Szőnyiné Szerző
Katalin
Az
1848/49-es forradalom és szabadságharc zenei
emlékképei Brahms magyar kottatárában[1]
Kommentár
a Brahms Appendixhez
Bevezetés
A jeles
évfordulók mindenkor a számvetés alkalmai. Magyarország 1996-ban ünnepelte
honfoglalásának 1100. évfordulóját, és rendezvények, tudományos konferenciák
sorozata méltatta, mit adott Magyarország 1100 esztendőn át a világnak, és
megfordítva: országunk mivel gazdagodott a világtól kapott impulzusok révén.
2018-ban a magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 170. évfordulójára
emlékezünk. A mindenkori Brahms-évfordulók a felvetett kérdéskör egyik
legizgalmasabb zenei példáját kínálják a válaszadásra.
A Parlando zenepedagógiai folyóirat 2017/6. számában Appendix
címmel adtuk közre azt a Brahms forráskatalógust, melyben a korábbi filológiai
kutatások összegzéseként a zeneszerző saját bécsi kottatárának hungarica rétegét írtuk le, immár a részletes könyvtári adatfeldogozások szintjén. A munka nyomán fényesen
beigazolódott, hogy az egyetemes zenetörténet legnagyobb alakjai közül Johannes
Brahms, a Hamburgból Bécsbe elszármazott német mester volt az, akinek a
magyarság iránti rokonszenve, a magyar zenével való elmélyült tudományos
foglalkozása még magyar zeneszerző kortársai anyagismeretét is
jelentősen felülmúlta, és tanulságai mélyen átitatták egész
zeneszerzői gondolkodását. A hatás-kölcsönhatás megragadó példájaként az
életmű központi főműve, a magyar szabadságharc élményvilágában
fogant 21 Magyar tánc, olyan egységes ihletésű, zeneileg „magyarul
beszélő” zseniális magyar táncciklussá formálódott, mely a ciklust nem
csak a Brahms-életmű egyik remekművévé, hanem a magyar nemzeti
önismeret, egyúttal a 19. századi magyar zenetörténet szerves részévé is
avatta.
Historiográfiai előzmények
A Brahms magyar forrásaira vonatkozó magyar
szakirodalom a tárgy fontossága és a bővülő szakirodalom ellenére is
kínál még további tennivalókat. Máig nem rendelkezünk például olyan
összefoglaló tudományos forráskiadvánnyal, mely a további zenei elemzések
kiindulópontjaként közreadná azt a teljes dallamkészletet, mely a már ismert és
publikált darabokkal, valamint azok ma is élő, hangzó változataival Brahms
hungarizmusainak ihlető forrásait elénk tárná. A jelenség történeti okai sok
szálra vezethetők vissza. És itt előljáróban
a Magyar táncok recepciótörténetét kell röviden érintenünk.
Már Brahms életében sajátos kettősség
jellemezte a darabok fogadtatását. Az 1869-ben Berlinben megjelenő
zongorára 4 kézre komponált első két füzet tíz magyar tánca,[2]
miközben Brahms első átütő zeneszerzői és kiadói sikere volt,
épp Magyarországon nem aratott osztatlan sikert: a közönség és a kritika
meglehetősen hűvösen fogadta.[3]
Majd immár a külföldi lapokban is feltünedeztek a Brahms-irodalomból közismert
gyanúsítások, a plágium vádjáig is elmerészkedő sajtópolémiák,[4]
melyek hangvétele és a magyar nótaperek dimenzióit messze meghaladó hevessége
hosszú időre gúzsba kötötte az e tárgyban kezdődő pártatlan
tudományos vizsgálódást. Anélkül, hogy a vitatott művek szerzői jogi
értelmezésébe ezúttal belebonyolódnánk, úgy tűnik, hogy e sajtópolémiák
gerjesztése kapóra jöhetett mindazoknak a hatalmi köröknek, melyek nem
nézhették jó szemmel, hogy az 1862 óta Bécsben élő német zeneszerző a
“rebellis”-nek tartott magyar hegedűművész,
Reményi Ede felfedezettje, és magyar táncciklusát az 1850-es évek Habsburg
önkényuralmi rendszerének magyar zenei élményvilága inspirálta.
Brahms 1897-es halála után Max Kalbeck s nyomában a külföldi kutatók kezdték meg
elsőként a zeneszerző magyar kapcsolatainak és zenei hungarizmusainak
módszeres feltárását.[5]
Egy ponton túl azonban mindig nyilvánvalóvá vált, hogy az egyetemes és a magyar
zenetörténet, továbbá a magyar népzenetudomány határán álló téma –
nyelvi-kulturális okokból – nem nélkülözheti a magyar kutatók, népzenészek és
zenetörténészek, zenei könyvtárosok aktív részvételét.
Érdekes
módon a 19-20. század fordulóján az új diszciplinaként
betörő magyar népzenetudomány, s vele párhuzamosan a Bartók és Kodály
munkásságával jelképezhető új zenetudományi gondolkodás éppenséggel nem
kedvezett egy Brahms hungarizmusaival foglalkozó tudományos kutatatás
kibontakozásának. A 20. század eleji „új magyar zene” képviselői a Brahms,
s tegyük hozzá, a Liszt és kortársai által forrásként használt 19. századi
magyar zenét, azaz a „cigányzene”-ként aposztrofált
használati zenét, nem tekintették sem eléggé magyarnak, sem eléggé népinek.
Brahms születésének centenáriuma 1933-ban
mégis fordulópontot hozott a magyar zenetudományi gondolkodásban. Épp Bartók
Béla ösztönzésére született meg a Magyar táncok forrásaira vonatkozó első
alapvető tanulmány, Major Ervin munkája,[6]
mely elsőként tett nagyszabású kísérletet a Brahms által valószínűleg
élőben is hallott, de már nyomtatásban is hozzáférhető források azonosítására.
A kitűnő zenetörténész máig csak magyar nyelven publikált cikkének
évtizedekig nem akadt magyar folytatója.
Az 1980-as évek végén Bereczky Jánossal
párhuzamosan kezdtük el Major Ervin említett munkájának szerves folytatását.[7]
Bereczky János népzenekutatóként, jómagam a történeti források nyomvonalán
haladva jutottunk el ugyanarra a következtetésre: egy jövendő Brahms
forráskiadvány előtanulmányaként megkerülhetetlen a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde
Brahms-hagyatékának módszeres helyszíni átvizsgálása. Csak Brahms egykori
kottatárának ismeretében alkothatunk ugyanis megalapozott véleményt arról:
Brahms magyar zenei forrásismerete magyarországi hallásbeli élményeiből, népzenei gyűjtőmunkájából
fakadt-e, vagy nagyszabású zenetudományi kutatás, kották vásárlása, zenei
gyűjteményépítés egészítette-e azt ki.
Amikor 1995 januárjában és 1997 májusában
lehetőséget kaptam a bécsi helyszíni kutatásra, fő vonalaiban máris
kirajzolódott az a gazdag hungarica-állomány, mely a
német zeneszerző módszeres gyűjtőmunkájának és egyben magyar
zenei kapcsolatainak izgalmas dokumentációja.
Brahms és a bécsi Zenebarátok
Társasága
Az 1812-ben
alapított Gesellschaft der Musikfreunde,
a bécsi Zenebarátok Társasága, 1862-től 35 éven át volt Brahms életének és
tevékenységének meghatározó színtere. A zeneszerző gyakran megfordult a
Társaság híres könyvtárában: régi zenei nyomtatványok, zenei kéziratok,
autográfok tanulmányozása szokott napi teendői közé tartozott. Brahms
1872-től 1875-ig hangverseny-igazgatóként is részt vállalt a császárváros
legfőbb hangversenyrendező egyesületének munkájában: Bach, Händel,
Mozart, Beethoven ismeretlen, vagy alig ismert remekművei az ő
áldozatos kutatómunkája és karmesteri tevékenysége révén váltak a bécsi hangversenyek
klasszikus repertoárdarabjaivá.
A régi
zenei múlt, a hagyományok iránti vonzódása baráti körének megválasztásában is
szerepet játszott: a Gesellschaft der Musikfreunde egymást követő tudós könyvtárosaihoz,
Gustav Nottebohmhoz, Ferdinand Pohlhoz,
Eusebius Mandyczewskihez
mindvégig őszinte barátság fűzte. Részben ezeknek a baráti
kapcsolatoknak köszönhető, hogy Brahms páratlan értékű könyv- és
kottatára halála után a Gesellschaft der Musikfreunde Archívumába került, és azóta
is a Társaság zenei gyűjteményének egyik legértékesebb hagyatéka.[8]
A könyv- és kottatár sorsa ezután egymástól
eltérően alakult. Mint Kurt Hofmann e tárgyban írt tanulmánykötetéből
megtudjuk,[9]
a könyvtárat „egyben” tartották, azaz összetartozó állományrészként kezelték, a
kottatárat azonban sajnálatos módon szétbontották és a törzsgyűjteménybe
olvasztották. A kottatár egykori valóságos tartalmának rekonstrukciójához
alapvető forrásként szolgál az a kézzel írt jegyzék, melyet maga Brahms
vezetett a gyűjteményről haláláig,[10]
s mely épp a magyar anyagot illetően elnagyoltan csupán ennyit jegyzett
fel: „Ungrische
[!] Lieder u. Tänze einzeln und in Sammlungen”.[11]
– A Brahms-jegyzék első közreadója, Alfred Orel,
1930-ban még 110 füzetben jelölte meg az akkor még fellelhető, e csoportba
tartozó kották számát.[12]
Brahms magyar kottatára
Bécsi
kutatómunkám megtervezésekor első lépésként ennek a 110 tételnyi,
nyomtatott anyagnak az azonosítását tűztem ki célul, azzal a szándékkal,
hogy az életmű magyar forrásaira vonatkozó tudományos hipotéziseket a
helyszíni kutatások bizonyító erejével hitelesítsem. Mivel a „Brahms-Nachlaß” feliratú katalóguscédulák a
törzsállományról készült szerzői alfabétikus
katalógus beosztott tételei, az 1990-es években kiválogatásukhoz, hungarica-szempontú osztályozásukhoz mintegy 70 ezer
bibliográfiai leírást kellett egyenként átvizsgálni, s magát a kottát autopsziával ellenőrizni.
A
hivatkozott Parlando-béli Appendix-ben
115 hungaricumot találunk, ahol a magyar, illetve magyarországi műzene
európai élvonalát Liszt Ferenc és Goldmark Károly
művei képviselik. Liszt Ferenc nyolc nagy reprezentáns művének, a
B-A-C-H prelúdium és fúgának, továbbá hét szimfonikus költeményének a jelenléte
a két szerző nyilvános szembenállásán felülemelkedő őszinte
megbecsülés és érdeklődés dokumentuma.
A kottatár 90 %-a módszeres gyűjtés,
vásárlás eredménye, mintegy 10 %-a – a nyomtatott vagy kézzel írt dedikációkból
rekonstruálhatóan – tiszteletpéldány, ajándék.
Az utóbbiak
közül legnevezetesebbek Brahms Joachimhoz és Goldmarkhoz
fűződő emberi és szakmai kapcsolatának dokumentumai: egy Joachim
partitúra még barátságuk kezdetéről, 1853-ból, Brahms sajátkezű
javításaival,[13] és
két Goldmark-partitúra nyomtatott, illetve kézzel írt dedikációkkal
1875-ből és 1880-ból.[14]
De itt van
egy érdekes életrajzi pillanat fényképszerű rögzítése is egy másik kottán:
Gobbi Henrik (1842-1920) fiatal magyar
zongoraművész Brahms egyik pesti hangversenyén ajándékozta meg a mestert
Op. 13-as zongoraszonátájával, a 19. századi magyar szonátairodalom
kiemelkedő alkotásával.[15]
Csak
találgatható, hol és milyen körülmények között ajándékozhatták meg Brahmsot
egyik nemzeti ereklyénk, a Szózat reprezentatív kiadványával. Egressy Béni
1843-ban, Bartay Ede nemzeti színházi pályázatán
első helyezett művének 1858 táján megjelent kottájáról van szó, ahol
a címlapon jól olvasható az ajándékozó „Nákó Bertha”
grófnő neve. A főrangú hölgy, aki zongoristaként Dobozy
Károly földbirtokossal egy cigányzenekari összeállítású együttest alapított,
talán 1859-ben, vagy 1860-ban adhatta át azt a kiadványt, mely a Szózat
népmelódiájával az 1850-es évekre már egyik nemzeti zenei szimbólumunkká vált.[16]
Brahms
megható szeretettel és egy tudós igényességével gyarapított magyar
kottaállománya – az operazenén és az egyházi népénekanyagon kívül – szinte
mindent összegyűjtött, amit a XIX. század magyar zenei közgondolkodása
megőrzésre érdemesnek tartott.
A gyűjtemény gericét,
azt a csoportot, melyet Brahms az „Ungrische Lieder u. Tänze” csoportba
sorolhatott, a 19. század népszerű verbunkos és népies műdal
termésének gazdag keresztmetszete nyújtja.
Az egykori
110 kiadványból ma mintegy 80 cím tartozik szorosabban ebbe a műfaji
kategóriába: számításaim szerint 650 magyar népdal, népies műdal,
verbunkos és csárdás egykorú megjelentetésével. Megdöbbentően nagy szám
ez, különösen, ha elfogadjuk Szabolcsi Bence egykori számításait, aki a 19.
század magyar zenei köztudatához tartozó művek számát mintegy 3500
szerzeményben jelölte meg.[17]
(Nem tudni azonban, hogyan számolt Szabolcsi a szokásrendben szvitszerűen
összetartozó népdalok egymásutánjával.) Brahms kottatára ennek a zenei
termésnek több mint egyötödét tartalmazza: a Mátray
Gábor (1797-1875) zenetörténész és 1840-től magyar nemzeti könyvtári
igazgató égisze alatt folyó – még intézményesen nem is létező Zenei
Osztály – gyűjtésével szinte összevethető szakmai komolysággal.
A
tájékozódás időbeli határa a nagy gyűjteményes válogatásoknak
köszönhetően a 16. század magyar históriás énekirodalmától a 19. század
utolsó harmadának nótairodalmáig terjed.
A
gyűjtemény legkorábbi darabja szinte jelképes híd lehetne a múltból a
jövőbe. Egy anonym bécsi kiadvány ez, mely az
1800-as évek legelején jelent meg „Ausgesuchte ungarische Nationaltaenze /.../ von verschiedenen Zigeunern aus Galantha”
címmel. A két füzetes zongoraletét Joseph Haydn kottatárának is becses darabja
volt egykor,[18]
s zenei anyaga Kodály Zoltán 1933-as Galántai táncok c. nagyzenekari
művében válik majd világhírűvé. A forrást Brahms is sűrűn
forgathatta: a használat feltűnő jeleit ceruzajelzések, az 1. füzet
borítóján Brahms s. k.
aláírása jelzik.[19]
– A gyűjtemény másik nevezetes bécsi darabja 1848-ban jelent meg Pietro Mechettinél, s „Ungarischer Marsch” címmel valójában a korábban betiltott
Rákóczi-induló zongoraátiratát rejtette.[20]
Nem tudjuk,
mikor kerülhetett e két korai bécsi hungaricum Brahms tulajdonába, de 1848
említésével már a hamburgi diákévek, az első nyilvános hangverseny (1848.
szeptember 21.) és csakhamar az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését
követő hamburgi magyar menekültáradat megrendítő emlékképeit kell
felidéznünk. Max Kalbeck Brahms-monográfiája a
szemtanú hitelességével idézi fel, hogyan kapcsolódott össze a városban
megjelenő magyar cigányzenészek hősies verbunkos muzsikája a
kikötői kiskocsmákban sírva-vigadó magyarok
elnyomott szabadságának mítoszával.[21]
„Mindent, ami Magyarországról jött, Hamburg, a magát köztársaságnak érző
szabad város, tárt karokkal fogadott, - írja Brahms életrajzírója. A
szabadságukért harcoló magyarok, akik egy jobb világért küzdöttek, az
osztrákoktól csak orosz segítséggel tudtak legyőzetni. Bukásukat a
felháborodás sikolya kísérte végig egész Európában. A hamburgiak lelkesedtek a
sötétszemű, feketehajú menekültekért, asszonyaik a Lenau
által megénekelt „puszta” fiaiért.[22]
A kottatár fiatalkori
előzményei
Az emigráns magyarok között 1852-ben tűnt
fel a legendás magyar hegedűművész, Reményi Ede (1828-1898), aki a
magyar zene ünnepelt követeként hangversenyein magyar népdalokból, népies
műdalokból készített virtuóz átiratokat játszott, a magyarországi
cigányhegedűsök játékának erényeit klasszikus iskolázottsággal párosítva.
1852-ben zongorakísérőt keresett, és az akkor még ismeretlen hamburgi
fiatalemberben, a 19 éves Brahmsban ő fedezte fel a rendkívüli
muzikalitást. Kamarapartnerévé és barátjává fogadta, majd ő egyengette
útját Joachimhoz, Liszthez, a Schumann-házaspárhoz. Brahms az
ismeretlenségből egy csapásra bekerült a korabeli európai zenei élet
fő áramába: neve és tehetsége hamarosan fogalommá vált.
Reményi Ede és Johannes Brahms (1852/1853)
Mindezek
az életrajzi motívumok magyarázhatják, hogy Brahms magyar
kottagyűjteményének tekintélyes része 1852 után, a Reményi Edével és
Joachim Józseffel történt megismerkedését követően kerülhetett a
komponista tulajdonába.
A cigányzenei réteg
Eddig is
sejtettük, de a helyszíni kutatások egyértelműen megerősítették, hogy
Brahms kitüntetett érdeklődéssel gyűjtötte az Európában turnézó híres
magyar cigányzenészek repertoárját. Nem kevesebb, mint 23 kiadványon tűnik
fel a nevük, általában szerzőként, vagy a darabok híres prímásaként.
Briliáns ez a névsor. Brahms kitűnő ízléssel a legjobbakból válogat,
többeket közülük valószínűleg élőben is hallhatott. Bunkó Ferenc,
Farkas Miska, Kálozdy János, Rátz Pali,
Sárközi Ferenc és a Patikárus-testvérek[23]
alkalmi csárdáskiadványai mellett Károly testvére mellett – 12 kotta
megvásárlásával – Kecskeméti József[24]
eredeti hangütését, műzenei értékű zeneszerzői teljesítményét
fedezi fel, tünteti ki gyűjtői
figyelmével. Valamennyiüknél közös a magyar
szabadságharcos múlt és az önkényuralom korában vállalt vigasztaló-buzdító
szerepkör. Még vázlatos, sok esetben kollégáik által lejegyzett,
egyszerűsített zongoraletétekben fennmaradt repertoárjukon is átsüt az
egykori élő interpretáció legfőbb ereje: a nemzeti ellenállás
szellemét cigányzenei interpretációban ébrentartó
magyar verbunkos zene hősies karaktere.
Nemzeti
dalgyűjtemények
A
cigányzenei kiadványok mellett a rendszerező elme alaposságára vall, ahogy
Brahms a 19. század derekának minden fontosabb dalgyűjteményét megszerzi.
A két kiváló zenetudós, Mátray Gábor (1797-1875) és Bartalus István (1811-1899), továbbá a Pesti Nemzeti
Színház tagja, Bognár Ignác (1811-1883) énekes által közreadott
zongorakíséretes dalgyűjtemények az 1850-es években fellendülő magyar
zenei reformmozgalom jellegzetes produktumai. Dallamkészletük 245 országos
népszerűségnek örvendő dal: népdal, népies műdal, csárdás.
És a sor az
1870-es, 1880-as években még folyamatosan újabb tételekkel gyarapodik. 1875
októberében megnyílt a budapesti Népszínház, mely a magyar népszínmű irodalom
újabb felvirágzásának adott otthont. Itt énekel a „nemzet csalogánya”-ként becézett Blaha Lujza (1850-1926), akinek kimagasló
színpadi és énekesi alakításaiban a legújabb népszínművek betétdalai is
hamarosan az egész ország zenei közkincsévé válnak. Brahms kottatárában a
népszínházi dalgyűjtemények, Erkel Elek, Erkel Gyula, Szentirmay
Elemér, Szerdahelyi József, Serly Lajos betétdalai,
Blaha Lujza három különböző válogatásban is fellelhető
dalrepertoárja, a Brahms-életmű korábban nem sejtett, ismeretlen
forrásvidékét tárja fel az újabb kutatások számára.
Ajánlás Gróf Batthyány Lajosné Zichy Antónia
(1816-1888),
az első felelős magyar kormányfő özvegyének szóló dedikációval.
A kotta belső címlapja a szabadságharc 28 főúri özvegyének, árvájának
egykorú portréjával
Alul középen Batthyányné
és Damjanich János honvéd vezérőrnagy, aradi vértanú özvegye, Damjanichné Csernovics Emília
(1819-1909) portréja (22. és 10. sz.).
Már a
kottatár vizsgálatának jelenlegi szintjén is számos következtetést levonhatunk
Brahms hatalmas anyagismeretére, ízlésére, munkamódszerére vonatkozóan.
Örvendetesen nagy számban – a korábban feltételezett 34 kiadványból 14 kotta
erejéig – megvannak, azaz előkerültek azok a fő források, melyek
Major Ervin, Bereczky János eddigi hipotézisei szerint valóban meglehettek a
zeneszerző tulajdonában. De két további, feltételezhetően Brahms
által ismert kotta pedig a Zenebarátok Társaságának központi
gyűjteményéből kerülhetett a zeneszerző érdeklődésének
látókörébe. Az azonosítható forrásokból ismerhető témák köre azonban most
újabbakkal is bővült.
Mai tudásunk alapján a Magyar táncok 61
témájából 52 téma azonosítható a kottatár és a Társaság könyvtárának
komplementer magyarországi forrásai alapján.
Mintegy
másfél évtized magyar zeneműkiadására szűkíthető le a rendszeres
használat, érdeklődés jeleit mutató kották köre. Az 1852-1867 közötti
időszak termése ez, mely a Reményivel kötött barátságtól
kezdődően a rendszeres magyarországi látogatások megkezdéséig tart.
(Egyelőre nincs elfogadható magyarázatunk arra, hogy Reményi kottái,
melyek minden bizonnyal Brahms gyűjteményének becses részei lehettek,
miért tűntek el nyomtalanul a hagyatékból.) A kiadványok zöme a Rózsavölgyi
és Társa Zeneműkiadó gondozásában jött ki Pesten. Fontos körülmény
lehetett, hogy a kiadónak 1862-től 1869-ig Bécsben is volt fiók üzlete Dunkl Nepomuk János neve és vezetése alatt.[25]
Népzenekutató kollégáink bizonyosnak tekintik, hogy jóval a kottagyűjtés előtt már
számolnunk kell a Brahms fülében élő valóságos zenei hangzás inspiráló
erejével. Mielőtt a módszeres kottagyűjtést elkezdhette, már ott volt
a képzeletében a magyar cigányzenekarok és a velük együtt éneklő magyar
közösség - sokféle zenei érzelmi skálát felvonultató - jeleneteinek felkavaró
zenei élménye.
A kor magyar „használati zené”-je
A
nyomtatott kották tanulmányozása azonban hamarosan új felismeréshez vezetett:
ez a muzsika az anyag természete szerint magyar közkincs, a szájhagyomány és a zenei írásbeliség határán mozgó,
változatokban élő eleven zenei organizmus.
Brahmsot ez a felismerése menthette fel jogosan az alól, hogy a kották
címlapján sajátmagát mintegy lejegyzőként („gesetzt
von” – írja magáról az alcímben), azaz közreadóként titulálja és a Magyar
táncok publikálásakor forrásait, az esetleges szerzőket pontosan
megnevezze. A tudós zenetörténész-folklorista biztonságával felfedezte, hogy
ugyanaz a dallamkészlet egyszerűbb és virtuózabb formában, esetenként a
témák sorrendjének a felcserélésével énekesről-énekesre, együttesről-
együttesre, kiadványról-kiadványra vándorol.
Jellemző példaként az Arany János köréből kinőtt Bartalus István 101 Magyar Népdal című, már idézett
gyűjteményes kötetét említhetnénk.[26]
A ceruzás jelölésekkel ellátott zongorakíséretes
dalgyűjtemény részben, vagy egészben öt Magyar tánczenei anyagának is a
forrása,[27]
miközben a témák mindegyike ugyanakkor más gyűjteményekben is
fellelhető. Makói csárdásként illetve Tolnai lakadalmasként
vált népszerűvé még az 1840-es években az itt 42. és 90. szám alatt közölt
népi csárdások énekelt változata. A Makói csárdás a 9. Magyar tánc, a Tolnai lakadalmas a 10. Magyar tánc fő forrása lett, de
Brahms a gyűjtő szenvedélyével ugyanezen népi csárdások más
kiadványváltozatait is megszerezte.[28]
Brahms az
1869 után később is folytatott, további 11 tánccal bővülő ciklus
stiláris egységét az egyetlen
történeti korszakhoz és azonos stíluskörhöz tartozó források gondos
kiválasztásával teremtette meg. Sorozatában az egyszerű átiratoktól (No,
1, 8, 9, 10) a programatikus táncfűzéreken
át az önálló, egyéni leleménnyel megalkotott, de magyaros észjárással mintázott
eredeti művekig (No. 14, 16) csodálatos változatosságban bomlik ki egy
hajdanvolt, Arany János költészetéből, Jókai Mór epikájából is
felsejlő elsüllyedt zenei világ.
Befejezésül
arról a Magyar táncról ejtsünk néhány szót, amely a legmegrendítőbb
példája Brahms művészi tudatosságának, a magyarság iránt érzett megható
szeretetének. Bartalus István 101 Magyar Népdalának
19. száma – itt is a szerző megnevezése nélkül – a hagyomány szerint
Egressy Béni (1814-1851) népies műdala volt. A szabadságharcban szerzett
sérülése miatt fiatalon elhunyt zeneszerző a magyar reformkor zenei
életének egyik legszerethetőbb alakja volt, Erkel Ferenc librettistája, a Szózat szerzője, Petőfi dalainak
egyik első megzenésítője. Kecskeméti Józsi cigányprímás „Egressy
halotti harangozása” című, 1852-ben megjelent művével siratta el az
egész ország által titokban gyászolt művészt.[29]
A 14. és
16. Magyar tánc közé ékelt 15. Magyar tánc – mindkét mű Brahms eredeti
alkotása – mintegy „keretbe foglalt” Egressy Béni-portré: a sorozat egyik
legszebb darabja. Fő része Egressy Béni „Hej haj
magyar ember!” című dalából, triója Kecskeméti
cigányprímás drámai kitörésként ható, zokogó siratójából van megmintázva. A két
forrás kiválasztása és összeillesztése egyetlen remekmívű zenei
zsánerképben, olyan zseniális mester alkotása, akiben évtizedekig ott élt az
egykori hamburgi magyar szabadságharcosok és zenéjük emléke. Minden
megtanulhatót megtanult rólunk, és egy másik nép muzsikusaként olyan barátként
látott bennünket, aki szeretetének művészi jelképeként a saját zenei
anyanyelvünkön szólított meg minket.
Brahms:
Hungarian Dance No. 15 / Fischer · Berliner Philharmoniker
*
Johannes
Brahms : Hungarian Dances - Budapest festival Orchestra
Budapesti Fesztiválzenekar, Keller András Keller (hegedű), Balogh Kálmán Balogh,
(cimbalom), Fischer Iván (karmester)
1 g-moll.Allegro molto (orch. Johannes Brahms) 03:22
2 d-moll.Allegro non assai (orch. Frigye Hidas) 03:35 jump to 03:22
3 F-dur.Allegretto (orch. Johannes
Brahms) 02:04 jump to 07:00
4 f-moll.Poco sostenuto (orch. Frigye Hidas, Iván Fischer) 05:24 jump to 09:03
5 fis-moll.Allegro (orch. Martin Schmeling) 02:27 jump to 14:30
6 Des-dur.Vivace (orch. Martin Schmeling) 02:51 Jump to 17:00
7 F-dur.Allegretto (orch. Martin Schmeling) 01:41 Jump to 19:50
8 a-moll.Presto (orch. Robert Schollum) 03:03 Jump to 21:34
9 e-moll.Allegro non troppo (orch. Robert Schollum) 01:57 Jump to 24:37
10 E-dur.Presto (orch.Johannes
Brahms) 01:44 Jump to 26:34
11 F-dur.Poco andante (orch. Albert
Parlow, Iván Fischer) 04:02 jump to 28:18
12 d-moll.Presto (orch. Frigye
Hidas, Iván Fischer) 02:31 Jump to 32:20
13 D-dur.Andantino grazioso (orch. Albert Parlow, Iván
Fischer) 01:25 Jump to 34:55
14 d-moll.Un poco andante (orch. Albert Parlow, Iván
Fischer) 02:13 Jump to 36:20
15 B-dur.Allegretto
grazioso (orch. Frigyes
Hidas) 02:38 jump to 38:33
16 f-moll.Con moto (orch. Albert Parlow) 02:50 Jump to 41:15
17 fis-moll.Andantino (orch. FRIGYES
Hidas, Iván Fischer) 03:14 Jump to 44:10
18 D-dur.Molto vivace (orch. Frigyes Hidas) 01:26 Jump to 47:25
19 h-moll.Allegretto (orch. Antonin Dvořák, Iván Fischer) 01:38 Jump to 48:55
20 e-moll.Poco allegretto (orch.
Antonin Dvořák,Iván
Fischer) 02:52 Jump to 50:33
21 e-moll.Vivace (orch. Antonin Dvořák, Iván Fischer) 01:27 Jump to 53:25
A bécsi kották
hazai példányai kottapéldáinak közlési engedélyéért köszönetet mondunk az OSZK
Zeneműtára vezetőjének, dr. Mikusi Balázs zenetörténésznek.