Hagyományművelés

Gondolatok a 2018. ÉVI szegedi Vántus István Kortárs Zenei Napok ürügyén

Egy filmben hallottam a következő találós kérdést: „Kimondod a nevét, és eltűnik. Mi az?” (Megfejtés: A csend.) Ami a jelenség lényege, épp az kimondhatatlan. Gyakran van ez így más esetekben is, de az ellenkezőjére is szép számmal akad példa, miszerint felcímkézéssel kerül tudatosításra a szándékolt lényeg (a költővel szólva, áruvédjegy). És mindig nagy öröm, ha összhangba kerül a fecsegő felszín és a hallgató mély – akkor is, ha ezért az összhangért időről-időre komolyan meg kell dolgozni.

A hagyománynak nincs „origója”, kezdete, lényegét abban ragadhatnánk meg, hogy felismerték: folytatásra méltó, s fennmaradása érdekében rendre tettek/tesznek is valamit. De ettől lehet még „szokás” is, ha csökken a lényeg intenzitása, tehát az, ami hagyomány-rangot biztosított számára.

Vántus István

Vántus István (Vaja, 1935. X. 27. – Debrecen, 1992. VII. 9.) a szó legnemesebb értelmében „Szeged zeneszerzője”. Tehát nem azért, mert élete jelentős részét ott töltötte, hanem azért, mert munkásságával (amelyben jelentős szerep jutott a komponálás és a tanítás mellett a zenei közéleti tevékenységnek is) időt állóan tudta befolyásolni a „napfény városának” kulturális életét. Életfogytiglan. Azóta pedig a szakmai utódok felelőssége, hogy hogyan gazdálkodnak az öröklött kinccsel, mit tudnak megőrizni érdemben hagyományként.

Korántsem csupán a kegyelet diktálta, hogy róla nevezzék el az évente novemberben tartott rendezvénysorozatot; mementó is a név, amely kötelez. Idén 48. alkalommal kínálkozott lehetőség arra, hogy négy nap gazdag programjának élményeiből és tanulságaiból részesülhessen – voltaképp mindenki: szakmai és szakmán kívüli érdeklődő, korántsem csupán szegedi érvényességi körrel.

A kulturális élet főváros-centrikusságára immár hagyományosan szokás panaszkodni – ez a rendezvénysorozat áthelyezi a centrumot, s már csak az a kérdés, veszi-e fáradságot a közönség, hogy részvételével afféle zarándokhellyé avassa e napokra Szegedet.

A rendezvénytípusok hagyományosak, hagyományosan változatos kínálatról gondoskodnak. Többségben – érthető módon – a kamaraprodukciók vannak. „Mozdul” a zeneszerző-szakma, a legtöbb komponista megtiszteli jelenlétével legalább azokat a hangversenyeket, amelyik műsorában érdekelt (akár új mű ősbemutatójával, akár régebbi darabok előadásával). Megszólalási lehetőség a kompozícióknak, szereplési lehetőség az előadóknak – a haszonélvezők között pedig kitüntetett szerep jut a hallgatóknak. Mert olyasmit hallhatnak, amiről egyébként esetleg tudomásuk sem lenne. Kitapinthatóan érződik az „itt és most” aktualitása!

Őrződik a hagyomány, s az élő programoknak köszönhetően ez az őrzés nem muzeális, dokumentatív jellegű, hanem a folytatásban realizálódik. Mégsem lehetünk maradéktalanul boldogok. Itt is meg kellett tapasztalni, hogy mennyire élmény centrikus a memória – az utódgenerációk számára Vántus István emblémává objektiválódik.

Leginkább azon a hangversenyen érződött, amely – hagyományosan – a „Törpék és óriások” címet viselte, s jellegét tekintve területi zenei díszhangverseny lett. Több alapfokú művészeti iskola (AMI) diákjai léptek fel a Király-Kőnig Péter Zenei AMI dísztermében, többségében magyar szerzők darabjaival. Miközben minden elismerésem a szervezőké, a felkészítő tanároké és a szereplőké, a „hozott anyagból” nem állt össze zenei élmény. Kevésbé vigasztalan lett volna az összkép, ha legalább a kollegiális érdeklődés erőteljesebben érvényesül, ám eluralkodott a provinciális hagyomány: mindenki a saját produkcióban érdekelt csupán. Kevesen voltak, akik a nézőtérről léptek a pódiumra, és/vagy szereplés után hallgatóként követték a műsort (arra is volt példa, hogy a népes család rögtön kivonult a gyerek produkciója után). Nem tud hatékonyan közkinccsé válni az értékes muzsika sem, ha nincs, aki kedvet kapjon a hatásos darabok megtanulásához. Arra gondoltam: vajon hol romlik el a gépezet, miért nem szerezhetnek tudomást a gyerekek arról, hogy ők – itt és most – valami nagyobb egésznek a részei.

A kamarazene: intim műfaj, kamara-közegben otthonos. A gazdag helyszín-választék lehetővé tette, hogy a „félig tele, félig üres pohár” szemléletből ne a hiány(érzet) legyen erősebb. A hagyományos „Zenepedagógiai délelőtt” rendezvények jó légköréhez hozzájárult „teltház”, vagyis az egymásnak játszunk, meghallgatjuk egymás produkcióját szemlélet. Az ilyen hangversenyek minden bizonnyal elnyerték volna Vántus István tetszését is: a résztvevők közös élmény- és ismeretanyaggal gazdagodtak, ami beépül ki-ki saját zenei világába, személyes ízlést fejleszthet, s nem utolsó sorban: aktív muzsikálásra inspirál.

Az egyes hangszerek szóló-repertoárja különböző; a változatos apparátusra szánt kamaraművek kaleidoszkópszerű világában nehezebb a tájékozódás, hiszen néha épp a hangszer-összetételben rejlik a ritka megszólaltatás oka (máskor a technikai nehézség hathat riasztóan, kiváltképp, ha mindösszesen egyetlen előadás kedvéért lehetne megtanulni a művet). Éppen ezért kell(ene) kihasználni a lehetőséget, meghallgatni muzsikusoknak is olyan műveket, amelyek eleve nem tartozhatnak a saját repertoárba. A különleges apparátus-választás lehet a szerző kísérletező kedvének jele, de árulkodhat a választékos hangszínek iránti érdeklődéséről is.

Az ügyszeretet hagyományos Szegeden – és részben annak köszönhetően, hogy mindig többgenerációs programokból állt a rendezvénysorozat, az országos érdeklődők körében biztató jele van az „utánpótlásnak”.

Ami hiányzik: az a mágneses erő, amely ellenállhatatlanul vonzaná az érdeklődést, amely arra inspirálná – elsősorban – a szakmabelieket, hogy mindennapos munkájuk mellett is szakítsanak időt, azaz, teremtsenek lehetőséget legalább néhány rendezvény erejéig tartó szegedi villámlátogatásra. Talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy tanítás nélküli szakmai napokat csoportosítsanak zeneiskolák, lehetővé téve a pedagógusoknak a közös „szakmai kirándulást”. Sokan talán el sem tudják képzelni azt az időszakos „muzsikus műhely” légkört, ami ilyenkor áthatja a rendezvényeket.

A műsorfüzet – szokás szerint – szép számmal tartalmaz pontatlanságokat, hibákat, s ezekhez jönnek a kényszerű változások, amelyek ily módon tehát nem kerülhettek dokumentálásra. Egészen kivételes élményt jelentett például a záróhangversenyen, hogy „beugrással” a szerző, Madarász Iván szólaltatta meg „Hommage à XIX. század” című zongoraművét, bravúrosan.

A zene: kollektív műfaj, közvetítők által „terjed”, s a kollektivitás sajátos szépségét az adja, hogy nincs beskatulyázás. A szerző is közreműködhet a művek megszólaltatásában, s főképp örvendetes, ha közönségként is részt vesz a hangversenyeken, a hangszeres vagy énekes művész is kipróbálhatja magát alkotóként, és számára is hasznos, ha jártas a napjainkban íródó előadóművészet-történetben, vagyis hallgatja kollégáit. A szakmai közönség a tájékozódáson túl repertoár-gazdagításhoz kaphat kedvet, a mind újabb művek figyelemmel követése pedig a tanárokat is kreativitásra inspirálja. Ily módon tehát mindenki lehet felelős és felelőtlen (tehát szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával gyönyörködő, vagy épp vitriolosan kritikus) zenehallgató. Így lenne a kortárs zene is mindenkié – hogy ne csak hagyományosan szajkózzuk a kodályi program eme variációját!

Fittler Katalin