A 10 ÉVES A DUNAKESZI IFJÚSÁGI SZIMFONIKUS ZENEKAR JUBILEUMI HANGVERSENYÉRŐL

Dunakeszin a Radnóti Miklós Gimnáziumban tartotta 10. Jubileumi hangversenyét a Dunakeszi Ifjúsági Szimfonikus Zenekar. A fiatal művészeti iskolás növendékekből álló zenekar több sikeres külföldi koncerten /(Németország, Dánia, Spanyolország) is népszerűsítette a magyar zenekultúrát, de még jelentősebb az, az elhivatottsága, mellyel a komolyzene népszerűsítését tűzte ki célul a fiatal generáció körében. Az elmúlt években a Szuppán Irén Művészeti Alapítvány számos interaktív koncertet szervezett a zenekar közreműködésével Dunakeszin kis-, nagy és középiskolásoknak. Megalakulásuk óta több ízben közreműködtek zenés mesejátékok, egész estés diákszínpadi előadások részvevőjeként nagy sikerrel. A zenekar vezetői Kátai Katalin és Szilágyi Szabolcs Balázs, illetve az alapítványban dolgozó pedagógusok hittel vallják, hogy a gyerekekhez a fiatalok útján vezet a legbiztosabb út. Az ő közvetítésükkel el tudják juttatni igen széles körbe a művészetek, a komolyzene, a tánc és a színművészet jelentőségét, mely szebbé, színesebbé, gazdagabbá varázsolhatja életüket és a jövő nemzedék életét. A zenekar játékát évek óta igen magas szakmai igényesség jellemzi, előadásukkal ezt a mai estén is bizonyították. Az ünnepi hangversenyen kiosztásra került a Kossuth-díjas Madarassy István által tervezett bronzból öntött Farkas-díj is, melyet három kiemelkedő tehetségű tanuló, Badruddin Panna, Bán Tamás, Precsovszky Zsombor és a művészeti iskola korábbi igazgatónője dr. Ruszinkóné Czermann Cecília nyert el. Az alapítvány szakmai programjait az idei évben is támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Nemzeti Együttműködési Alap.

Kívánunk a zenekarnak további szép sikereket és szakmailag hasonlóan kiváló rendezvényeket!

Radnainé Puer Judit

A jubileumi koncert képei az alábbi linken megtekinthetők:

https://photos.app.goo.gl/yPuHJjN6Af6PcMks9

II.

Emlékképek egy koncertről – belülről, gyerekszemmel

2019. március 30., szombat este 6 óra van. Már gyülekeznek a nézők. Izgatottan fészkelődik néhány kisgyerek a székén, a szüleik próbálják fegyelmezni őket. A hangosító még egy utolsó finomítást végez a mikrofonok pozícióján, hogy minden tökéletes legyen. Én közben kikukkantok a függönyök mögül, meglesni, itt van-e a családom. Nem kell csalódnom, a 7 és 11 éves unokatestvéreim már csillogó szemmel figyelik a színpadot. Eszembe jut, hogy négy éve én is ugyanígy ültem a nézőtéren, várva a csodát, amit e zenekar játéka tudott és ma is tud nekem adni. Az azt követő évben helyet változtattam: a közönség soraiból felkerültem a színpadra, a harmadik hegedűszólam második pultjába. Végiggondolva ezt a történetet, egy régóta dédelgetett álmom vált valóra azzal, hogy játszhatok ebben a zenekarban, és most itt kukucskálhatok a függöny mögött. Az a három év, amit itt töltöttem eddig - mindenféle túlzás nélkül - varázslatos volt. A kedvenc napom mindig is a csütörtök volt, mert akkor van zenekari próba. Egy ideig ez volt a leghosszabb napom is, de a közös zenélés olyan szinten töltött fel pozitív energiával, hogy szinte teljes mértékben kipihentem az aznapi fáradalmaimat. Emellett új barátságokat tudok kötni, régieket szorosabbra fűzni. Kátai Kati néni, a hegedű tanárom, és a zenekar egyik vezetője int, hogy menjünk ki a színpadra, kezdeni kéne a koncertet. Nagy levegő, és indulunk. „Nincs visszaút”– suttogom a pult társamnak poénkodva. Biztatóan mosolyog, ő már rutinos a fellépésben.

Bevonult a zenekar, elkezdjük az első darabot: Csajkovszkij: Anyegin nyitány és keringő. Utóbbi az egyik kedvencem a mostani repertoárból, lágy dallama nagyon fülbemászó: amikor először játszottuk a felejthetetlen zenekari táborban, szinte egész héten ezt dúdoltuk.

Ezután következik Sarasate: Zigeunerweisen című műve Radostyán Bertalan szólóhegedű-játékával és a zenekar kíséretével. Ez volt az este legnehezebb darabja, én személy szerint tartottam tőle, hogy nagyon el fogom rontani, de a koncerten már nem volt bennem feszültség, mert ahogy a körülöttem ült a zenekar, úgy éreztem, nincs mitől félnem.

Jön Bizet: Arles-i lány című szvitjéből a Farandole; ezt a darabot nagyon szeretem mind játszani, mind hallgatni. És mivel játszom a zenekarban, egyszerre tudom művelni a kettőt. Most Arturo Marquez: Conga del Fuego Nuevo című művét adjuk elő. Imádom ezt a darabot is, és úgy tűnik, ezzel nem csak én vagyok így: a közönség is nagyon megszerette latinos dallamait.

Az este folyamán négy, a legjobbaknak járó Farkas Ferenc-díj került átadásra. Egyet Prencsovszky Zsombi első hegedűs, egyet Bán Tomi első klarinétos és egyet Baddrudin Panna zongorista kapott. Mindhármukat közelebbről is ismerem: Zsombi lazaságával, Tomi szeretetével, Panna kedvességével minden tekintetben példaként áll előttünk. A negyedik Farkas díj a dunakeszi zeneiskola korábbi igazgatójának, dr. Ruszinkóné Czermann Cili néninek jár. Én mindössze egy évig jártam az ő igazgatósága alatt a zeneiskolába, de már ovisként is voltam zenés bemutatón a zeneiskolában. Később, már hegedűsként nem egyszer kísért Cili néni zongorán a tanszaki és farsangi fellépéseimen. Most könnyeivel küzdve sétál ki a színpadra, és baráti ölelések kíséretében veszi át a neki járó érmet. Ezek után értettem meg igazán, mit is értett Radnainé Puer Judit néni (a zeneiskola korábbi zongoratanára és igazgatóhelyetteseként) köszönőbeszédében az alatt, hogy Cili néni „egy nagycsaládot teremtett”.

Az élménybeszámoló szerzője: Borsodi Eszter

A megható díjátadások után elérkeztünk a záró számunkhoz, vagyis Leroy Anderson: Írógép-jéhez. A fő dallamot – akármilyen meglepő – egy írógépen játsszák, a zenekar csak kíséri. Megszólalt az utolsó akkord, véget ért a darab. A közönség felállva éljenez, vastapsot kapunk. Ahogy végignézek a nézőtéren, olyan vigyor ül ki az arcomra, amit nem lehet letörölni. Megcsináltuk, eljátszottuk a darabjainkat, jól is sikerültek, és most egy egész aula ünnepel minket. Hát nem csodálatos érzés?

Borsodi Eszter 14 éves