskolai növendék játszik (Katona M. István felvétele / dunakanyar régio online, 2014. II.)

Az adventi hétvégék előtt például a közös gyertyagyújtáskor énekelt a nagyszünetben mindenki. A TNT Fehér karácsonyát még az is boldogan fújta, akinek nem volt semmi hangja. Azt vallottam ugyanis, hogy azt kell elővenni, azzal kell foglalkozni, amit a lehetőségek engednek. Hiszen az a cél, hogy a gyerek kinyíljon, hogy kieressze a hangját, hogy élvezze az együttlétet, a közös zenélést a többiekkel. A búcsúkoncertemen a We are the World-ot énekeltük, sokan a hallgatóságból is velünk dalolták, s láttam az arcukon a meghatottságot. A zenével való aktív foglalkozás érzelmeket generál, pozitív érzéseket okoz, óriási adottság, amivel sajnos nem tudunk jól élni… Amikor a gimnázium tantestületének tagja lettem, akkor még a Himnusz is magnóról szólt. Készítettem hát egy átiratot a darabból, transzponáltam egy kis terccel, mert az eredeti kompozíció nagyon magas, különösen egy mai, nem éneklő embernek. Felvettem hozzá a zongorakíséretet, és azóta erre énekel az iskola. De sajnos, azért az eltelt évek alatt azt kellett megállapítanom, az a baj a mai fiatalokkal, hogy nem akarnak gyakorolni, bármibe energiát fektetni, csak gyors eredményt várnak… Pedig nem a cél a lényeg, hanem az odavezető út. Ha ezt nem változtatjuk meg, akkor nagyon nagy gondok lesznek. Megkérdeztem egyszer a gyerekektől, szerintük mi a tehetség. Rengeteg sületlen választ kaptam. Ezeknek a lényege az volt, hogy szerintük az tehetséges, akinek könnyen jönnek a sikerei. Megkérdeztem tőlük, tényleg azt hiszik, hogy minden tanulás, erőfeszítés nélkül eredményt lehet elérni? Időt sem szánnak rá, mindent azonnal akarnak… A tehetség fogalmát aztán néhány évvel ezelőtt a fiam fogalmazta meg nagyon találóan. Azt mondta, a tehetség azt jelenti, hogy az ember az adott területtel reggeltől estig képes foglalkozni, s ezt nem gyötrelemként éli meg.

- A gyerekei követik a zenei vagy a pedagógiai pályán?

- Amikor még vártam őket, akkor arra gondoltam, hogy csak zenészek és pedagógusok ne legyenek… Ehhez képest a lányom a Trefortban tanít, matematika-fizika szakon, a fiam pedig Németországban, ütőhangszeres művészként szerez nemsokára diplomát. A tanulás mellett tanít is, és már koncerteken is rendszeresen szerepelhet. 12-13 éves lehetett, amikor megkérdezte, mit szólnék, ha a zenészi pályát választaná. Azt válaszoltam, rendben, ha azzal kel és fekszik… S azt láttam, hogy reggel hétkor már a zeneiskolában gyakorolt, onnan ment át a gimnáziumba, s amikor végzett, ismét ütős próbával folytatta az estéjét. Volt, hogy biciklitúrára indultunk, oda is hozta a gumipadját, s már reggeli előtt azon gyakorolt… Úgy vélem, így, ilyen elhivatottsággal legyen valaki művész.

- Most, hogy nyugdíjas lett, mi következik?

- Jelenleg nagyon élvezem, hogy végre van időm koncertekre járni, zenét hallgatni. Kreatívkodom, kísérletezem, lakást festek, tanfolyamokra járok. Tele vagyok tervekkel a következő időszakra is. S az is lehet, hogy később ismét kedvet kapok a tanításhoz…

Réfi Zsuzsanna