Mondások nyomában

„Gyerekprogram” tanulságokkal

„Semmi sincs ingyen”, „Mindennek ára van” – ilyen és hasonló mondások ismeretében könnyen gyanakodhat valaki, ingyenes programkínálat láttán. És ez jól megfér azzal a hárító gesztussal, hogy belépőjegyes rendezvényektől anyagiakra való hivatkozással tartja magát távol. Pedig régi igazság, hogy az ár és az érték két különböző dolog, és korántsem mindig egyenes arányban viszonyulnak egymáshoz. Az „ennyit elkérni ezért” rosszallása sem mindig olyanoktól származik, akik megtapasztalták a keserű igazságot, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Éppen ezért „a puding próbája az evés” mondást kínálom leghatásosabb módszertani javaslatként.

Vendégszereplő művészek teljesítményét minősíti, ha „visszahívást” kapnak, azaz, a továbbiakban is van érdeklődés produkcióik iránt. Másrészt a törzsközönség kialakulása is visszajelzés! Amikor 2019. március 31-én ellátogattam a Magyar Rádió 6-os stúdiójába a Tóbiás-matinéra, örömteli meglepetéssel láttam, hogy a felnőtt-kísérettel érkező apróságok milyen magától értődő természetességgel veszik birtokba a stúdióban kialakított nézőteret. Önmagáért beszélt a látvány: otthon érezték magukat, s ez az otthonosság-érzet mindvégig érezhető maradt.

Nógrádi Péter

Úgy hirdették a műsort, hogy „Kortárszene fiataloknak” – ehhez képest leginkább fiataloknak még nem nevezhető kicsinyek sokasága, valamint örökifjú felnőttek több generációja volt jelen. Olyanok, akiknél még nem alakultak ki előítéletek, vagy már képesek előítélet-mentes érdeklődésre (divatos szóval: nyitottak). Programként Nógrádi Péter Pinocchióját hirdették meg, a Ventoscala Sinfonietta előadásában, műsorvezetőként Lukácsházi Győzővel (akinek képe a Bonbon Matiné némely kiadványán „Győzőbácsi” aláírással szerepel).

Lukácsházi Győző (Fidelio.hu)

A stúdióbeli rendezvényt, szokás szerint, felvételen rögzítették, amely nyersanyagul szolgál későbbi műsorhoz („megvágva”, alkalmanként zenei bejátszások pótfelvételével, műsoridőre szabott terjedelemben). Az ifjú közönség korántsem azért jött, hogy „szerepeljen a rádióban” – számukra vasárnap délelőtti program volt ez, mesével, muzsikával. (Némely család olyannyira otthonosra vette, hogy volt egész autógyűjteménnyel érkező kisfiú is, aki változatosan töltötte az időt, hol az autókkal játszva, hol pedig felfigyelve környezete történéseire. Ajánlatos lenne esetleg rajzlapokkal és színes ceruzákkal érkezni, a zenehallgatás közbeni rajzolgatásnak is megvan a maga haszna…)

Győzőbácsi (nevezzük így) remek kapcsolatot tud kialakítani a gyerekekkel, megannyi kérdéssel aktivizálva őket (nem maradt el a jutalom-csoki sem). A jól felépített foglalkozás során bemutatta a Ventoscala Sinfonietta öt muzsikusát, hangszereik felismertetésével és megszólaltatásával, majd következett a „mesés zenejáték”. Győzőbácsi volt a narrátor, s a meséjébe rövid zeneszámok ékelődtek. Pedagógiailag rendkívül hasznos, hogy időnként kilépett a mesélő szerepéből, és műsorvezetőként fordult a közönséghez. A mese folyamata nem sérült ezektől a rövid intermezzóktól, ugyanakkor az aktualitáson messze túlmutató tanulságokhoz jutottak a gyerekek. Felismerhették, hogy Pinocchiót a zongora jeleníti meg, segítőjét, a tücsköt is beazonosították, a hegedű hangját társítva hozzá. Máskor karaktereket, helyszíneket határozhattak meg az érdeklődők – és állíthatom, az önkéntes figyelem mértéke elismerésre méltó volt.

A gyerekek számára mindennél plasztikusabb értelmezése volt a „kortárs”-nak, hogy él a zeneszerző, tehát – mint ebben az esetben – akár itt is lehet. És a kíváncsiságot ébren tartandó, elárulta ugyan, hogy jelen van körünkben a szerző, de csak a műsor végén fedte fel kilétét, amikor is lelkesen megtapsolhatták a zeneszerző bácsit, köszönetképp a szép zenéért.

A Pinocchio rövid tételei könnyen befogadható zenét kínáltak, szólószámot vagy különböző hangszer összeállítású kamarazenét. Az öttagú apparátust nem volt nehéz szemmel tartani, felfedezni, hogy kik játszanak éppen – és ezáltal szinte észrevétlenül „megtanulni” az egyes hangszerek (hegedű, fuvola, trombita, nagybőgő, zongora) hangját. Nógrádi Péter – maga is gyakorló nagyapa – jól össze tudta egyeztetni a zeneszerzői feladatot azzal a szemponttal, hogy a mese-szituációkhoz alkalmazkodva különböző karaktereket, hangulatokat megjelenítő zenéje befogadható legyen a gyerekek számára is.

Nem volt szükség „fegyelmezésre” – aki nem győzte az egyhelyben maradást, nesztelenül változtatta helyét, kipróbálva a nézőtér más-más pontját, avagy épp a kísérő ölébe ülve. Ez az egyórányi program szinte természetesen illeszkedett mindennapi életükbe, s ennek jelentősége azért felbecsülhetetlen, mert aki ily módon megtapasztalta a zeneközelséget, annak nem jelent problémát a hangversenytermi „viselkedés”, ahol nem unatkozni fog, hanem megtalálja azokat a megfigyelési szempontokat, amelyek segítségével bármilyen műfajú és fajsúlyú zenével kapcsolatba tud kerülni.

A Tóbiás-matiné időről-időre jelentkező műsorait érdemes lenne olyan iskoláskorúaknak is látogatni, akiknek kisgyermekkorából ez a zenehallgatási lehetőség kimaradt. Itt ugyanis élményszerűen, közvetlenül juthat olyan ismeretekhez, amelyek megszerzéséért csak annyit kell tennie, hogy ellátogat a stúdióba. Hogy jókor, jó helyen legyen.

Fittler Katalin