Rózsavölgyi és Társa – ez áll a kötet címlapján, majd a belső borító többet árul el, feltüntetve az MTA BTK Zenetudományi Intézetét, valamint a megjelenés helyét és idejét (Budapest 2018).

Ennek megfelelően, napjainkban szokatlanul „gondozottnak” ígérkezik a kiadvány – a két felelős kiadón kívül van szerkesztője (a közreadó), valamint lektora is (Bónis Ferenc). És valóban jó kézbe venni a könyvet, habár a jó minőségű papírnak súlya van, és belelapozva előre örvendezhet az olvasó: ezúttal az ábrák korántsem csupán valami protokolláris szempontnak tesznek eleget (a kéziratos és gépelt szövegek jól olvashatóak, az alkalmankénti színes mellékletek – meghívók, képek – is hangulati értékűek). Ráadásul a különböző betűtípusokkal elkülönül a szerzői szöveg az idézetektől, továbbá a kétnyelvű idézeteknél a magyar fordítás betűszíne is eltérő.

„A rendkívüli alkalom tulajdonképpen az enyhe kritikát teszi kötelességgé, de bátran lehetünk szigorúak; így is csupa jót írhatunk a kitűnő triászról. Az Aggházy zongorajátéka, Grünfeld hegedűje és Popper Dávid gordonkája a legélvezetesebb perceket szerezték a hallgatóságnak.” – így írt a Pesti Hírlap a Műbarátok köre egyik, saját tagjai számára rendezett, kora délutáni matinéjáról. Az 1892-es megközelítés kijár napjainkban is e kötetnek. Merthogy – habár korántsem tekinthető „hibátlannak” – kétségkívül élvezetes perceket szerez.

Már a borító (Szabó Ferenc munkája) „megszólítja” a potenciális olvasót; Aggházy portréja úgy vonja magára a tekintetet, mint a fekete-fehér magyar filmek sármos férfi-főszereplői, és a háttérből jól felismerhető az idős Liszt, aki „jelenlétével” napjaink zenekedvelőinek figyelmét is egykori növendékére irányítja.

A tartalomjegyzék is ígéretes. Bevezetőként három előszó olvasható: Bónis Ferencé az ajánlás funkcióját tölti be, Herpy Miklóséból kiderül, hogy a szerző nem más, mint a zeneszerző unokája, aki leírja, hogyan jutott az első ötlettől a könyv megvalósításáig. Gombos Lászlóé zenetörténeti pillanatkép: Magyar zenei élet Aggházy Károly fellépése idején. Majd mintegy másfélszáz oldalon keresztül, kilenc fejezetre tagoltan következik Aggházy Károly életútja. Időrendben, természetesen, ám mégsem mechanikusan. A „Tanulóévek” után külön fejezetet szentel a párizsi bemutatkozásnak (a Hubayval közös fellépések időszaka), majd megszakítja a párizsi beszámolót, miként Aggházy életének krónikája kívánja, az 1879 nyarán idehaza adott hangversenyekről adva számot, majd folytatódik a párizsi tartózkodás dokumentálása.

Az egyes fejezetek különböző időtartamokat ölelnek fel. Aggházy Károly (1855-1918) tanulóévei 1863-tól 1878-ig tartottak, a hazai koncertezéssel megszakított párizsi időszak jóval rövidebb (1878-1881). A folytatás: hazatérés Budapestre (1881-1883), egy kétségkívül jelentős korszakként a berlini évek (1883-1889), majd a pályaív utolsó szakasza három fejezetben (Végleg itthon, a kilencvenes évek, Az új század első évtizede, Az utolsó évek).

A címbeli „élete és kora” egyaránt az írott dokumentumok felbecsülhetetlen értékét és jelentőségét tanúsítja. Egyrészt vannak a hivatalos orgánumok, a (napi, heti, stb.) lapok, amelyek elismerésre méltó naprakészséggel tudósították olvasóikat az eseményekről. Más kérdés, hogy megannyi első alkalommal hallott zeneműről érdemi értékelés aligha kérhető számon az újságírón – de az alkotó- és előadóművészek neve, szakmai életének eseményei legalább tények/adatok szintjén széles népréteghez eljutott. A regényes életrajz műfajától idegenkedő viszont készséggel nyugtázza: van a bennfentességnek egy olyan szintje (mélysége, terjedelme), amely dokumentum-értékű, s voltaképp az oral-history írott verziója. A beavatottság mélysége nélkül, ám a pletyka szintjén jóval felül (s főleg, esetenként később máshonnan megszerezhetetlen adatokkal megspékelve). A rövid hangulatképek, tárcák (stb.) főképp „kimazsolázva” hangulatos olvasnivalót kínálnak. Annál is inkább, merthogy a „másrészt” viszont tiszteletreméltóan objektív. A családi dokumentumok kéziratos része, amely korántsem a nyilvánosság számára készült, kizárólag ahhoz járulnak hozzá, hogy „első kézből” kapjunk lényegi jellemzést a zongoraművész-zeneszerző-tanár személyiségéről.

A szerző és közreadó párosa ízlésesen oldotta meg a feladatot: éles kontúrokkal kirajzolódik a művészportré, ugyanakkor mentes az érzelgős belemagyarázásoktól, értékelésektől.

De ha netán mégis valaki sokallná az értékelések felsőfokú jelzőit, annak figyelmébe ajánlhatóak a korabeli hivatalos beszámolók! A figyelemfelkeltés bevett módja (főként a „nemes cél”, az igényt a magyar zenei nyelv iránt ébresztgetni), az ilyesfajta szemléletű olvasmányok óhatatlanul is módosítják a szerzői stílust (kiváltképp, ha nem par excellence publicista az illető, ráadásul érzelmileg is érdekelt a közreadandók megfogalmazásában).

A sok kordokumentum által tagolt alap-szöveg elbeszélő tónusú, az olvasó ily módon időutazás részese lesz, végigkísérve a főszereplőt és a szakmai szempontból jelentős muzsikuspartnereit a hétköz-és ünnepnapokon. Mert Herpy Miklós nem akar „szépíteni” a történeten; vannak sikerek és kisebb-nagyobb kudarcok, a fény velejárója az árnyék. Ráadásul időről-időre felmutatja a filológiai korrektség igényét is, amikor a történet nem minden mozzanata dokumentálható (többször előfordul „arról jelenleg nincsenek információink”, „eddig azonosítatlan” stb. megjegyzés). Külön öröm, hogy a zeneszerző Aggházy alaposabb megismertetése céljából felhívja a figyelmet több műnek a meghallgathatóságára (youtube).

Érdemes a könyv elolvasása után végiggondolni, hogyan működött egymás mellett Aggházy életében a három szakmai funkció (zongoraművész - aki gyakran vesz részt kamaraművek előadásában is, zeneszerző – aki gondoskodni szándékozik hangversenyei alkalmából sikerdarabokról, komponál „belső késztetésből” és pedagógiai célzattal egyaránt, valamint tanár – több különböző szintű intézményben, néha egyidejűleg több iskolatípusban is). És persze érdemes mindig szem előtt tartani az évszámokat; hogy felmérjük, milyen életkorú (fiatal)ember vállalta egyik-másik kihívást.

Mindenképp figyelemreméltó, hogy Liszt Aggházyt javasolt a Stern-féle nagynevű berlini konzervatóriumba, Bülow utódaként – s ha valaki azt gondolná, hogy ez Liszt nagyvonalú gesztusainak egyike csupán, annak érdemes aprólékosan végigolvasni a berlini fejezetet, ami hat tanévet tett ki – miközben Aggházy szerzőként publikált; pontosabban, rendre jelentek meg művei (gyűjteményekben, műfajok szerint és önállóan egyaránt) több német kiadónál.

A „szeretetteljességnek”, ami jellemzi a kötetet, vannak korábbi, „történeti” jelei is. Érdemes felfigyelni Molnár Antalnak az 1917-es Zenei Szemlében megjelent – a kötetben is idézett – írására. A Néhány magyarországi zongorakotta című recenzióban olvasható: „Különös kegyeletnek hangulata szállja meg az embert e darabok tanulmányozásakor. Mintha nem volna szabad, hogy kritikus kéz nyúljon hozzájuk, olyan igazi, belső szükség indította meg őket, és annyira idegenül néznek be a mai kor újat kereső világába. Egy kedves, jó barátunk rég elhangzott hangjai ezek, mikre könnyezve emlékezünk” – írta az a Molnár Antal, aki (brácsásként is) az új magyar zenei törekvések lelkes támogatója, mondhatni, előharcosa volt. És meggondolkodtató a következő mondata is: „Egy darab nyugati kultúra él köztünk Aggházy ezen darabjaiban…”.

Magyarság és nyugati szellem kettőssége, pontosabban egy olyasfajta kettősség, amely az alkotásoknak egy-egy vonatkozásában érvényesül erőteljesebben. Mondjuk, a formakészlet (kiváltképp a nagylélegzetű műveknél) nyilvánvalóan „nyugati” mintákat követ, a hangvételben, melodikában és ritmikában pedig hatásosan érvényesülnek olyan sajátosságok, amelyeket „mindenki” magyarnak illetve magyarosnak érezhetett. Tudjuk, távolabbról erőteljesebben érződnek a koloritok, a couleur locale-ok…

Elsősorban a Liszt-tanítvány életét ismerjük meg, a muzsikusét – ehhez képest imponálóan szűkszavúra fogott a magánélete. Dokumentált adatok, méltánylandóan kevés kommentárral (mert a szituációk többsége olyan volt, hogy az olvasó magától is úgy érzi: „no comment…”).

Aggházy életét és korát ígérte bemutatni Herpy Miklós vállalkozása – ennek köszönhetően betekintést kaphattunk a 19. századi művészvilág életébe is.

Nem tanulságok nélküli a Függelék-anyag sem. Aggházy Károly Liszt-jubileumi ösztöndíjai, avagy Liszt Ferenc vitái a Fővárosi tanáccsal – ez a fejezet ékes bizonysága annak, hogy a hivatali packázásnak, a sértő-bántó-megalázó szőrszálhasogatásnak is megvannak a hagyományai. Itt kerül „pótlásra”, amit a könyv olvasása során szinte már hiányolhatott az olvasó, egyfajta áttekintést (akár táblázatosat) Aggházy Károly családjáról és rokonságáról. Itt Herpy Gyula mindenkivel „elszámol” – érdekes, hogy éppen néhány – viszonylag késői leszármazottnak a sorsát nem követi a családi legendárium (az elidegenedés általánossá válásának egyik apró dokumentumaként).

Vegyes anyagot tartalmaz az Írások Aggházyról címszó. Justh Zsigmond, a zeneszerző talán legmeghittebb barátja lélektanilag árnyalt jellemzést közölt a Magyar Szalon 1889-es számában. (Eltöprenghetünk azon, hogy – pont akkor - mi indította erre a vallomásos beszámolóra.) Hubay Jenő írása a Zeneirodalmi Szemle 1895 májusi számában meggyőződésből fakadó baráti gesztus, amellyel rámutat arra, hogy méltatlanul mellőzünk értékeket... Zenetudományi érdeklődésűeknek csemege Kent Hollidaynek az az írása, ami eredetileg Alan Walker 65. születésnapi emlékkötetében jelent meg. Egyszersmind meggondolkodtató, hogy külföldinek támadt az az ötlete, hogy Walker kutatási területéhez kapcsolódóan épp ezt a témát választotta (Aggházy Károly, Liszt pártfogoltja és sokoldalú zeneszerző zongorastílusának eklektikus elemei). A fordító neve (csakúgy, mint a főszövegbeli idézeteknél) ezúttal sincs feltüntetve – a tanulmány olvasásakor arra kellett gondolnom: hálátlan feladat a fordítás, főként, ha közben a fordítónak vitatkozhatnékja lenne a szerzővel. És ismét egy adalék arra, hogy mennyi alaki-formális mozzanatot lehet elemzési (értékelési) szemponttá tenni. A leíró analízisnek önmagában kevés a haszna (főképp, ha még kottapélda is illusztrálja!) – annál több értelme lenne az „áthallásoknak”, az intonációs vagy épp játéktechnikai típusokba sorolásnak, felfedezve az egyéni ötleteket a zenei köznyelvi fordulatok sorából.

A kötetet bibliográfia és Aggházy zeneműveinek jegyzéke zárja (ez utóbbit Gombos László állította össze Herpy Miklós „gyűjtése” nyomán, műfajok/apparátusok szerinti csoportosításban).

Néhány apró típushiba e kiadványban is előfordul; hibás elválasztás csak kis számban, de a nevekben a betűhibák bosszantóak. Hogy a szerző keresztneve egy helyütt két részletben szerepel, ártatlanul megmosolyogtató (Kár oly). Ha lenne második kiadása a könyvnek, mindenképp érdemes lenne a 221. oldalon a háromtagút háromszólamúra kicserélni az Op. 40 címében (miképp az előző oldalon, helyesen, szerepel).

Fittler Katalin