Cégéres könyv

A könyv tartalomjegyzéket követő lapja – A szerző kötetei – címén túl is érdemi információkat tartalmaz Koppány Zsoltról. Mégsem tagságai, nem is díjai, kitüntetései elgondolkodtatóak, hanem az, hogy 1988 óta ez a 20. önálló kötete. Tekintélyes szám. Végigolvasva a felsorolást, feltűnik, hogy a szerzőnek kivételes érzéke van a címadáshoz, szinte vágynánk kézbe venni egyik-másik könyvét, olyannyira figyelemfelkeltőek a címek.

Hasonlóképp figyelemfelkeltő (kiváltképp a címkép-fotónak köszönhetően) a 2018-as újdonság is, kiváltképp, mivel – mintegy alcímként – az is szerepel a címoldalon, hogy „hosszú évtized egy géniusz közelében”.

Van egy korosztály (nagyjából a szerzőé), aki a címadás mögé érzi Koncz Zsuzsa első önálló nagylemezének címadó dalát, a Volt egyszer egy lányt (Illés-Bródy), és eme „analógiával” megspékelve fokozott elvárásokat támaszt a szerző által esszénovella-füzérként definiált kötettel szemben.

Sajátos valami az „oral history”, megítélése hullámzóan változik a pontosító részletek potenciális tárháza és az emlékező szubjektivitásával is indokolva (az emlékezet – tudatos vagy spontán – szelektivitására hivatkozva), a megbízhatatlanság között. A zenei életben a Bónis Ferenc által életre hívott rádióműsor-sorozatok, majd azok kötetekben való megjelentetése (többször, az új kiadások során kibővítve) kétségkívül mérföldkő jelentőségű, kiváltképp, mivel a „közönségbarát” tálalásnak köszönhetően olyanok is érdeklődtek – egy-egy műsor, ill. kötet erejéig – Bartók illetve Kodály iránt, akiket korábban kevésbé foglalkoztatott a 20. századi zenetörténet eme két kiválósága. A Így láttam, ill. Így láttuk sorozatok esetében az érdeklődő maga is aktivizálódott, amennyiben a történetek tükrében módosíthatta (esetleg újrarajzolhatta) az önmagában kialakított szerzői portrét. A szerzőét, mint emberét, és mint művészét.

Ezúttal egy szerző kínál betekintést a kétségkívül korszakos jelentőségű zongoraművész-zseni életébe, kettejük kapcsolata alapján. Spontán és megszervezett találkozások, a magánélet apró-cseprő mozzanatai – olyasmik, amelyek nem igényelnek szakértő olvasót, ugyanakkor a muzsikusok számára is érdekesek lehetnek. Akik személyesen ismerték, s akiknek ez nem adatott meg, egyaránt potenciális érdeklődők. Csakúgy, mint akik szerették, és akik nem…

Az esszénovella-füzér meghatározás rendkívül fontos információ a szerző részéről. Irodalmi alkotásokat ígér, amelyek – emlékezzünk csak Aranytól Vojtina ars poeticájára! – kétségkívül elrugaszkodhatnak a valóságtól. Ezt mindenképp érdemes szem előtt tartani!

Annál is inkább, mivel maga a szerző egy helyütt írásba adja: „minden történet más és más lesz, mesélhetjük bármennyiszer is”. (183. oldal) Tehát, variánsokban terjedőnek-terjeszthetőnek tartja megélt élményeit – ez viszont igencsak megkérdőjelezi a leírtak hitelességét. Visszájára sül el a szerző őszintesége is, amikor kiderülnek kisebb-nagyobb „turpisságai”, s itt nem elsősorban a koncertekre való belógások kalandjaira gondolok, hanem arra, hogy idéz egy olyan levelét, amelyben valótlanságot állított – s eme tudatos megtévesztésről maga rántja le a leplet (a Pilinszky János versei angol fordítójának, Ted Hughes-nak írott levélben azt állította, hogy annak angol fordítása Kocsistól származik, de a levelezés-történet során tényként közli, hogy a fordítás – igaz, Kocsis közvetítésével – anyanyelvi angol irodalomtanártól származik).

Higgyünk-e tehát a szerzőnek, vagy tartsuk mesélőnek? Anekdotázónak, avagy olyannak, aki híres emberekkel való kapcsolataiban is elsősorban önmagáról vall? Érzésem szerint ez az esszénovella-füzér elsősorban az írójáról szól, élete adalékaival érzésekről-gondolatokról, gesztusokról és indulatokról – s mindezek hitelének alátámasztásához van szükség ama nagyságokra, akikkel Koppány Zsoltnak sikerült személyes kapcsolatba kerülni.

Eme nagyságok között kitüntető szerepet szán Kocsisnak, vele kapcsolatos a legtöbb történet, habár szép számmal vannak olyanok, amelyekben nem, vagy alig szerepel. Viszont kapunk más, máshonnan alig megtudható múltszilánkokat, akár olyan interjú-részletet is, amelyet annakidején nem közölhetőnek ítéltek készítői. Hogy időnként „pikáns” részletek is szerepelnek, netán olyan szavak, amelyek néprajzos gyűjtők számára természetesek (de a mai óvodások számára is közérthetőek), önmagában nem megbotránkoztató, de a Kocsis-mentes sztorik (vagy Kocsist kizárólag hivatkozás-szinten említők) megerősítik azt az érzést, hogy a címet (melyet épp ezért tekintek cégérnek) hatásvadászatból választotta a szerző. No meg azért, merthogy a közelmúlt vesztesége hosszú időre aktualitást ad neki…

Az alcímben ígért hosszú évtized – a tartalomjegyzék segítségével könnyen áttekinthetően – 1981-től 1991-ig tart, majd szünet, rövid epizód 2006-tól (Pilinszky János köz), amely kétségkívül informatív, és mindenképp megörökítésre méltó a benne foglalt tényanyag: ekkor valósult meg a szerző hosszú évekig tartó, kitartó igyekezetének eredményeképp az, ami sokak kimondatlan-kimondott vágya volt, az utcanév-avatás. Aztán 2016 novemberéből következnek érzelmi-indulati reflexiók Kocsis halálával, ravatalozásával és temetésével kapcsolatban, majd a coda, 2017. március 11-ről (Zarándoklat a sírodhoz).

„Eruptív, a kívülálló számára megvetendő természet” – így jellemzi magát egyhelyütt az író, s ezzel az olvasó készséggel egyet is ért. A jól megírt sztorik során gyakran akár „mindkét fél” álláspontjába belehelyezkedhetünk. A jegy nélkül tolakodó, magát átlátszó hazugsággal előnyhöz juttató ellenében viszont aligha érthetünk egyet azzal, hogy „gyalázkodók”-nak titulálja a sorukra türelmesen/kulturáltan várakozókat, s mintegy ellenszenves akadályként tünteti fel az őröket, jegyszedőket. A „trükközés” lehet kaland, a VIP-juttatások potyázása is (némelyik már az abszurditása miatt is irodalmi megörökítésre érdemes – például, hogy a nála három évvel idősebb Kocsis koncertjére „A művész úr az édesapám!” hivatkozással küzdötte be magát. Ő, aki máskor – miként írja – sokszor dicsekvéssel fölérő nagyotmondással hangoztatta, hogy ő nem fizet, hanem őt beviszik a barátai) – de nem ezt, nem ilyesmit vár a cégér-című kötettől a gyanútlan olvasó. Aki ily módon kissé csalódik a szerzőben, fenntartva elismerését az őszinteségért (már amennyiben nem művészi túlzások kerültek megörökítésre).

Műfajilag az esszénovella-füzéren nem kérhető számon az életrajzi folyamatosság, s főképp nem azok az információk, amelyek még érdekesebbé tennék a történetek egymásutánját. Mert az elbeszélő oral history – bármennyire is szubjektív lenne – feltárhatná a „kapcsolat” kialakulását, a mindennapi kávézások időbeli behatároltságát, hogy hogyan alakult ki ez a szokás, és miért maradt abba, egyáltalán, olyan hétköznapi mozzanatokat, amelyek nem tényközlések, hanem – vélt vagy valós – motiváció által összefüggésekbe helyezettek lennének.

Vannak „abszurd” kapcsolatok, pillanatnyiak és időben kiterjedtek egyaránt. De miután „egyesélyessé” vált megörökítésük, felelősséggel kell bánni velük. Oly módon, amit – ad absurdum – akár az érdekelt fél előtt is lehetne vállalni. Mondjuk, az „én és Zoli” fordulatot soha!

A szerzőtől – három évtizedes publikáló múlt birtokában – elvárható, hogy felelősséggel viseltessen a megjelent kiadvány minden betűjéért (lehetőleg a megunhatatlanul bosszantó elválasztási hibákért és egyéb apróságokért is). Ha „nyomdakész” kéziratot ad le, akkor azért – ha korrektúrázásra van lehetősége, akkor még inkább. A foglalkozásai során kalandos utat bejárt, ám 2000 óta a József Attila Szabadegyetem tanáraként (is) számon tartott író-esszéista-kritikustól méltán várjuk el, hogy odafigyeljen a személynevek írására. Külföldieknél és magyaroknál egyaránt.

Közkönyvtár és magánkönyvtár esetében egyaránt felvetődik a meggondolkodtató kérdés: tematikusan hova soroljuk a címe által „zenei”-nek is tekinthető könyvet.

Fittler Katalin

Kiadó: L Harmattan Könyvkiadó Kft.
Oldalszám: 268 oldal
Megjelenés: 2018. május 30.
Kötés: Kartonborított, ragasztott
ISBN: 9789634143796