Mindennapos örömforrás

Dr. Smuta Attila főiskolai tanárt, a Kecskeméti Főiskola Tanítóképző Főiskolai Kar Művészeti és Anyanyelvi Nevelési Tanszékének vezetőjét a mindennapos éneklés hasznáról, fontosságáról, kívánatos gyakorlati megvalósításáról kérdeztük. Válaszaiból az is kiderült, miként adhat gyökereket és szárnyakat a népzene és a néptánc.

Dr. Smuta Attila

– Miért fontos ön szerint a mindennapos éneklés?

– A mindennapos éneklésnek igen fontos pszichológiai és szociokulturális hatása van. Az emberiség ezt már igen régen felismerte, hiszen Platón még Az állam című munkájában is foglalkozik a kérdéskörrel. Gyakorta idézik tőle a következő részt: „Azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik. Ám ha nem, az ellenkezőjévé.” Sajnos csak kevesen ismerik az idézet befejező részét, amelynek továbbgondolása sok, mára is érvényes pedagógiai tanulsággal szolgál. Úgy tűnik tehát, a mindennapos éneklés bevezetésének szándékával a szellem pallérozása mellett a lélek nemesítésére is törekszik az oktatáspolitika.

– Hogyan lenne ezt jó megvalósítani?

– Kodály Zoltán fiatalon egyszer úgy fogalmazott, hogy Magyarország tanítója szeretne lenni. Ő tehát egyfajta nevelői szerep felvállalását érezte fontosnak, és nem feltétlenül egy módszer elterjesztését. Ebből kiindulva nagyon fontosnak tartom, hogy a mindennapos éneklésre vonatkozó elképzelés ne csak s tán ne is elsősorban a zenei tagozatos, hanem minden általános iskolás gyerekre vonatkozzék. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy nem mindennapos énekóráról, hanem éneklésről beszélünk. A magam részéről azt tartanám szem előtt, hogy a gyerekek a mindennapos énekléskor ne szolmizáljanak, ne legyen kottaírás, még komolyzene-hallgatás sem. Ne ilyenkor próbáljunk ilyen-olyan zenei készségeket fejleszteni. A mindennapos éneklésnek örömforrásnak kell lennie. Ebben a művészeti tevékenységben nem az előre megtervezettség, hanem a spontaneitás lenne a leghasznosabb. Például tavasszal a megszólaló madarak vagy egy kinyíló szép virág láttán el lehet énekelni egy-egy odaillő dalt. Sajnos a pedagógusokat sokszor olyan vélt vagy valós teljesítménykényszer vezérli, ami ilyenkor nem célravezető. A problémákat jelzik azok a publikációk és felmérések, amelyek nyomán több évtizede elkezdtünk már beszélni az énekoktatás nehézségeiről. L. Nagy Katalin felmérésére szeretnék elsősorban hivatkozni: az érintett korosztályt vizsgáló eredmények tapasztalatai azt mutatták, hogy a gyerekek az énekórákat kevésbé szerették és becsülték, mint a matematikaórákat. Azt gondolom, hogy a mindenhol, így az oktatásban is megjelent túlszabályozottság a mindennapos éneklés esetében inkább káros lenne, mint hasznos. Fontosnak tartanám azt is, hogy a mindennapos éneklést a megfelelő korosztályokra terjesszék ki: az elképzelést először az óvodákban és az általános iskolák alsó tagozataiban kellene megvalósítani. Úgy gondolom, a már említett, kulcsfontosságú spontaneitásra is ezekben a korosztályokban van leginkább lehetőség – hiszen a kisebb gyerekekkel töltik a pedagógusok a legtöbb időt, s az érzelmi kötődés is rájuk jellemző a leginkább. Ezért az óvónőknek és tanítóknak van a legnagyobb esélyük arra, hogy a foglalkozásokon és a tanórákon kívül is közös örömforrásként éljenek a zenei nevelés, így a mindennapos éneklés lehetőségeivel. A mindennapos éneklést azért is lenne célszerű e korosztályok számára bevezetni, mivel pedagógusaiknak erre eleve megvan a képzettségük és a képesítésük.

Az óvónőknek és tanítóknak van a legnagyobb esélyük arra, hogy a foglalkozásokon és a tanórákon kívül is közös örömforrásként éljenek a zenei nevelés, így a mindennapos éneklés lehetőségeivel. 

– Milyen igényeket támaszt a mindennapos éneklés a pedagógusokkal szemben?

– Hitelesnek kell lennie – emberként, pedagógusként és zenészként egyaránt. Ezek birtokában nyert ügye van annak, aki a gyerekek előtt – vagy jobb esetben: közöttük – áll. Ha azonban hiányzik valamelyik tényező, az a gyerekeket inkább eltávolítja az énekléstől. A gyerekek rendkívüli módon ráéreznek az igazi művészi értékre, nemkülönben a pedagógus ez irányú hitelességére. A magam részéről a pedagógiai tehetség hiányát vélem felfedezni, ha egy-egy zenepedagógus, énektanár a szolmizálás elsajátíttatását nevezi meg legfőbb oktatói feladataként. Tanári oldalról ugyan lehet ez cél, de a tanulók céljaival többnyire nem találkozik, hiszen ők leginkább a zene élvezetét tartják fontosnak. Ha azonban a pedagógus eszközként használja a szolmizálást, akkor könnyedén rávezetheti a gyerekeket arra, hogy közös céljuk van: a zene élvezete, a közös zenélés öröme.

– Lehet-e szerepük a kórusoknak a mindennapos éneklésben?

– Kodály 1927-ben járt Angliában, ott fedezte fel a kórusok kapcsán az együttes éneklés társadalmi kiegyensúlyozó erejét. A karéneklés fejleszti a társadalmi szolidaritást, lebontja a különböző társadalmi csoportok közötti választófalakat. Képzeljük el azt a kórust, amelyben a legnagyobb figyelemmel kell egymás iránt lenniük a különböző anyagi helyzetű, kvalitású, jelentősen eltérő műveltségű és világnézetű embereknek. A néptáncról is ugyanezt mondhatjuk: örömteli és eredményes műveléséhez a legmagasabb fokú egymásra figyelés szükséges, miközben az ember önmagát is megvalósítja.

– Összekapcsolható-e a mindennapos éneklés más művészeti ágakkal?

– Mindenképpen. Ezt példázza saját gyakorlatom is: már húsz éve annak, hogy az ének-zene képzés keretein belül, az Ének-szolfézs tárgy „rovására” bevezettem a néptáncot – két erőteljes elvárással. Az egyik az volt, hogy minél több élményt és tényleges táncolási gyakorlatot adjon a néptáncot oktató kolléga a hallgatóknak, a másik, hogy az általa oktatottak illeszkedjenek a kapcsolódó tankönyvek anyagához. Ugyanígy a Dramatikus népi gyermekjátékok tantárgy tanulását is kötelezővé tettem. Egykori sportolóként pedig állíthatom, hogy a néptánc – koordinált mozgásformái révén – kifejezetten alkalmas mind a feszültség, mind pedig a túltengő energiák levezetésére. Fegyelmezettséget kíván, de engedi érvényesülni a fizikum sajátosságait is – a távol-keleti harcművészetekhez hasonlóan. A néptánc a fiúk-lányok viszonyrendszerének kialakításában is fontos és pozitív tényező lehet. Nem mellesleg pedig a táncolással együtt járó énekléssel élvezetes módon fejleszti az éneklési és ritmikai készségeket is. Goethével vallom, hogy a nevelés során gyermekeinknek egyaránt kell szárnyakat és gyökereket adnunk. A népi kultúra gyökereiből táplálkozva az éneklés és a tánc egyaránt engedi a lelket szárnyalni. Fontos lenne az is, hogy a későbbiekben ne feltétlenül csak a mindennapi éneklés, hanem általában a mindennapi művészeti nevelés is teret kapjon a különböző oktatási intézményekben. Így a drámapedagógia és a vizuális művészetek is éppúgy napi szinten jelen lehetnének az iskolákban, mint az éneklés. Ez lehetőséget adna az iskoláknak arra, hogy e téren sajátos adottságaiknak megfelelő profilt alakíthassanak ki, ugyanakkor arra is, hogy a különböző művészeti ágak – akár közös projektek keretében is – kiegészíthessék egymást.

(2016/4.)

Az Új KÖZNEVELÉS szíves engedélyével

Új Köznevelés | Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet

Új Köznevelés | Pedagógiai ...