Kodály
Zoltán
Claude Debussy
A Debussy-portré forrása: figaro
Zoltán Kodály, Méditation sur un motif de Claude Debussy
(1907)
(Fülei Balázs-zongora)
Meghalt ötvenhat éves korában, talán idő előtt,
mert fejlődőnek mutatkozott még későbbi, fáradtabb műveiben
is, nemzedékének legkülönb, hatásában legtermékenyebb zenésze. Bár e
pillanatban nem lehet róla hiánytalan képünk, mert kiadatlan, vagy hozzánk el
nem jutott művei is maradtak, nagyjából mégis rámutathatunk
jelentőségére.
Debussy megértésének útja három nagy akadályon vezet
keresztül. Egyik a zene relatív fiatal kora, másik a német tradíció mai uralma,
harmadik Debussynak a francia szellemmel való szoros
kapcsolata.
A zene rövid fejlődése alatt még nem alakult ki annyi
heterogén, de egyenlőrangú érték, mint más
régibb művészetekben, – és régi koroknak éppen a maitól gyökeresen
különböző alkotásai nincsenek annyira a köztudatban, hogy
ellensúlyozhatnák a ma uralkodó tradíció ideáljainak kizárólagosságát. Ezért
nehezebb a zenében új iránnyal utat törni, mint más művészetben.
A nagy német muzsikusok kezén a zene addig nem sejtett
magaslatra jutott. De epigonjaik, megfeledkezve arról, hogy ez a nagy emelkedés
az olasz és német tradíció szerencsés összeolvadásának eredménye: minden nem
német zenét már eleve lenéznek (“welscher Tand") s minden új zenét abból az alapföltevésből
bírálnak - s ebben találkoznak nem-német társaikkal - mintha a klasszikusok
gyakorlatában kialakult, utánzóiktól fejlődésben megrekesztett stílus örök
változatlan törvényeket szabna minden elkövetkezendő zenének. Ezért volt
Wagner küzdelme oly súlyos, ezért nem érte meg győzelmét Berlioz.
Mint a középkorban a latin nyelv egyeduralmát lassanként
kikezdték az egymásután megszólaló nemzeti irodalmak, úgy a német zene
kénytelen lesz helyet engedni maga mellett másféle kifejezésmódoknak is. A 19.
században kialakult nemzeti próbálkozások még a németség árnyékában maradtak.
Valami lényegében mást talán csak Berlioz és vele Liszt kezdett. Debussyvel a
francia zene második felszabadító kísérlete indult meg.
Föltűnő értetlenséggel állnak vele szemben azok,
akiknek a francia lélekkel semmi kapcsolatuk nincs. Talán segített volna ezen
az akadályon a háború előtt fokozódó nemzetközi érintkezés. De úgy is:
mindig lesznek idegen számára nehezebben hozzáférhető művészek. A
franciák maguk Racine-hoz hasonlítják ebben Debussyt.
Ilyen szemmel nézve a legtöbb ellene fölhozott kifogásnak
megtaláljuk magyarázatát. Melodikája:
természetellenes, exotikus, beteges annak, aki nem
ismer, vagy nem ismer el csak olasz-német melódialehetőségeket.
Homofóniája: dilettánsos annak, aki nem gondolja meg, hogy minden új mester
egyben-egyben kevesebbet “tud" elődeinél, mert másban többet tud.
Haydn polifóniája is dilettánsos Bachéhoz képest, Bach maga sokkal egyszerűbb,
mint a németalföldiek. „Tematikus munkát" sem találunk Debussynél, mert az
ő céljára ez nem volt alkalmas kifejező eszköz. Formaépítés is kívül
esik az ő törekvésein. Az a kérdés: meg tudta-e csinálni, amit akart?
Akkor nem hiba, hogy félretett neki nem hasznos eszközöket. Egy-egy hangulatot
megrögzíteni, precíz, szuggesztív képben, vagy egy érzés fejlődését
követni, a lélek hullámzásának vonalát megfogni, ezt akarta és tudta. Bizonyos,
olyasvalami ez, mint az impresszionizmus a festésben. De az adott
előzmények után ennek kellett jönni, a fejlődés törvényszerűsége
váltotta ki, s éppúgy meghozza gyümölcsét, mint az a festői törekvés.
Önállótlan-e ez a zene, mert gyakran címekre, (leginkább
vizuális képzetekre) támaszkodik? A francia: szemével kapcsolódik a világba,
nem csoda, hogy még ha zenét hall is, részt akar belőle a szemének. Ennyi
az ő címeinek jelentősége, nem több. Ha ez “programzene",
mindenesetre egész újféleképp szublimált, és sokkal magasabbrendű, mint
Strauss kézzel tapintható programjai.
A harmóniában sokszor lemondott az akkordok eddig szokott
összefűzésének előnyeiről, ezzel sokat nyert egyes akkordok
kifejező ereje. Melodikája a kromatika-kerülő friss áramlatban mozog.
Ez az érintkező pontja a régi és népi zenével. Legtöbbet köszön neki a
hangszín-kultúra. A zongorának és zenekarnak előtte nem sejtett
színező lehetőségeit fedezte föl. Művei színekben vannak
koncipiálva. Strauss emeli ki, hogy ebben Berlioz volt az első, s a
klasszikusok szimfóniái még egészen a kamarazene szellemét tükrözik. A
zenekarra írás fejlődése még beláthatatlan, s itt Debussy nagy lépést tett
előre: a fül régióiban eddig nem ismert területeket tett
hozzáférhetővé.
De hazájában legnagyobb érdemének a francia drámai zene
nyelvének reformját, a recitatív újrateremtését
tartják. Úgy mint neki, senkinek sem sikerült eddig a
francia nyelv természetes muzsikáját zenére váltani. Ahogy ő megoldotta az
opera problémáját: talán nem sok drámára illik, de „Pelléas
et Mélisande" alig képzelhető el
másféleképpen. Keveslik a zenét ebben az operában, unják a recitatív
egyhangú mormolását a nem franciák, akiknek nem fontos, hogy minden szót
megértenek. Még ha a szöveg meg is engedne - aminthogy nem enged - nagyobb
zenei expanziót, hangos kitöréseit a szenvedélynek: természetesnek kell
találnunk ezt a reakciót egyrészt a Wagneri nagy pátosz, másrészt a francia
opera dagálya és vizenyős lírizmusa ellen. Itt is félretette a szokásos
eszközöket, mert mást akart.
Aki ennyire a maga útján jár, nem egyhamar talál tetszésre
és lehet, hogy Debussy zenéje még soká, vagy mindig a keveseké lesz. De hatása
már ma általános és jótékony. Lehet, hogy kevesebb kész értéket hagyott hátra,
mint ösztönzést. Talán minden művénél több és nagyobb: nevelő hatása.
Az ő iránytűje tisztultabb magasabb rendű művészet felé
mutat. Most, rajta keresztül kezdjük érteni, mit dicsértek Mozarton, mikor
olyan nyomatékkal emlegették ízlését. Mintha csak azóta
ennek a szónak értelme veszett volna. Mintha most, annyi torz lárma után,
Debussy műveiből megint a latin vonalú szépség első félénk
sugarai áradnának.
A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult.
És itt nem fontos, hogy az új világból mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a
néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában
és ennél több senki sem lehet.
A cikk első megjelenése:
Első megjelenés: Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 8. szám
Forrás: Kodály Zoltán:
Claude Debussy - epa.oszk.hu/00000/00022/00244/07331.htm /
Debussy: Pelléas és Mélisande-ja (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1964. Szerkesztette: Keresztury Dezső