60 éves érettségi találkozó a Nagymező utcában

Lírai megemlékezések egy érettségi találkozóról

Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium

(Budapest, VI. Nagymező u. 1.)

I.

Bartha Józsefné Babó Szilvia

A kedves, öreg Alma Mater még mindig ott áll a Nagymező utca sarkán, fiatalosan, megújhodva, rendületlenül. Most Zeneművészeti Szakközépiskola névvel („leánynevén” Zenei Gimnázium) várja diákjait, meleg otthont adva jeles tanárainak, akik szívvel-lélekkel nevelik/formálják a született tehetségeket művésszé, tanárrá, értékes honpolgárrá. Ezt a mosolygós békességet sugározta akkor is, amikor befogadta a mi tanárainkat, a nagy tudású nevelőinket, mestereinket: dr. Bíró Lajos, Cseh Ernőné, Fazekasné Marika, dr. Heszke Béla, dr. Kiss Kázmér, dr. Józsi Ferenc, Belia Györgyné, dr. Kutassy Ferenc, Papp Ernőné, Ribiczey Ilona és Sztupár Ferenc.

Micsoda adománya a sorsnak, hogy rendkívül képzett, szívüket-lelküket odaadó tanáraink lehettek nekünk, a régi, régi diákoknak. Valóban. 60 éve érettségiztünk. Hihetetlenül elszaladt az idő…

Most ismét itt lehettünk. Végigjártuk az öreg épület emeleteit, bekukkantottunk egyes termekbe, az udvarra, az átépített, újszerű részekbe és kerestük régi tablónkat a falon, amit már nem találtunk. 60 év nagy idő egy ember életében. Pedig történelmi időszakot éltünk át ezen ódon falak között, hiszen az 56-os forradalom idején második osztályosok voltunk. Néhány hétre meg is szakadt a tanítás, majd gyalog jártunk be a „gimibe” – már aki elérhető távolságban lakott.

Az idő megállíthatatlan. Leérettségiztünk. Szétszóródott a diák-sereg. Többsége tovább tanult, egyesek disszidáltak, házasságok kötődtek, kapcsolatok szövődtek, felnőtté váltunk. Ritkán találkoztunk, csak a véletlennek köszönhetően. A 30. évfordulóra azonban többségünk igényének megfelelően sikerült megtalálni az A, B, C osztálynak több mint felét. Ez olyan örömteli találkozás volt, hogy megfogadtuk, két évenként találkozunk. Így is lett.

Ezután következett azonban az az időszak, amit nem értünk. Hogyan telhetett el azóta újabb 30 év észrevétlenül, mert a naptár szerint 60 évvel ezelőtt érettségiztünk. Mintha most lett volna…

Így találkozott 2019. március végén a 3 osztály ma is élő, fiatalságát felidéző népes, idős társasága. Rögtönzött visszaemlékezésünk megidézte kedves tanárainkat, régmúlt eseményeket, akkori csínytevéseinket. Szeretettel gyújtottunk mécseseket elhunyt osztálytársainkra gondolva. Könnyes szemekkel adóztunk a múltnak és hálás szívvel határoztunk a jövő évi találkozó felől.

Bartha Józsefné Babó Szilvia

zeneiskolai zongoratanár

II.

Kovács Lóránt egyik Hungaroton korongjának borítója

Mi még Zenei Gimnáziumnak hívtuk, ma már Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola. Az udvart, ahol kézilabdáztunk, beépítették, s tornatermünkből kis kamaraterem lett. Biztosan más változások is történtek e hosszú idő alatt! 1959-ben érettségiztünk, de hányszor kellett még életünkben még ennél is fontosabb vizsgákon átmennünk! Másodikosként éltük át az 56-os forradalom dicső napjait, és egybeforrva öleltük a szabadság mámorát! Három osztályunk volt, egy fiú, egy leány, és egy vegyes, de a nyelvi órákra összekeveredtünk. Az évforduló kapcsán miről is beszélhettünk volna, ha nem nagyszerű tanárainkról. Mindközül is kiemelkedett szellemiségével, nyelvtudásával, és a művészettörténet iránt lelkesedésével Ica néni, dr. Balázs Ilona. Ő volt az, aki tudatosította bennünk a társművészetek fontosságát, s a történelmi korok ismeretét, melyekben a legnagyszerűbb alkotások születtek. Lelkesített bennünket, hogy ne váljunk szakbarbárokká! Mostani összejövetelünkkor derült ki, hogy hányan jártunk hozzá még az érettségi után is akár nyelvi, akár egyéb tanulmányok miatt.

Összetartottunk mindenben, az érettségi után mégis teljesen szétszóródtunk. Ki itt tanult tovább, ki ott. Kiből nagy művész lett, kiből nagyszerű zenepedagógus. Itthon természetesen, mert a határok zárva voltak. Néhány év múlva aztán, amikor már lazult az éberség, és enyhült a szigor, egyre többen próbáltak külföldre szökni, ki házasság révén, ki elnyerve egy-egy zenekari állást. Évtizedekig szinte semmit nem tudtunk egymásról.

Már nem tudom, hányadik évforduló alkalmából találkoztunk újra először, és akkor derült ki, hogy néhányan már odafönt, az Elíziumi mezőkön muzsikálnak. Aztán minden évben összejöttünk, talán ragaszkodni kezdtünk fiatal korunk emlékeihez, s kapaszkodunk élményeinkbe, amiket kaptunk, vagy pláne amit mi adtunk! A mécsesek sajnos szinte évente gyarapodnak, és néhány volt osztálytársunkról azt sem tudjuk, hogy él-e, vagy már meghalt.

Most viszont, a 60. évfordulót igazán jó hangulatban ünnepeltük! Egy kis eszem-iszom is segített, meg talán az, hogy nyíltan kibeszélhettük régi csínytevéseinket, tanáraink bosszantását, gúnyneveiket, a puskázásokat, a súgásokat, csinos fiatal magyar tanárnőnk utáni vágyakozásunkat, és pillanatok alatt visszaváltoztunk pajkos diákokká. Örömteli találkozás volt! Köszönet a szervezőknek, hogy lelkesen megújíthattuk baráti érzéseinket!

Kovács Lóránt fuvolaművész,

a Zeneakadémia nyugalmazott professzora

III.

Akik önhibájukon kívül nagyon hiányoztak