Egy rendezvénysorozat margójára,
avagy (Zene)pedagógus-időjáték

Az időhiány oly szervesen hozzátartozik mindennapi életünkhöz, hogy voltaképp már fel sem panaszoljuk. Mondhatni, beépítjük rendszeres elfoglaltságaink közé, és valami különleges eseménynek kell történni, hogy ismét „friss szemmel” rácsodálkozzunk erre a zavaró tényezőre.

Zeneiskolai tanárok (csakúgy, mint gyakorló muzsikusok) megfellebbezhetetlen határozottsággal képesek hárítani a koncerthallgatási lehetőségeket, tegyük hozzá, nem minden indok nélkül, hiszen a tanítás (a próbák, a fellépések ideje) gyakran még javában tart, amikor valahol másutt kezdődik olyan program, amelynek az elmulasztása pótolhatatlan veszteség.

Az energikusabb muzsikusokban a felszín alatt ott él a vágy az élményszerzésre, és egy-egy sikeres vállalkozás, emlékezetes produkció arra készteti őket, hogy ne adják fel a szakmai tájékozódásnak az igényét. Az elszántabbakat az sem riasztja vissza, ha utólag feleslegesnek ítéltetik a sok szervezőmunka, mert várakozásukban csalódniuk kellett. Mert könnyű belátni: a túlzott elvárásnak nem biztos, hogy eleget tud tenni az a zenei gyakorlat, amely az előadóknak a hétköznapjaiban korántsem kap kitüntetett szerepet. De a rosszból is lehet tanulni, s a potenciális közönség részéről az egyetlen hibás döntés, ha passzivitásba vonul.

A gyakorló muzsikus tehát mérsékelten tud csak vállalkozni „nyitásra”, arra, hogy a saját munkájához nem közvetlenül kapcsolódó rendezvények iránt is érdeklődjék. Ráadásul, az információrengetegben korántsem egyszerű a tájékozódás! Néha szinte a véletlenek összjátéka kell ahhoz, hogy felfigyeljünk értékes programajánlatokra.

Így történt ez a közelmúltban is, amikor az MMA (Magyar Művészeti Akadémia) Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete kétnapos konferenciát hirdetett a Pesti Vigadó Makovecz-termébe, „A magyar művészetelmélet hagyományai” címmel (2018. február 12-13.). Komoly olvasmánynak tűnt már a program is, a tervezett 17 előadás címe. És vonzónak a lehetőség, hogy félórás előadásra vállalkozó kutatók, professzorok jóvoltából ízelítőt kapunk olyan tudásanyagból, amely kétségkívül távol esik a mindennapi munkán túl néha még a konkrét-személyes érdeklődési területtől is. De épp ez a „távolság” képes sajátos távlatot adni; a „fehér foltoknak” már a feltérképezése is haszonnal jár – és főképp: olyan új ismeretek (és kutatási szempontok) birtokába juthatunk, amelyek napi munkánk során beépíthetők szemléletmódunkba.

És a muzsikus-olvasó egyszerre csak „kincsekre” bukkan: zenei szekciót fedez fel a február 13-i délelőtti programban. Hurrá! Eddig – és csak eddig! – kellett eljutni, hogy a „délutános” dolgozó előtt ritka lehetőség táruljon fel. Nincs más tennivaló, mint regisztrálni, és egy délelőtt során „szakmai továbbképzésben” részesülni. Persze még hatásosabb, ha valaki már az előző napi kínálattal is él, mert a konferencia-légkört szokni kell, s a félóránként változó előadók stílusára való ráhangolódás is külön feladat. A lehetőségnek külön „báját” adja, hogy nem tartozik a kreditpontot adó ajánlott-javasolt programok közé – tehát, bizonyos meggondolásból érvényesül a személyes szabadság lehetősége a döntésben, hogy ki-ki időt-energiát nem kímélve vállalkozzon-e erre a kalandra.

A kaland-jelleget erősíti a „tétnélküliség”; tehát, nincsenek elvárások, prekoncepciók – elég csupán érdeklődő nyitottsággal odamenni, és megnézni, mi mindent tartalmaz a szellemi bőségkosár.

A remekül megszervezett konferencia gondoskodott az érdeklődők tájékoztatásáról. A programfüzet „köszöntőiből” kiderült: ez a konferencia egy tervezett műhelysorozat első állomása, amely „a magyar művelődés hagyományaiból esztétikatudományi rendszert építő mestereket állítja középpontba”. Röviden tájékozódhattunk az előadókról, majd áttekinthető absztraktok világították meg a néha első olvasásra elvontnak tűnő tematikákat is. Nem panaszkodhattak a muzsikus-hallgatók, jutott új információ- és tudásanyag bárkinek!

A kolozsvári „Gheorghe Dima” Zeneakadémia tanársegéde, Kóter Péter László a jelenkori erdélyi zenei életben fontos helyet elfoglaló Angi István esztétikai rendszerének áttekintésére vállalkozott. Az előadó alapos ismerője Angi munkásságának, az összefoglaló kötetektől a kis terjedelmű tanulmányokig. Imponáló felkészültség birtokában arra vállalkozott, hogy önmagában ismertesse a rendszert, szinte függetlenül attól az anyagból, amelyből létrejött ez a másodlagos, járulékos, ám komplexitása által kétségkívül polgárjogot nyert szemléletmód. A hallgatóban önkéntelenül is felmerült a kérdés: milyen környezetből „nőtt ki”, és milyen más szemléletmódok – konfrontálódó – társaságában bizonyult életképesnek? Tehát, az önmagában behatárolt anyag feltérképezésére vállalkozó előadás elérte azt a magasrendű célt, hogy elindítsa az érdeklődést, a kíváncsiságot a témába újonnan beavatott hallgatókban.

Utána igazi csemegének kínálkozott a jazzkutató-kritikus Zipernovszky Kornél előadása, aki Molnár Antal jazzfelfogásának gyökereit és kontextusát vizsgálta. Molnár Antal Jazzband című könyve 1928-ban jelent meg, ami a sokoldalú, nyitott muzsikus fantasztikusan széles látókörének bizonysága, s annak, hogy (elsősorban a nemzetközi szakirodalom ismeretében) mennyire fontosnak tartotta a magyar közízlés alakítását. Zipernovszky forráskritikai módszerekkel vizsgálta Molnár könyvét, sohasem feledkezve meg arról, hogy abban a zenetörténeti korszakban készült, amikor még megannyi jelenség csupán forrongott, és aligha lehetett előre kiszámítani a jövő útjait. Túl azon, hogy feltérképezte Molnár Antal elméleti ismeretanyagát, annak is nyomába eredt, hogy milyen hangzó anyag ismeretében vont le többé-kevésbé időtálló megjegyzéseit az elméleti ismeretek mellett számottevő előadói praxissal is rendelkező muzsikus. Zipernovszky szakmai felkészültsége tette élménnyé az előadást, mert minden megjegyzés mögött érződött a gazdag tudásanyag, s biztosak lehettünk abban, hogy lényeg-orientált a tájékoztatása. Külön öröm, hogy közönség-kérdés lehetővé tette, hogy a megadott határidőn túl is felvillanthassa a hazai kulturális élet ’20-as évekbeli pillanatképeit, imponálóan gazdag vizuális illusztrációs anyaggal kápráztatva el a jelenlévőket.

A pedagógus-hallgatóság számára a legtanulságosabb Ordasi Péter előadása lett volna, amely a „Lendvai Ernő Bartók-elemzéseinek módszere: rend – rendszer – stílus összefüggése” címet viselte. És hogy nem lett, annak egyszerű a magyarázata: bántóan kis számban voltak jelen zenetanárok ezen a művészetelméleti konferencián. Ezúttal az időpontra sem lehetett (volna) panasz!

A zeneművek hatását illetően perdöntő jelentőségű, hogy van-e hangzó életük. A zenetörténetből megannyi példát lehet hozni arra, hogy sokáig némaságra ítélt/kárhoztatott műveknek juthat késői (újra)felfedezés, ám a természetes folyamat mégiscsak abban az lenne, hogy a mű vizsgázhat a gyakorlatban, előadói aktivitások befolyásolják útját a hallgatóságig, s az eme út során szerzett tapasztalatok visszahatnak az alkotó szemléletmódjára is. A gyakorlat semmivel nem pótolható talaja hasonlóképp próbaköve az elméleti megközelítéseknek, elemzéseknek is. Hogy kiderüljön működőképességük, érvényességi körük, hasznuk.

A magyar zenei életben katartikus sors jutott Lendvai Ernő korszakos jelentőségű (s valljuk meg, bizonyos szempontból túlságosan is „korán jött”) munkásságának. A személyes (néha minősíthetetlen személyeskedő hangot megütő) reflexiók indulati síkra terelték az egzakt (tudományos, extenzív totalitásra törekvő) megállapításokat, nem utolsó sorban azért, mert az érdemi vitához elengedhetetlenül szükséges „kiművelt hallás” kontrolljával kevesen rendelkeztek azidőtájt. Rossz értelemben vett „ügy” lett abból a korszakos jelentőségű rendszeralkotó munkából, amely így kis hatásfokkal tudott eljutni a potenciális szakmai közönséghez. Lendvai, aki mindig a zenei anyagból kiindulva jutott el az immár rendszerbe foglalható szervezőelvekhez, fáradhatatlanul kereste a különböző megközelítéseket. Amelyek az idők folyamán mind letisztultabb, áttekinthetőbb megfogalmazást nyertek. És a kutató mind több zenei anyagon „tesztelte” az általa észrevett összefüggéseket, s a rendszertani besoroláson túl mind több figyelmet fordított a jelentéstani szempontoknak. Időről-időre új kötetekkel jelentkezett, amelyek – miként lenni szokott – bolti forgalomban elérhetetlenek lettek, s az indulatok helyét az elhallgatás csendje vette át. Muzsikus-generációk maradtak ki abból a lehetőségből, hogy a hivatalos tananyagban nem szereplő elemzési módszereket elsajátítsák. A Lendvai-irodalom hozzáférhetőségéért felbecsülhetetlenül sokat tett Tusa Erzsébet, aki férje halála után új kiadásban jelentette meg könyveit. Ily módon visszakerült a köztudatba, ám készség-szintű praxisról azóta sem beszélhetünk. Éppen ezért rendkívül örvendetes, hogy ezen a rangos konferencián témaként felmerült a munkássága. Egyébként jellemző a sajátos helyzetre, amelybe Lendvai kényszerült, hogy az előadást tartó, Dél-Magyarországon élő Ordasi Péter Japánban hallhatta először a fővárosban élő Lendvai előadását…

Ordasi Péter, aki a Szegedi Tudományegyetem főiskolai tanáraként ment nyugdíjba, s karnagyként maga is aktív muzsikus volt, világos-áttekinthető előadásával minden bizonnyal kedvet csinált volna Lendvai-könyvek olvasásához olyan muzsikusoknak, akik nem könnyen teszik meg az első lépést az „elmélet” irányába. A jelenlévők örömmel hallgattuk az alapos anyagismeretről tanúskodó előadást, és csak reménykedhetünk abban, hogy élnek még szerte a világban, akik Lendvai előadásainak nemcsak élményét őrizték meg, hanem azok tanulságait megpróbálják továbbörökíteni.

Miként a konferenciákból szokásos, ebből a rendezvényből is terveznek kötetet. Amelyet elsősorban azok fognak értékelni, akik részesei lehettek az élményszerű előadásoknak. Mert az élmény energiákat mozgósít, amelyek megkönnyítik a tanulást (tudás-szerzést) és arra késztetnek, hogy hasonló szituációba juttassunk másokat, minél többeket. Kollégákat és a fiatalabb generáció(ka)t.

Fittler Katalin