Interjú Dr.
James Cuskelly-vel
TÓTH TERÉZ BESZÉLGETÉSE a Nemzetközi Kodály Társaság elnökével, a Sound Thinking Australia és a Cuskelly College alapító igazgatójával ,
a brisbane-i Kodály Summer School vezetőjével és tanárával
Julie
Romaniuknak szeretettel
James Cuskelly
James
Cuskelly[1], a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke Brisbane-ben,
Ausztrália 4. legnagyobb városában működteti a Summer
School nyári kurzust, ahol a világ számos tájáról
összesereglett hallgatók nemzetközi tanári közösségtől, köztük
Magyarországról érkezett zeneakadémiai tanároktól[2]
tanulhatnak kodályi alapú zenepedagógiát, szolfézst, zeneelméletet, zenei
írás-olvasást, módszertant kiegészítve a mai legújabb, szélesebb értelemben
vett pedagógiai tudományos kutatások eredményeivel. A kéthetes kurzusnak az
ausztrál nyári szünidőben a St Aidan Anglikán Leányiskola ad otthont. A hallgatók az
ausztráliai Kodály Társaság által elismert AKC (Australian
Kodály Certificate) végzettséget szerezhetnek. A program azon kívül gyerekeknek zenei
kurzust, több - női, gyermek valamint jazz kórust és jazz zenekart is
működtet, de létezik opera programjuk, zongora, fúvós és vonós hangszeres
valamint kamarazenei képzésük, sőt színjátszó programjuk is.
http://documents.soundthinkingaustralia.info/summerschool2018.pdf
Az
idei, 2018. január 1-től január 12-ig tartó kurzuson készült az alábbi
James Cuskelly-interjú. Az írás a kurzus tanáraival
és résztvevőivel folytatott beszélgetésekből is szemezget. A szövegrészek mélázásra,
tűnődésre és tovább gondolásra szeretnék az olvasókat rávenni.
Apránként elejtett, de mégsem véletlenszerű néhány szó és mondat
segítségével a mi általunk oly jól ismert (?), mert magyar Kodály-örökség életteli, vibráló,
emberi sorsokat formáló és mélyítő újvilági megvalósulásába , és a
tőlünk távol, 15 ezer kilométerre levő földrészen élők zenei
kultúrájába nyerhetünk bepillantást.
„Ha az
oktatásunkból a művészet eltűnik, elveszítjük az emberi szellemet a
maga teljességében”
Milyen szerepe van a művészeti
oktatásnak, a zenei oktatásnak korunkban, a XXI. században, és milyen szerep
hárul a zenepedagógusra?
Nagy a
tétje korunkban a művészeti oktatásnak. A nyugati világ egyre inkább afelé
halad, hogy az emberi életet tisztán intellektuális módon próbálja maga számára
értelmezni. Az emberi tapasztalatot szavakra redukáljuk, csak az számít, ami
elmondható, nyelvileg visszaadható. Létezik tehát egy verbális-nyelvi tudás,
ami eszerint a koncepció szerint a teljes tudással
egyenlő. Az emberi élet ennél több. Még az érzelmek sem merítik ki ezt a
teljesebb valóságot. Gyakran azonosítják a művészeti oktatást az érzelmi
oktatással. Én ezt nem tenném. Ugyanis nem szeretném azt a hamis látszatot sem kelteni,
hogy ne lenne a művészeteknek mélyen intellektuális hozadéka. A művészetek oktatása rendkívüli módon szükséges. Kodállyal értek egyet.
Szükségünk van a művészetre, szükségünk van arra, hogy olyan tapasztalatokra
és olyan tudásra tegyünk szert, ami más, mint a csak szavakba foglalható. A
művészet egy másfajta létezést kínál, másképp látunk, és értünk meg
dolgokat. Mégis jellemzően csak azokra a jelenségekre szorítkozunk,
amelyeket szavakkal fel tudunk címkézni. Én egyáltalán nem vagyok arról
meggyőződve, hogy az emberi létezés legnagyobb lehetősége
szavakban rejlik, vagy szavakkal fejezhető ki.
Mit veszíthetünk, ha az oktatásunk a nyelvi
és intellektuális fejlődés mezsgyéjén halad tovább?
A
szellemét veszítjük el, az ember szellemiségét. Ugyanis számok, osztályzatok, a
teljesítmény bűvöletében élünk. Az embert aszerint
definiáljuk, hogy eléri-e számszerűsíthető céljait, milyen osztályzatokat,
besorolásokat kap. Kedves, nagylelkű vagy törékeny, kifinomult embert nem
keresnek az álláshirdetésekben. A vállalati szféra csak nagy általánosságban
követel meg bizonyos emberi minőségeket. Csapatembereket keresnek. De ez
mit jelent?
Már az
oktatás eltünteti az emberi szellemet. Meggyőzzük arról az embert, hogy az
intuíciója, a megérzései, egy adott helyzetben való felismerései, nem fontosak.
Ha nem tud megfelelően beszélni róluk, képtelen szavakba, kész fogalmakba
önteni ezeket a megérzéseit, akkor azok egyszerűen nem érvényesek az
oktatás világában. Manapság az ember cselekvésre is csak akkor szánja magát, miután
azt a valamit megnevezte, gondolatban egy adott névvel illette. Vannak esetek,
amikor pusztán csak megérezzük, hogy mit helyes tenni. Tehát visszatérve a
kérdésre, mit is veszítünk? Az emberi képességek teljességét, a képességek
tárházát, ami a művészetekben jelenik meg igazán. Hogyan képesek bizonyos
dolgok megtételére a gyerekek? Úgy, hogy nem gondolkodnak rajta, a szavakat nem
mindig és nem szükségszerűen ugyanazon a logikus módon fűzik össze,
hanem ösztönösen, intuitív módon viselkednek. Nem arról van szó, hogy ne
használjuk a logikus gondolkodásunkat, vagy, hogy különböző babonákban
higgyünk. Az intellektus fejlesztésével egyidőben azonban olyan
tevékenységekre is szüksége van a gyerekeknek, amelyekben ők már eleve
jártasak, hogy lássák, érzékeljék, érezzék a világot, részt vegyenek benne ily
módon is. Ha ugyanis az oktatást egyre inkább az intellektus fejlesztésére
redukáljuk, és verbális-nyelvi keretek közé szorítjuk, akkor ezzel az életünk
többi részét is meghatározzuk. Így végzi majd az ember a munkáját, építi a
házát, közösségét és életét. Ha az oktatásunkból a művészet eltűnik,
elveszítjük az emberi szellemet a maga teljességében. A művészeti oktatás
eltűnésével ez a nagyszerű emberi tudás tűnik el.
A
művészetek tanításában az is különösen nehéz, hogy olyan tanítókat
találjunk, akik már valamilyen módon megérezték mindazt, amit a művészet
jelent. Csak azt tudom átadni, megosztani, amit magam is átéltem. Ha a világot
csak számokba, betűkbe, szavakba rendezve ismerem, akkor közvetíteni is
ezt tudom majd. Ha az élményben nem volt részed, amit a művészet
jelenthet, nem tudod átadni sem hitelesen. Ha nem láttál még filmet, ami mélyen
megérintett, zenét, táncot nem éltél át igazán, akkor annak az élményét nem
tudod embereknek átadni. Mert fontos, hogy tanítványaink emberként
visszataláljanak önmaguk teljességébe. Olyan tanárokat kell keresnünk, akik a
gyerekkel együtt részesei az élménynek. Valamikor a vallás, a hiedelmek irányították
az embert, a tudásunk kevesebb volt, most a logikai gondolkodás vette át ezt a
szerepet. Ha úgy tetszik a szív
hiedelmét felváltotta a gondolkodás hiedelme: napjainkban meg vagyunk arról
győződve, hogy a gondolkodás mindent megold. Sem a tanításról sem az életről szerzett
tapasztalataim nem ezt igazolják. Fontos nagyon az intellektus, de az egyensúly
fontosabb.
Az
ausztráliai egyetemi zeneoktatásból gyakran
hiányoznak a szolfézs-zeneelmélet és a pedagógiai programok. Jellemző
módon a zenei végzettséggel rendelkező hallgatók nem részesülnek olyan
formális képzésben, amely lehetővé tenné, hogy tudásukat osztálytermi
környezetben alkalmazzák. A fenti képen
dr. James Cuskelly látható egy olyan kurzuson,
amelyet azért hoztak létre, hogy a zenei diplomával rendelkező hallgatók
elindulhassanak a számukra ismeretlen Kodály-filozófia felé vezető úton.
„A tanáraink együttműködő, egymást
segítő emberek, alázattal végzik azt a munkát, aminek eredménye egy olyan
pedagógia, amely a benne részt vevő embert átformálhatja.”
Mindez a meggyőződés, életben
és a tanítás során szerzett tapasztalat hogyan illeszthető a kodályi
gondolkodás rendszerébe, a kodályi filozófiába? Valamint abba a módszertani
rendszerbe, szigorú, lépésről lépésre haladó metódusba, amit a Summer School programja követ?
Kodály
hitt abban, hogy a teljes emberi fejlődéshez elengedhetetlen a zenei és
művészeti oktatás. Utazásai során megfigyelte, és kialakította, hogy milyen
az a pedagógia és módszertan, amelynek segítségével a zene eljuthat mindenkihez.
Mindenki, minden gyerek részt vehet a zenében teljes részvétellel, a zene nem
csak a kevés, kiválasztott tehetségeseké. Ennek nyomán alakult ki annak az
eszméje, hogy tantervet készítsenek, illetve tanítsanak meg úgy, hogy a
lehető legtöbb embert lehessen bevonni a zenetanulásba, a részvételbe és a
zene megértésébe. Én ugyanebben hiszek. Kodály és a körülötte lévő
nagyszerű tanítványok fejlesztették ki a tanítás mikéntjét, az
ismerttől az ismeretlenhez vezető utat, lassan adagolva, apránként és
nagy gonddal gyakoroltatva az egyes szakaszokon elért tudáselemeket. Ez a zenei
képzettség rendkívül tiszta, világos volt, meg tudott erősödni a gyermekben. Kodály az emberi szellem, az állandóság
eszméjével vette körül ezt a munkát.
Ő a zene szellemi jelentőségéről beszél, de nem a vallásos
értelemben. A nagyszerű ebben az, hogy kulturális anyagként a magyar
népzenét, a népdalokat, néptáncot használta fel, ami a magyarok számára
ismerős és azonnali élmény volt, hiszen sajátjuk volt, ellentétben a német
zenével. Ennek következtében nem csak tudományterületet, pedagógiát, elméletet
és zenei gondolkodásmódot lehetett erre felépíteni, hanem egyúttal a magyar emberek
szellemi tudását is, kialakítani a magyarok közösségi összetartozásának
eszméjét. A kodályi rendszer identitásképző
is volt egyben.
Ez
talán még Kodály életében így volt.
Így van.
Ez volt az ő elképzelése. De azóta a világ egyre
inkább az eredmény-központú, teljesítményorientált és individuális
fejlődésben hisz, ami által elveszítjük ezt a gondolkodásmódot. Kodály jobb
oktatást szeretett volna, mert a magyar emberek szellemét akarta felemelni.
Gyakorlati értelemben a tudás és a
szellem fejlesztése hogyan valósítható meg Brisbane-ben
a Summer School mindennapi
tanítási gyakorlatában?
A
módszertan rendkívül fontos vívmány, a nagyszerű ebben mégsem csak a
kiváló tanítás és a pedagógia, amit itt megtapasztalhatsz, hanem a program
szellemisége, a közege, ami sokak szerint páratlan a maga nemében. Honnan ered
ez a tapasztalat? Az elmúlt 20 évben a világ számos helyén megfordultam,
tanórákat, kurzusokat látogattam, elsősorban azért, hogy a hasonló
gondolkodású embereket megtaláljam. Akikben ugyanaz a szellem munkál, ami bennem
is. Akik a világra úgy tekintenek, ahogyan én is. Nem csak feketén-fehéren,
intellektuális keretek között. A kiváló zenei és pedagógiai tudás mellett az
itt tanítók elhozzák azt a szellemiséget is, amit képviselnek. Veszélyes gyakorlatnak
gondolnám, ha a felvételi során csak olyan kritériumoknak kellene a
jelöltjeinknek megfelelni, ami a diplomákra, végzettségre vonatkozna. Mi
figyelembe vesszük az emberi minőséget is a tanárok kiválasztásánál. Azokat a tanárokat vesszük fel, akiknek az
emberi értékei, meggyőződése, hite beleilleszkedik a mi
környezetünkbe, ahogyan mi itt végezzük a munkánkat. Tudom és hiszem, hogy így
közösen hozzuk létre azt a támogató, gondoskodó és egyúttal örömteli közeget, amiben
dolgozunk a két hét alatt.
Zenepedagógia
óra középiskolai tanárok részére
A kurzus
egésze struktúrájában kapcsolódik az itt tanító tanárok emberi
minőségéhez. A tanáraink együttműködő, egymást segítő
emberek, alázattal végzik azt a munkát, aminek eredménye egy olyan pedagógia, amely
átformálhatja a benne részt vevő embert. Nem erőltetjük senkire, hogy
változtasson az életén, csak mert elvégezte a mi kurzusunkat. Mindazonáltal a
résztvevők mindnyájan megérzik a zenének, a művészeteknek ezt a
lehetőségét az ember életében. Látjuk ennek bizonyítékait. Vannak a
hallgatók között, akinek az élete megváltozik az élménytől. A Summer School átalakító, transzformatív erejű. Vannak felnőttek, akiknek
az életében állandóan jelen van a betegség, súlyos orvosi kezelések, fájdalmak,
testi-lelki gyötrelmek határozzák meg a mindennapjaikat. Eljönnek hozzánk,
belépnek valamelyik kórusunkba, és ők is részesülhetnek abban az
élményben, hogy az élet több és más, mint fizikai fájdalmak, orvosi kezelések
gyötrelmes sorozata. Megmutathatjuk azoknak a fiataloknak, akik valamely szer
hatása alatt állnak vagy álltak, esetleg családon belüli erőszak áldozatai,
hogy van más módja is a létezésnek, amiben ők is részt vehetnek, hiszen dönthetnek
arról, hogy melyik úton haladjanak tovább.
Wendy története: A zene mindig azt a
valamit jelentette számomra, amiben jó lehetek. Valami, ami az enyém volt.
Gyerekkoromtól magamba szívtam a zenét, az örömöt és a szabadságot, amit semmi
más nem adhatott meg nekem. Az éneklés számomra orvosság. A saját életem, a
családom, a házasságom széthullott. A házam, az otthonom az erdőben van.
Méheket tartok, van egy kutyám, gyümölcsösöm a kertben. Van egy kórusom is a
környékbeli emberek járnak hozzám csütörtök este énekelni. A Summer School kihozott engem az
elszigeteltségből. Szolmizálni most tanulok, a kézjeleket korábban nem
ismertem. A kottaolvasásban is tudok
fejlődni. Jason Goopy[1]
számos olyan technikát tanított, amit haza viszek, és megtanítom a kórusomnak.
Érzem és tudatosítom magamban, ahogyan a test válik a tanulás színterévé,
ahogyan az énekhangok és a zene ritmusa belső, testi mozgássá tehető.
Így fejlődöm, így gyógyulok meg. Elvesznék, ha nem lenne velem a zene.
(Wendy Murray, énekes, zenész,
előadóművész, dalszövegíró. Lemeze Metamorphosis
címmel jelent meg.
Valamilyen módon artikulálják a zenei
élmény, az együtt zenélés, az együtt éneklés, a közösségi zenei élmény átalakító
hatását? Ez fokozatosan vagy hirtelen végbemenő átalakulás?
A
Summer School-ban központi
szerepe van az előadásnak. Több koncertet adnak a hallgatók tanáraikkal,
de számos kötetlen, kevésbé formális előadásra is sor kerül, mint az
ebédidőben vagy a “Zöldben” megrendezett koncertek (lásd: képen). Ezek a
koncertek a közösség megismerését szolgálják, mind szórakozást mind pedig
tanulási lehetőséget nyújtva zenéről, előadóművészetről.
Erről
nem beszélgetünk. Ez személyes, lelki-szellemi utazás, amin végig lehet menni.
Nem nekem kell megmondani nekik, mit tegyenek, hogyan tegyék, mire van
szükségük, és mikor kell átélniük. Lehet, hogy elmondok egy történetet,
amelynek lehet pedagógiai célja. És lehet, hogy ez semmiféle módon nem hat
rájuk. De lehet, hogy egy másik történet gyökeres változást jelenthet számukra.
Az embereknek megvan a maguk útja, hagyni kell őket, hogy szabadon járják be.
Itt mi egy olyan teret hozunk létre számukra, amit szabadon felfelfedezhetnek
magunknak, miközben tanulnak. Az oktatási céljaink mindig megmaradnak. Gyakori
eset, hogy amikor a gondoskodó, lelkigondozói törekvések kerülnek
előtérbe, a tanítás és a tanulással kapcsolatos elvárások sínylik meg. Mi viszont
nem terápiát nyújtunk. Ez nem is a mi szakterületünk. Azt viszont állítom, hogy
a jó zenei oktatásnak óriási hozadékai vannak. A szakmai-tudományos közösség a
zeneoktatás más tudásterületekre gyakorolt pozitív hatásának bűvöletében
él. A zene okosabbá tesz. Én nem azt értem a pozitív hozadék alatt, hogy még
eredményesebb intellektuális fejlesztést érjünk el a zenei képzés hatására. Másfajta,
számos más formában megnyilvánuló eredményekről beszélek. Amelyek csak
akkor születnek meg, ha a tanítás szívből jön, és jól csinálom. Mint
minden más emberi tevékenységnél. Ha elkészítek egy tápláló, ízletes ételt a
legjobb alapanyagokból, de csak odadobom eléd, beteg vagy, dühös, félsz, nem
fog ízleni. Ha főzök neked, föltálalom, hogy érezd, szívesen adom, és
együtt leülünk, akkor jó ízűen elfogyasztjuk együtt az ételt. Hasonló a
helyzet az oktatással is. Igen, a zenében óriási lehetőség van. Ugyanezt
érzem, és gondolom más művészetek kapcsán is. A nagyszerű
lehetőség alatt nem feltétlenül azt kell érteni, hogy a világ nagy színpadain
lehet fellépni. A művészetekben rejlő lehetőség az emberi
nagyság kiteljesedésére a közösség és az egyén szintjén egyaránt. Ha nem volt
még lehetőségünk megtapasztalni a nagyságot, a zene felemelő, átformáló
erejét, a zene jelentőségét, ha nem tudtuk még megélni az összetartozás és
az azonosság érzetét a zene által, akkor ezt nehéz beleszőni, finom
áttetsző módon éreztetni és közvetíteni a tanításunkban.
Carmel története: Énekelni akartam.
Voltak időszakok az életemben, amikor depresszióba estem. Komoly, akut
periódusok. Az ének a tánc kereste bennem a kifejeződését, és én hagytam
magam. Valaki említette Pete Churchill
Jazz Kórusát a Summer School-ban.
Eleinte nem ment könnyen. Tanultam zenét korábban is, de elsősorban bal agyféltekés,
intellektuális módon, kottából. Itt a
zenei intelligenciát fejleszted. A tested mozdul, tapsolsz, lépések vannak
benne: több modalitás egyszerre történő összehangolása. A zene érzését
teljes testi és teljes gondolati élményként éled át.
Palliatív
gondozással foglalkozom. Van egy betegem, velem egykorú, még nem idős
asszony, akinek a betegsége már nagyon előrehaladott, és erős
fájdalmakkal jár. Nem akar a halálról beszélni, időt szeretne, egy kis
elfeledkezést. Egyik alkalommal, amikor nála voltam, meséltem neki a kórusról,
mire megszólalt: „Én is énekeltem gyerekkoromban!”. Megkérdeztem tőle,
hogy milyen dalokat. Elkezdett dúdolni. És mivel egykorúak vagyunk, sok közös
kedvencünk volt, és együtt énekeltünk! Időnként megszólalt: „Igen, ezt ismerem!”
Akkor azt lejátszottam a telefonomról, és közben mi is énekeltünk hozzá. A zene
mindkettőnknek örömet adott, összekapcsolt minket. Olyan boldog volt!
Amióta
ezt a munkát végzem, mintha megtaláltam volna azt a tevékenységet, amiben ki
tudom magam fejezni, ugyanúgy, mint a zenében. Most már a kettő
összekapcsolódik. A zene segíthet visszahozni az emlékeket. Segíthet abban,
hogy elfeledkezz egy kis időre a betegségről, a halálról.
Megszületünk, élünk, és meghalunk – lágyan, gyengéden a zene visszahozhat
minket a valóságba is.
A
zene természetes kifejezési módja minden embernek, nézd csak meg a gyerekeket,
nem fogják vissza magukat, amikor énekelnek. Nincs még beléjük plántálva - mint
belénk, felnőttekbe - hogy csak akkor énekelhetnek, ha nagyon jók benne,
és ha nagyon komolyan vették zenei tanulmányaikat. „A zene mindenkié”- ahogy
Kodály fogalmazott. Nem baj, ha nem tökéletes, de hozzánk tartozik, és a miénk
az énekünk…(Carmel Dyer,
pszichológus, Gestalt-terapeuta, palliatív gondozó, a
Summer School résztvevője)
Koncert
ebédidőben. A Pete Churchill vezette Jazz kórus
„…most
lehetőségük adódott arra, hogy tanuljanak. Hogy szó szerint még inkább
önmaguk lehessenek”
Amikor tehát a Summer
School tanárainak a kiválogatása zajlik, a
szakmaiságon túl, vannak nehezen megfogható eszmei, a személyi minőséggel
összefüggő kiválasztási feltételek. A résztvevőket is szelektálják?
Nincsenek
felvételi követelményeink. Nincs olyan, hogy jöhet valaki hozzánk, vagy nem.
Mindenkit szívesen látunk. Mindenki számára elérhetőek, nyitottak vagyunk.
Viszont, az iskolában bizonyos viselkedési szabályok vannak, amit mindenkinek
be kell tartani. Olyan tanítványok is jöhetnek, akik semmiféle zenei
előképzettséggel nem rendelkeznek. Ha végzettségről szóló
tanúsítványt akarnak szerezni, akkor a programon keresztül igen magas szintre
el kell jutni.[3]
Ezt mindenki maga dönti el. Tanulni kell, sok munkát belefektetni, odafigyelni
a visszajelzésekre, olvasni. Bárki jöhet, és hozza magával, ami ő maga. Ha
a résztvevőknek segítségre van szüksége, a csapat segít. Szeretnénk, hogy amikor
a Summer School-ból haza
mennek, jobbnak, teljesebbnek, sokkal inkább önmaguknak érezzék magukat.
Gyakran láttuk, hogy akik hozzánk eljönnek bizonytalanok önmagukban, a szakmájukban,
mint zenepedagógusok. Esetleg még nem találkoztak a kodályi világgal. Félénkek,
védekeznek, sőt mérgesek, másokat hibáztatnak, aztán idővel rájönnek,
hogy most lehetőségük adódott arra, hogy tanuljanak. Hogy szó szerint még
inkább önmaguk lehessenek. Van, aki csak egyszer jön el hozzánk. Nem baj. Én
nem próbálok senkit megmenteni, vagy megváltoztatni. Ez az ajánlatunk. Ezt
nyújtjuk. Mindenki maga dönti el, hogy jön vagy marad. Szabad választás joga.
Igyekszünk egy közösségi tanítási és tanulási modellt kínálni arra, hogy miként
élhetünk együtt másokkal.
A
Kodály-filozófiának vannak olyan előfeltevései, melyek nem alkalmazhatóak
az Újvilágban.
A kodályi identitásképző, a
magyarság szellemi felemelkedését szolgáló oktatás igen jelentős részét
képezi a cél elérésére alkalmasnak tartott, gondosan kiválasztott repertoár. A
zenei hagyomány, a népzenei tradíció, a népdalok és a népzene mellé
elsősorban a klasszikusnak nevezett komolyzenét tartotta Kodály a
legkiválóbb zenének. Kodály szerint a gyermek a legkiválóbbat érdemli zenében
is, tanításban is. A gyermeket a saját népének zenéjével, zenei anyanyelvével
kell megismertetni először, majd később bevezetni más népek zenéjébe
is. Ez fontos eleme a Kodály-koncepciónak. Ausztráliában él, itt, mint a Cuskelly College alapítója vezeti a kodályi alapú Summer Schoolt. A részt
vevők nem kizárólagosan, de többnyire ausztrálok. Mit gondol a repertoár
kérdéséről az ausztrál, multikulturális közegben?
„A
zeneoktatást, mint esztétikai oktatást számos kritika érte, ennek
ismertetéséből csak a számunkra lényeges hiányosságokra utalnék. Az
első az a feltevés, hogy a zene meghatározott és összegyűjtött
művekben létezik – a zene termék, árucikk, amelyet esztétikai tulajdonságai
miatt választottak ki. Bizonyos művek megfelelnek a kánonba kerülés
kritériumának, míg mások szükségszerűen kimaradnak. A kánonba bekerülés
körüli szelekciós döntési mechanizmusok felületes átgondolásával is könnyen
látható ennek a rendszernek a kirekesztő és hierarchikus természete. Csak azt a zenét
ítéli érdemesnek a bekerülésre, amely feltételezhetően képes létrehozni az érzékszervi
észlelés hibásan meghatározott, különleges pillanatát. A választás meglehetősen
önkényesnek tűnhet, egy körön belül elhelyezkedő kiválasztott kevesek
ízlését tükrözi. Az ezt a megközelítést alkalmazó, egy bizonyos stílusú zenéhez
mereven ragaszkodó zenepedagógiai program kihagyja az ettől eltérő
világképet megtestesítő zenét, azaz a népszerű stílusú vagy
kulturálisan „más” műfajokat. A
világon egyre növekvő méreteket öltő népességmozgások, és a
globalizáció trendje miatt egy kötött repertoárra épülő zenepedagógiai
program már nem biztos, hogy a célcsoport igényeinek megfelelhet, sőt
elrettentő hatású is lehet.” (Részlet James Cuskelly
Phd-disszertációjából, fejezetcím: 4.3.2 Az
esztétikai megközelítés problémája a zeneoktatásban, a szerző
engedélyével)
Bartók
és Kodály egy olyan zenei hagyományt talált, amely több száz éves volt, egy
olyan szinte érintetlen tradícióét, ami évszázadokon át megmaradt. Egészen
archaikus népdalokat is tudtak gyűjteni, hiszen a magyar paraszti kultúra
megőrizte, és fenntartotta a zenei hagyományt, ahogyan megőrizte és
életben tartotta a hagyományos életformát is, ami körülvette. Azóta nagy változások
zajlottak le, ez a hagyományos életmód eltűnt. Emellett Kodály egy nagy
múltú, a klasszikus zene egyik fellegvárának számító intézményben tanult,
dolgozott, a budapesti Zeneakadémián. Számára egyértelmű volt, hogy a
művészi zene a klasszikus zenével egyenlő. Az ő korában, egy
olyan mindenki által ismert társadalmi szerkezet volt érvényben, amiben mindenki
tudta, hol a helye: a paraszt, a középosztály és az arisztokrácia. A kodályi
gondolatok ebben a társadalmi struktúrában születtek. Nálunk nincs ilyen, az
ausztrál társadalomból hiányzik a társadalmi osztályok ilyen mélységű
megkülönböztetésének eszméje. Nálunk
nincs és nem is volt arisztokrácia, amely évszázadokon át kiváltságokat
élvezett. A mi gondolatvilágunk egy más társadalmi közegben formálódik. Ez
egyúttal azt is jelenti, hogy a kodályi gondolatok egyes előfeltevései és
adottnak tekintett elemei nálunk nem érvényesek. A magyar népi hagyomány és
kultúra több száz éves múltra tekint vissza. A mi tradíciónk sokkal fiatalabb
és a média mély nyomokat hagy rajta. Mindez megváltoztatja a játékszabályokat.
Nálunk talán beszélhetünk egy nagyjából százötven éves tradícióról, amely nem
nálunk született. Máshonnan érkezett hozzánk, angolszász, ír és skót
eredetű, de itt kellett meggyökereznie. A két ország közötti társadalmi,
kulturális és politikai kontextus oly mértékben eltér, hogy a kettőt nem
szabad összehasonlítani. A Kodály-filozófiának vannak olyan előfeltevései,
melyek nem alkalmazhatóak az Újvilágban. A mi kulturális identitásunk nem
szinguláris, nem homogén. A magyar nép, a magyar törzs identitása viszont igen.
Mi, ausztrálok a világ minden tájáról jöttünk. A mi gondolkodásunk új,
multikulturális, úgy gondolkodunk az elődökről, mint az USÁ-ban,
Kanadában vagy Új Zélandon. Eredetileg angolszász alapjaink vannak, de a
második világháború után nagy mértékű görög,
olasz és jugoszláv bevándorlási hullámok követték egymást nálunk. A 70-es,
80-as években ázsiai bevándorlók és menekültek jöttek hozzánk. Ez mélységesen
befolyásolta a városainkat, a kultúránkat. Nálunk nincs monokultúra. Nincs
világosan definiálható kultúra, amire azt mondhatjuk, hogy ez a mi népi
kultúránk.
A Summer School egyik
legnépszerűbb kurzus Pete Megaband-je. A híres brit jazz zenész, Pete
Churchill vezette órákon mindenki részt vehet és játszhat a hangszerén (az
emberi hangot is beleértve) . A résztvevők betekintést nyernek az
improvizatív zeneszerzés folyamatába, mely által jobban megértik a harmónia, a
hang elsődlegessége és a stílusbeli jellemzők jelentőségét.
„Pete
Churchill: Ha körül nézünk a világban azt látjuk, hogy
a bolygónk hihetetlenül multikulturális lett. Napi tapasztalat, hogy
különböző kultúrákból jött gyerekeket tanítunk egy közösségben, akik
hozzák a zenei kultúrájukat magukkal, ami még ha nem
is népzene, de mindenképpen fontos támaszték az életükben. A Kodály-módszertan,
ha csak bizonyos típusú zenére lenne alkalmazható, akkor vélhetően nem
maradna meg sokáig. A rendszer és a módszertan a zenei stílus nélkül is élhet.
(Pete Churchill, a Summer School
tanára a Megaband és a Jazz Choir
vezetője. Londonban a Royal Music Academy jazz
zeneszerzés tanszék tanára, a Trinity College jazz
kórusának vezetője, jazz zongoraművész, komponista. http://www.petechurchill.co.uk/
Valamilyen repertoár mégis csak létezik
a zeneoktatásban.
Angolszász
gyökerű népzenét tanítunk. Gyarmati időkből való, az ausztrál
partokra érkezésről, letelepedésről, a fegyencekről szól, az itt
tapasztalt forróságról, a porról, hogyan ment végbe az első iparosítás
hasonlók. Vagyis gyarmati típusú népzene. Továbbá felnőtt zene. Nálunk
nincsenek összegyűjtve a népi gyermekdalok. Kevés az örökség a női és
a gyermekdalok terén. A történetek a férfiakról szólnak. Léteznek gyermekeknek
szóló dalok, mesék, történetek, de senki nem gyűjtötte össze őket.
Amikor a többi bevándorlási hullám elérte Ausztráliát, a betelepülők
hozták a saját zenéjüket, amit itt aztán egyéb hatások is értek.
Egy
másik megjegyzésem a repertoár kérdését illetően a kiválóság fogalma.
Miért választ Kodály bizonyos dalokat, bizonyos zenei anyagot? Azért, mert
olyan zenei alapanyagot akart, amely oly magas szintet képvisel, amit
megérdemelnek a gyerekek. Ezzel egyet is lehet érteni. De miért akarta ezt? Nem
szeretném Kodályt megkérdőjelezni, csak kérdéseket teszek fel. Miért
nyugati típusú művészi zenén, elsősorban olasz, német, francia és
magyar zenén neveltük a gyerekek generációit? Miért akadémikus zenei közegben? Azt
gondolom még mindig egy olyan társadalmi, kulturális és politikai közegben
működünk, amely ezt a felsőosztálybeli zenét tekinti követendő
mintának. Ez nem a paraszti zene. Miről volt szó? Hol volt ez? Miért
csinálta ezt Kodály? Azzal én is egyetértek, hogy ez a zene az emberiség nagy
vívmánya. Intellektuálisan kimagasló kiváló zene. Nem lehet igazán megérteni
Wagnert, Bachot, Beethovent, Mozartot a zenei megértés és tudás nélkül, ami a
nyugati művészet, hagyomány és repertoár ismeretét jelenti. Akárcsak
Shakespeare megértéséhez, szükség van a kor, a tradíció ismeretére. Azt
szeretném, hogy az ausztrál gyerekek is tudjanak kapcsolatot teremteni ezzel a
zenével, akkor is, ha ez egy olyan kor és hely zenéje, ami nem a miénk. Hanem osztrák,
magyar, német magas, európai művészet. Vajon van nálunk is érvényessége?
Igen, van. Mind zenei mind tudományos értelemben nagyszerű vívmány ez a
zene. Lehetőséget teremt arra is, hogy a gyerekeinket elvezessük egy, az
emberi viszonyok más, mélyebb megértéséhez.
Kodály és a
tanítványai kidolgozták a módszertant, a pedagógiát, amelynek segítségével a
gyerekek kapcsolatba kerülhetnek a zenével.
Tehát a klasszikus zenei tradíció, amely
ugyan elitistának tekinthető, hordozhat mindenki számára érvényes
univerzális értékeket, amelyeket ezzel a műfajú zenével kapcsolódva ismerhetünk
meg? Mi kell ahhoz, hogy a zenei jelentés feltáruljon?
Shakespeare-rel
vont párhuzam megvilágíthatja ezt a kérdést. Ausztráliában a többség ír és
olvas angolul, Shakespeare nyelvén. Shakespeare műveiben a technikai,
nyelvi, szavakkal visszaadható jelentésen túl - ami a nyelvi tudás birtokában viszonylag könnyen
megérthető - van egy mélyebb jelentés. Akárcsak a nyugati művészi zenében.
Shakespeare elit és különleges tradíció. Akárcsak a nyugati klasszikus zene. Ahhoz,
hogy mélységében feltáruljon előtted, szükséged van tudásra, bizonyos
képességekre és a megértésre. Kodály ezt akarta megtanítani mindenkinek a zenében.
„Ausztrália
évszázadokon át megpróbálta az őslakos kultúrát megsemmisíteni. Tasmánia
lakosságát szinte kiirtották. Szavazati jogot csak a hatvanas években kaptak az
őslakosok. A gyerekeket kivették a családokból, fehéreknél helyezték el
őket. Ausztrália mint nemzet 10 éve kért
bocsánatot ezekért a tettekért. A súlyos történelmi múlt terhe mellett a másik
probléma, hogy az őslakosok kultúráját el akartuk pusztítani, ahelyett,
hogy elismertük volna. Mostanra, hogy próbáljuk elismerni, nem sok maradt
belőle. Az őslakosok zenéje erősen kötődik a közösségi
eseményekhez. Inzultusnak számítana, ha valaki fogná magát és meghallva egy
dalukat, elénekelné. Ehhez engedélyre van szüksége, általában a törzsi
vezetőtől. Gyakori, hogy a zene bizonyos privát eseményekhez
kötődik, mint például a férfi beavatási szertartása, vagy éppen titkos
női szertartások. Mi, férfiak nem énekelhetünk női dalokat. A
nők nem játszhatnak a didgeridoo-n, mert az
férfi hangszer. Nem igazán ismerjük, nem nagyon vagyunk tudatában az
őslakosok kulturális rendszerének. A polinéz szigetekről, Tongából vagy
Pápua-Új Guineából, Fülöp-szigetekről származó és nálunk letelepedett
népek zenéje számunkra elérhetőbb. Ők nem bánják, ha mások is éneklik
a dalaikat. ” (Dr Anthony Young, a Summer School tanára, a St Laurence Főiskola
tanszékvezetője a liturgikus, kóruszene és ének-zeneképzés tanszéken.)
Kodály
és a tanítványai kidolgozták a módszertant, a pedagógiát, amelynek segítségével
a gyerekek kapcsolatba kerülhetnek a zenével. Ha Shakespeare-t érteni akarod,
akkor ismerned kell a beszédhangokat, betűket, szavakat, mondatokat, a
nyelvi készletet. Értékesnek fogadod el, ha úgy gondolod, van valami mélyebb
jelentés benne, egy olyan emberi tapasztalat és tudás, ami miatt
megőrizzük a shakespeare-i tradíciót. Hasonló a helyzet a népi
hagyománnyal is. Megőriztük. Nem hagytuk, hogy elvesszen. Generációkon át
őrizzük Shakespeare-t is, mert úgy gondoljuk, hogy fontos átadnunk a
gyerekeinknek is. Ugyanezt gondolom Bach-ról és Mozart-ról is.
„Filipe története: Új Dél Wales-ben születtem
zenészcsaládba. Édesapám baritontubán játszott egy templomi zenekarban,
nagyapám a templomi kórus karnagya volt. Polinéz, pontosabban tongaiak vagyunk.
Máig élő hagyomány nálunk, hogy nagyobb ünnepeken összegyűlünk, temetésen,
esküvőn, családi ünnepeken és himnuszokat énekelünk két szólamban, külön a
férfiak külön a nők. A zene, a szöveg szájról szájra terjed, nem kottából
olvassuk. Erősek tehát az alapjaim a harmóniában, az éneklésben,
természetes volt a Kodály-rendszerben tanulni később. Az általános iskolában kórusba jártam,
középiskolában már a Kodály-módszer szerint tanultam zenei írás-olvasást,
szolmizálást. Anthony Young,
a tanárom a St Laurence
College-ban arra törekedett, hogy a
legkülönbözőbb stílusú zenékkel ismertessen meg minket. Másodszorra vagyok
itt a Summer School-ban.
Azért jövünk vissza többen is, barátok, mert itt egy nagyszerű kultúrának
vagyunk a részesei. A tanárok kiválóak, a közösség segítőkész mindenben,
ha valamit tudunk, megosztjuk a másikkal, Facebook csoportunk is van. Kodály
rendszerében az a jó, hogy nagyon egyszerű. A mai fiatalok figyelme
általában elég rövid időre köthető le. A Kodály-módszerben például
már 3 percben nagyon sokat meg lehet tanulni. A tudás könnyen és gyorsan
megszerezhető.” (Filipe Afu,
ének-zene tanár szakos egyetemi hallgató, Ausztrál Katolikus Egyetem, a Summer School résztvevője)
A vizuális
mellett a hallási és testi-kinesztéziás intelligencia, az ehhez kapcsolódó
tanulási módok egy ideális tanulási környezetben integráltan vannak jelen.
A Summer School kurzusait, tanóráit látogatva az a benyomás rögzült
bennem, hogy a zene és a zenei tanulás milyen mélyen testi élmény. Az itt
tanító tanárok összekapcsolják a tanítást a testi élménnyel, hogy a zene
élménye testben valósuljon meg. A mozgás, a tánc, a ritmusgyakorlatok, a
tapsolás, a hangképzés mind a test közegében végbemenő tanulási folyamatok
szemben a verbalizált-nyelvi és intellektuálisabb
irodalommal, amit Shakespeare kapcsán említett. Mit gondol az emberi test
szerepéről a tanulási folyamatban?
A
gyerekek a Brisbane-I Summer
School-ban különböző - hallási, vizuális és
mozgásos – tanulási módszerek alkalmazásával sajátítják el, értik meg, és
gyakorolják az elméletet
A kérdés
több szempontból is megközelíthető. Muzsikusok esetében az emberi test, a
kéz, az ujjak, a tartás, koordináció az emberi test fizikai valójában szükséges
ahhoz, hogy a muzsikus megszólaltassa a hangszerét, vagy éppen a hangját.
A
Kodály-rendszer egyik eleme a belsőhallás fejlesztése. A Jazz kórusban a
hallás utáni tanulás elve szerint tanítok, úgy tanítom az énekhangot, hogy nem
a kottára, hanem a hallásra támaszkodunk. A világ nagyobbik részén énekelnek,
és zenélnek máig úgy az emberek, hogy nem néznek kottát, nem olvassák a
szöveget. Ez a zenei hallás tradíciója. A Kodály-módszert belső hallást,
kézjeleket alkalmazom a soul, a gospel,
a rhythm and blues és a jazz tanításánál. Zongorán
lejátszom, és elénekelem a zenét, a ritmust, illetve eltáncolom.
A
hallás utáni tanítás lehetőség arra, hogy több időt töltsünk
egymással. A kotta csak lerövidíti a tanulás idejét, ez egyúttal az együtt
töltött időt is lerövidíti. A hallás utáni tanulás lassú, mély tanulás.
Itt Brisbane-ben a Summer School-ban a Jazz kórusnak minden nap van próbája két héten
át. A hallás utáni tanulás időigényes, de itt van idő. Amikor ezt a
hagyományt követed, az agyban ugyanaz történik, mint a gyerekkori mondókák,
dalok elsajátításakor. Nem tanulod, hanem belemerülsz. Ezt a tanulási módot, az
agynak ezt a kapacitását elhanyagoljuk egyébként. Sokkal nagyobb, túlzott
szerepet szánunk a vizuális memóriának. Ha vizuális memóriánkra hagyatkozva
kottából tanulunk zenét, hamar felejtünk. A konzervatóriumokban nincs idő
a zenetanulásra, gyorsan kell tanulni, mert készülni kell a fellépésre. Ezért
kell a kotta. A hallás után történő
tanulás mély. Gyakorlás nélkül is könnyen
visszahozható akár 1 év múlva is . Én a két tanulási mód megfelelőbb
egyensúlyát tartanám kívánatosnak a zenetanulásban. (Pete Churchill)
Ezek technikai szempontjai a kérdésnek.
Én inkább azt szeretném tudni, hogy a testen keresztül hogyan vezet út a zenei
megértéshez? Mit jelent a testi tapasztalat ebben az értelemben?
Alapvetően
három kérdésről érdemes itt beszélni. Az egyik legbonyolultabb,
egyszersmind legkülönlegesebb természete a zenének, hogy szimultán. Amikor beszélünk,
egyszerre egyikünk szólal meg, és mondja el a szavait, hogy érthetőek
legyünk egymás számára. A zenében egyidejűleg viszont több szólam is
megszólalhat harmóniát hozva létre. A többszólamúság a harmónia azonban még
mindig a technikai tulajdonság. Az emberi agy különleges, egyéni, tehetséghez
kötődő tulajdonsága, hogy egyszerre meghallja az egyidőben
felcsendülő különböző szólamokat.
Kodály és a tanítványai ezt a képességet rendkívül fontosnak tartották, és
alkalmazták az énekes zongorás játék - technikát a többszólamú gondolkodás
képességének fejlesztésére. Én ezt a módszert viszem tovább egy lépéssel.
Hogyan kapcsolhatjuk össze a hangot, a kézjeleket és ritmust a fizikai testi
mozgással? Azzal, hogy a testet mind inkább használjuk, az agyat segítjük
abban, hogy egyidejűleg több szólamot is képesek vagyunk kihallani. A
gyerekek ebben rendkívül magas szintre tudnak eljutni, mert képesek
egyidejűleg meghallani a zene többdimenziós természetét. Ez valóban
páratlan.
A
harmadik szempont, amit ebben a kérdésben érdemes megvilágítani az az elmúlt 30
év kutatásaival függ össze. Tudjuk, hogy az emberi tanulás különböző
tanulási módozatokban és preferenciákban történhet. Az oktatást nagy mértékben a vizuális tanulás uralja. Ezért írunk és
olvasunk, láthatóvá tesszük a tudást. Annak, akinek a vizuális tanulással
gondjai vannak, nehéz dolga lesz az iskola rendszerén belül. Egyetemre
bekerülni pedig még nehezebb. Sok gyerekről tudjuk, hogy nem boldogulnak
az iskolában, mert a vizuális képességeik, a vizuális memóriájuk nem eléggé
erős. Az iskola nem mindig veszi észre ezt a gyengeséget, és nem is
fejleszti, erősíti meg a gyerekben. A vizuális mellett a hallási és testi-kinesztéziás
intelligencia, az ehhez kapcsolódó tanulási módok egy ideális tanulási
környezetben integráltan vannak jelen. A mozgásos, kinesztéziás tanulásnak a
fogalmi, intellektuális gondolkodás valamint a zenei élmény és tapasztalat
összekapcsolásában van fontos szerepe. Különben a zene testetlenné válik, nem lesz
más, mint néhány absztrakt hang. Én nem hiszek az ilyen zeneoktatásban. A
mozgásnak hatása van az agyi működésre. A két agyféltekét összekötő corpus
callosum az a terület, ahol több millió idegrost
halad át, és szállítja az információt egyik központból a másikba. Már 30 évvel
ezelőtt is biztos voltam abban, hogy nem tartható az az elképzelés, mely
szerint az agyban külön, szinguláris agyi központok felelősek a zenei vagy
éppen a matematikai tudásért. Mára tudjuk, hogy ez nem így van. A zenei funkció
az egész agyi területen szétszóródik, és több egymással együttműködő terület felelős érte, szimultán jellegű. Mi, a Summer School pedagógiájában
teljességre törekszünk, egész zenészeket képzünk, amihez a teljes agy
művelése szükséges, ha úgy tetszik. Nem zenepedagógia, hanem teljes agy
pedagógia, a mi programunk. A gyerekek esetében a teljes agy művelése
fizikai aktivitásuk során érhető el. Az értelem a testben, a test az
értelemben. Ha csecsemőkkel, kisbabákkal dolgozunk, az értelmi
fejlődés csakis fizikai aktivitással érhető el. Ha a gyerek nem
mászik, vagy nem jár, akkor közbe kell lépni és a két agyfélteke közötti
összeköttetéseket kell fejlesztenünk. Az oktatásunk többnyire, különösen a
középfokú oktatás erőteljesebben fejleszt bizonyos agyi területeket, míg
másokat elhanyagol. Bizonyos agyi területek fejlettségét megjutalmazzuk az
iskolában, másokét pedig nem igazán méltatjuk figyelemre. Vannak gyerekeink,
akik nem tudnak elkapni egy labdát, de fizikából kiválóak. Matematikából,
természettudományokból kitűnő diákjaink társas készségei igen
fejletlenek. Én az összekapcsolódásokban hiszek. Igen, azt szeretném, hogy a
gyerekek intelligensek legyenek. De azt is szeretném, hogy kapcsolatban
maradjanak a teljes testükkel, a testi élményeikkel. Kapcsolódjanak az érzelmi
világukhoz is. Én nem tudom szétválasztani az intellektuális, testi és érzelmi
nevelést, mert a teljes gyereket tanítom, nem elkülönítve egymástól a
területeket.
Gordon, Gardner, Small és Elliott gondolkodásával
összhangban úgy vélem, hogy ezek a belső hallás zenei koncepciója által
vezérelt, az aktív részvétellel járó zenei tevékenységek azok, amelyek
leginkább elvezetnek a zenei cselekvésben lévő jelentés fejlődéséhez.
Mindez először és mindenekelőtt az éneklésben, és a „hangokban való
gondolkodásban” válik nyilvánvalóvá. Az előadásnak ezen értelmezése más
hangsúlyt kap. Ebben a keretben a célképalkotás ás az önellenőrzés
közvetlenebb és célirányosabb, és ezen képességek
fejlesztése, mint előfeltétel a zenei intelligencia belső keretét
biztosítja, amelyből kialakulhat az értelmes zenei előadás. A
motorkordináció kérdései is elhalványulhatnak, hiszen a tanulók már birtokában
vannak egy kimunkált, belső tudásnak arról, hogy a „zene hogyan hangzik”.
Míg egy ilyen keretrendszer radikálisnak tűnhet olyan zenészek számára,
akik a hagyományosabb módszer szerint közelítenek a hangszeres tanuláshoz, a
belső hallás fejlesztése, a szolfézs-zeneelmélet és a zenei gondolkodás
folyamatai, amelyekből a hangszeres és az énekes előadások kiemelkednek,
egészében olyan védhető és megfelelő oktatási támpontot jelentenek,
amely hatalmas lehetőséget rejtenek magukban ahhoz, hogy gyökeres
változást hozzanak e téren az oktatás gyakorlatában. (Részlet James Cuskelly Phd-disszertációjából 6.
fejezet, Jelentés és zenei előadás, Hangszeres tanulás, 6.10.
Következtetések)
Antropológiai értelemben is érdemes
megvizsgálnunk a kérdést. Túl nagy hangsúlyt fektetünk a szavakra. Az ember
anélkül, hogy felismerte volna, a körülötte levő világot a nyelven
keresztül kezdte látni, megérteni, kapcsolatba lépni vele. Természetesen
evolúciós szempontból a nyelv az, ami a fejlődés csúcsára helyezte az
embert. Az emlősök megszületnek, növekednek, fejlődnek, szaporodnak, majd
elpusztulnak. Az ember az ösztönös világon túllépett. Létrehoztuk a nyelvet,
ezt a rendkívül bonyolult és összetett kommunikációs eszközt, viszont kezdjük
úgy látni a világot, amelyben a szó jobban számít, mint a tapasztalat. Tanításom
során hagyom, hogy a gyermeket vegye körül a zene, merítkezzen
meg benne. A babát ringatom, és énekelek neki. A gyermek így megtapasztalja a
zenét, a zenei hangot és a mozgást is egyidejűleg. A hároméves már
önállóbb. A testével tapasztalja a zenét. Hol van tehát az első élmény? A
gyermek testében. Nem a szavakban. Amikor 4-5 éves lesz, akkor kezdjük a
tapasztalati élményt tudatosítani, és szavakat találni rá. Ez az antropológiai
modell. Így fejlődik az ember, az emberi lény. Először a testében
tapasztal. Évszázadokig éltünk,
megtapasztaltuk a valóságot, viszont mostanában már csak beszélünk róla. Más teremtményekké váltunk. Kihagyjuk az
élményt, a tapasztalatot. Kihagyjuk az életünkből azt az antropológiai
értelemben vett kapcsolatot a testi lényünkkel és magunkból egyre inkább egy testetlen,
szavakban élő intellektust formázunk.
Az embert
teljességében kell látnunk, különösen, ha gyereket tanítunk. A
népzene-kutatóktól tudjuk, hogy nagyon sok kultúrában nincs külön szó a mi
értelmünkben vett zenére, ugyanis a zene mindig együtt járt a tánccal és
tapsolással. E hármas egy jelenségben létezett, és egy fogalommal jelölték. Az
egyhelyben állva mereven énekelni már egy másik, bizarr értelmezése a
fogalomnak. Oktatási rendszerünk egyre inkább ellenőrzésre törekszik. Az
éneklés is úgy zajlik benne, hogy a gyerek kezébe adunk információkat, kottát,
dalszöveget, a gyerek feláll, és elénekli azt, amit kérünk tőle. Nem régiben megkérdezte tőlem egy anyuka,
hogy milyen CD-ket vegyen a kisbabájának. Nem kell CD! Vegye föl a babáját,
ringatgassa, dúdoljon neki, beszéljen hozzá. A gyermeknek az anyjával együtt
kell érezni a zenét. És fordítva is igaz: az anya érezze a zenét a gyermekével.
Sokan, főleg tehetős középosztálybeli családok összevásárolnak
mindenféle klasszikus zenei CD-ket, mert attól majd a gyerekük okosabb lesz - vélik.
Ettől még nem lesznek a gyerekek okosabbak! Ha meg akarod tanítani beszélni a gyerekedet, felteszel neki egy lemezt?
Hogy ugyanazt hallja újra és újra? Egy gépi hangot? Így csak robotot lehet
létrehozni. Amikor beszélni tanítjuk a gyereket, akkor nekünk kell beszélni
hozzá, a hangokat formázni, a szavakat tanítgatni neki. Ugyanígy van a zenével
is. A zene nem árucikk! A zene cselekvés. Az ember csinálja. Énekel, mozog,
másokkal együtt. A zenei mozgás mérhetetlenül fontos. Nem ülünk egyenesen,
mozdulatlanul és dalra fakadunk! A zenei mozgás fejleszti ki bennünk a zenei
képességet. Ha azt akarjuk, hogy a gyereknek legyen fogalma az ütemről,
akkor tapasztalja meg azt a saját testében. Mozogjon, érezze, csinálja, ez
fogja örömmel eltölteni. Semmi értelme megmondani a gyereknek, mit jelent az
ütem.
„Heru Pinkasova: Édesanyám Pápua-Új Guineából származik, édesapám ausztrál. Gyerekként
az iskolában skót és ír dalokat tanultunk, dalokat a gyarmati
időkből, fegyencek dalát, mint pl. a We’re bound for
Botany Bay-t. Kentben
nőttem fel, ahol édesapám orgonista volt, az anglikán templomban játszott,
és különösen vasárnaponként nagyon sokan jöttek Torres – szigetekről, melanéz lakosok. Apám játszott az orgonán Bachot, Brahmsot,
és együtt énekelték az egyházi énekeket. De a Torres szigetekiek elénekelték a
saját himnuszaikat saját nyelvükön is. Volt egy vezető szólista, aki
elkezdte és a többiek, a kórus válaszul folytatta az éneket. Együtt énekeltek
harmóniában, miközben néhány
férfi tradicionális, nagy dobokon
kísérte az éneket. Ma már kiveszőfélben van ez a zene, az
idősebbek még ismerik ezeket a himnuszokat, de többen már nem élnek
közülük. Stephen Leek ausztrál zeneszerző felvette,
és dokumentálta ezeket az előadásokat, így a gyerekek is megismerhetik az
iskolában
BA-diplomát
szereztem operaénekes szakon a Queenslandi Egyetemen,
de mégsem éreztem igazán azt, hogy érteném a zene működését
belülről. Megvilágosodásként hatott
rám, amikor a Kodály-módszert megismertem itt, a Summer Schoolban (James
Cuskelly éppen akkor hagyta ott a Queenslandi Egyetemet, amikor én beiratkoztam,
így követtem őt ide). Tetszett a rendszer logikája, a mozgó dó elve.
Tetszik, hogy a Kodály-módszer nem sznob, mert nem csak a klasszikus zenére
alkalmazható. Ha érted a zenét, megismered a szépségét is.
Ide
jár a fiam is, de egyébként minden héten kórusban énekel, amelynek a
vezetője Kodály-módszerrel tanít. Énekelnek, szolmizálnak, sokat
játszanak, mozognak. Szeretem a Kodály-módszerben azt, hogy a tanárok valóban
arra törekednek, hogy a gyerekeknek a zenei élményben részük legyen, így a
zenetanulás, az éneklés szórakoztató közösségi és fizikai ,
testi élmény is egyszerre.” (Heru Pinkasova,
operaénekes, angoltanár, fiával együtt a Summer School visszatérő résztvevője.)
A módszertani órákat látogatva vagy a
gyerekek énekóráit azt tapasztaltam, hogy sokkal több időt töltenek el
arányaiban a dalos, ritmikus játékokkal, körjátékokkal, mint a tudás verbalizálásával. A tudatosítási folyamat ugyan jóval
rövidebb, mint a mozgásos, testi tanulás, de könnyebben oldják meg, szinte
egycsapásra képesek tudatosítani a gyerekek azt, amit korábban a testükkel
átéltek. Könnyedén leírják az eltapsolt, vagy lemozgott ritmust képletekkel,
vagy szolmizációs hangokkal visszaéneklik, és
lekottázzák a dallamokat, dalokat.
Kutatások
igazolják, hogy a gyerekek abban a közegben tanulnak a legjobban, ahol
boldogok. Ha a tanulást akarjuk maximalizálni, csak hagyjuk játszani őket
boldogan.
Azt is lehet azonban látni például bizonyos
digitális tananyagok használóinál, hogy a gyerekek ugyan valamennyire élvezik,
amit csinálnak, legalábbis egy ideig, de voltaképpen semmit nem tanulnak.
Kodály nem akarta, hogy a gyerekek zenei
analfabéták maradjanak. De nálunk fontos, hogy pozitív légkört teremtsünk. Az
óra menetét tekintve kezdünk egy beszélgetéssel, majd szünet, ahol frissítünk,
majd koncentráció és szünet. A koncentrált tanulási tevékenység után jöhet a
játék. Ami persze nem öncélú, hanem gondosan kiválogattuk, hogy kapcsolódjon a
tanulási célunkhoz. A játékban csodálatos értékek vannak. Mi, Ausztráliában tisztában vagyunk azzal, hogy ebből a
gyermek mennyit nyerhet, és jól is csináljuk. Kodály is azt mondta, hogy úgy
kell tanítani a gyereket, hogy örömét lelje benne. Magyarországon járva,
énekórákat látogatva nem mindenhol tapasztaltam azt, amit nálunk. A magyar
gyerekek okosak. Előbbre járnak, mint a mieink. De engem ez nem különösebben
aggaszt. Nem érzem annak a terhét, hogy a gyerekeinket további intellektuális
tanulással terheljük. Azt szeretném, hogy a gyermek tapasztalja meg a tanulás
örömét. Mert majd egyszer végezni fognak, én már nem leszek velük, hogy
közvetlenül befolyásoljam a tanulásukat, kilépnek az életbe, a társadalom
tagjai lesznek, és a zenét vagy szeretik, vagy nem. És jóval fontosabb, hogy
szeressék, minthogy milyen érdemjegyet kaptak tőlünk.
A tehetség, a
talentum igen szűk mezsgyén tartja a személyiséget.
Ha döntéshozói helyzetbe kerülne
Ausztráliában, milyen ének-zene oktatás mellé tenné a voksát: külön választaná
a tehetséggondozó, elitista műhelyeket az általános, közösségi alapú zenei
műhelyektől, ahova mindenki járhat zenét tanulni? Különböző
zenei képzettséget kapnának az úgynevezett tehetségesek és külön az átlagos
zenei képességűek?
Biztosan
nem választanám szét. A helyzet az, hogy a hivatásos zenészek között nem ritka,
hogy híjával vannak a társas érintkezés képességének. Korán kiválasztották
őket felcímkézve a tehetséges, a zseniális jelzőkkel, olyan
programokban vesznek részt, ahol a hozzájuk hasonló tehetségekkel vannak
együtt. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy elveszítik a szélesebb társadalmi
kontextust. Azzal egyet értek, hogy a tehetségek számára alkalmat kell
nyújtanunk az adottságaik fejlesztésére, de nem tartom helyesnek azt, ahogyan
nálunk, Ausztráliában országos szinten történik mindez. A különleges tehetségek
iskolája és a hasonlókra gondolok. Különösen nem a tanítási gyakorlatukra. Felvételi
eljárásokon kiválasztják a legtehetségesebbeket majd azt követi a tanítás. Járt
hozzánk egy kilenc éves fiú, hegedűn játszott. Káprázatos tehetségű
zenész volt abszolút hallással és szinte úgy játszott a hangszerén, mint egy
hivatásos hegedűművész. A legbonyolultabb darabokat is képes volt
eljátszani. Minden tudása a hegedűhöz kötötte. Nálunk, a mi rendszerünkben
a vele egykorúak alatt volt szolfézsból, gyenge volt a zenei memóriája, és
érzelmileg egy 5 éves gyerek szintjén volt nagyjából. Tehetsége miatt bekerült
a Yehudi Menuhin Iskolába, de korához képest éretlen gyermek volt. Így
kiszakítva a társas közegéből a legjobb tanárok keze között nevelkedik.
Kérdés, mi történik ezzel a gyermekkel, ha baleset éri a kezét? Milyen zenész
lesz? Semmilyen. Milyen emberré formálódik? A tehetség, a talentum igen
szűk mezsgyén tartja a személyiséget. Nagyon sok gyerekkel találkoztam
pályám során, akik különleges tehetségként kezdték, de soha nem sikerült nekik
igazán befutni. Velük ki törődik? Ha rajtam állna, nem választanám szét a
tehetséges és a kevésbé tehetséges gyerekeket. Amit mi tanítunk, a Kodály-féle
zenei tudás, arra mindenkinek szüksége van. Nem korlátozza a tehetségeseket
sem, sőt! Megerősíti őket. Arra törekszem, hogy a tehetséges
gyerek is teljes gyermek lehessen. Csak nagyon kevesen jutnak el a világot
jelentő deszkákra. Mégis nálunk Ausztráliában számtalan iskola, iskolai
program, konzervatórium, egyetem képezi a zenei tehetségeket. Nem segítjük
őket akkor, ha ilyen szűk korlátok között tartjuk a zenei
nevelésüket.
Több kultúrában, mitológiában létezik a
nagyszerű zenész archetípusa. A görögben Orpheusz, akinek megengedték az
istenek, hogy az alvilágból visszahozza a feleségét, mert meghallották az
énekét. Vejnemöjnen, a finn Kalevalában, aki köré odagyűltek
az állatok, hogy hallhassák a játékát. Úgy tűnik, hogy a magányos,
valójában saját világában, a zenében élő művész képe mélyen
gyökerezik az emberiség kultúrájában.
Ez
félreértés. Ezek az ősi történetek nem a zenészről, hanem magáról a
zenéről szólnak. A zene, a zene hatalma az életre hív vissza. Ez a mi
lehetőségünk az életre, nem a személy a fontos, akiből sztárt
csinálunk. Ez a mi hibánk. Ahelyett, hogy azt keresnénk, mit nyújthat
számunkra, mit jelenthet a mi életünkben a zene, a tehetségeket sztároljuk. Ez
hiba. Kodály azt mondta, hogy mi
valamennyien sokkal tehetségesebbek vagyunk 15 éves korunk előtt, mint
utána.15 éves korig mindenkiben sokkal több zenei tehetség és lehetőség
rejlik. Vagyis esélyünk lenne arra, hogy mindenkiben megtaláljuk a zenét, és
segítsük ezt felszínre hozni. Utána ez már nehezebb. Mi lenne, ha ilyen lehetne
a zeneoktatásunk? Csak 15 éves kor után kezdenénk a kiválasztást, a
differenciálást? Ha egy négyévest kiemelünk, különlegesnek kellene éreznie
magát, de nem az! Nagy veszteségünk, hogy soha nem próbáljuk ki a zene igazi
erejét az életünkben. Kereskedelmi árucikket csinálunk belőle. A
popkultúra sztárokat gyárt. Az emberektől elloptuk, elvettük, ami pedig
mindenkié volt, és elhitettük velük, hogy a zene az különleges embereké,
akiknek a CD-jét meg kell venni. Ez teljes tévedés. Az embereket meg kell
győzni a saját zeneiségükről. Arról, hogy a zene milyen hatással
lehet az életükre, hogyan változtathat rajta, - ez általában a
művészetekre is igaz, a művészeti oktatásra. A gyerekeket el kell
vezetnünk a művészetek világába. Ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassák,
számos lehetőséget kell nekik nyújtanunk. Mi, itt a Summer
Schoolban felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt
lehetőséget nyújtunk arra, hogy betekintést nyerjenek, hogy részt vegyenek
benne, bevonjuk őket, átélhetik a művészet élményét, mert
megtapasztalhatják. Az nem baj, ha elrontasz egy hangot, félreütsz egy
billentyűt a zongorán, vagy éppen hamisan jön ki a hang a torkodon. Az
emberek azzal kerestek meg engem, hogy mennyire valóságosnak érezték ezt a
nyári két hetet. Ez az, amit a Brisbane-i Summer Schooltól megkapnak: a
művészetekkel való kapcsolódás valódi élményét.
A szerző Tóth
Teréz tanár, pedagógiai szakújságíró, oktatáskutató