Merész újító és „titkos szép-zenész”

Madarász Iván 70 éves

Madarász Iván (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

1973 őszén 19 évesen csöngettem egy 24 éves, a Zeneakadémiát akkor frissen végzett zeneszerző lakásának ajtaján. „Tiszteletem, tanár úr” – köszöntem gimnáziumi érettségivel zsebemben, magánúton szerzett zeneelmélet ismeretekkel fejemben, eladdig zeneszerzői tanulmányok teljes hiányában. Egy felnőtt gondolkodásba ültetett gyermek zenésznebuló. Ma mérem fel igazán, milyen könnyű lett volna a legjobb szándékkal is belém törni a bicskát, s milyen különös feladat volt e kettős lényből három év alatt zeneakadémiai zeneszerzés szakra felvételt nyerő, restanciái ellenére helyét a mezőnyben megálló diákot nevelni. Szakmai életem felmérhetetlen szerencséje, hogy az az ajtó Madarász Iván lakásáé volt.

A stúdiumokat élveztem. Madarász remekül zongorázott, lényegre törően magyarázott. Kezdettől sokat beszélt zenén kívüli témákról is, de többnyire a zenével hozva azokat összefüggésbe. Ez is jó volt nekem, hiszen értelmiségi környezetben nőttem föl, az a beszéd, az a gondolkodás természetes közegem volt. Tehát nem úgy éreztem, hogy másfél-két órákra bekerültem egy bármily vonzó, de zeneszakmai ketrecbe, hanem azt, hogy egy a komponáláshoz nagy biztonsággal értő ember ugyanúgy bölcselkedik, mint sok addigi felnőtt barátom.

Mindjárt volt, amiket nem, vagy nehezen fogadtam el, hiszen Madarász Iván a legújabb irányzatok közül számos olyanra is nagyon nyitott volt, amelyek engem azóta sem kerítettek bűvkörükbe. De minden szavának hitelt adott, amit a klasszikusokról tudott, s máig csillagos óra számomra, ha igazán belemerül valaminek az elemzésébe. Szenvedélyes tanár, ezért is hódít meg oly sok diákot, s teszi őket növendékből tanítvánnyá.

Az idő szerint még legnagyobb apparátusú műve A nő meg az ördög Boccaccio-opera volt. Láttam a tévében, tetszett. Azért ezt a bugyuta állítmányt használom, mert akkor én még csak odáig juthattam a hallgatás során. Néhány éve a nosztalgia-televíziózás nagy vívmányként beharangozott és a minap mély csöndben „kivezetett” csatornáján újra megnéztem, s most már a mesterséget csodáltam benne: egy 23 éves fiatalember biztos dramaturgiai érzékét és ahhoz társított színes zenei fantáziáját. Bő évtized múltán már egy egészen más hangú tévé-operát mutatott: a bibliai történet Karel Čapek általi feldolgozására komponált Lótot. „A repetitív operáról” már írtam is, s ma is bármikor szívesen hallgatom, az operaszínpadról hiányolva csupán. De szerencsére nem Madarászt, csak a Lótot kell hiányolnom, hiszen a szerző egyik legjelentősebb operakomponistánkká vált: a Görgey-színműre írt Utolsó keringő már az Operaház falai között került bemutatásra. Most pedig negyedik operáján dolgozik: Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjének zenés színpadra ültetésén.

Madarásznak nemcsak jelmezes, díszletes darabjai viselik színpadi zene jellegét. Kicsit Mozarthoz hasonlatosan versenyművei is. Három fuvolaverseny, két zongoraverseny, a Cimbalom- és a Gitárverseny, de még az idei ArTRIUM koncertsorozatában sok év után ismét előadott és szakmában-közönségben egyaránt erőteljesen rezonáló tubaversenye (a Concertuba) is. Nagyszabású oratorikus kompozíciója, az Egy történet fejezetei is e felsorolásba illik, nem beszélve Nyitányáról egy képzeletbeli operához, amelynek ugyancsak az Andrássy úton volt a bemutatója. De itt most határt szabok a művek sorolásának. Ez a születésnapi köszöntés nem egy máris gazdag, de még nagy jövő előtt álló életmű taxatív összefoglalója. Várjuk a további szimfonikus és versenyműveket, operákat, várjuk a Madarász-oeuvre egy másik fő vonulatának, az új énekes és hangszeres intonációkat elektroakusztikusan kimunkáló kompozícióknak még hosszú sorát. S az olyan lírai remekléseket, mint a Seol, amely fuvolán, hárfán és vonósnégyesen, leheletnyi népzenei allúzióval, de cseppet sem feldolgozásszerűen mélyen megérinti hallgatóját. Közben az olyan „epizódokat”, mint a Bach hangján megszólaló Benedictus, vagy épp a szerző utóbbi évekbeli egyik kedvenc alkotása, az Hommage à XIX. század című, kompozitóriusan és pianisztikusan brahmsi-schumanni mércével mérhető varációsorozata. Rosszmájúan azt mondhatná valaki: az elektroakusztikusan „kísérletező”, ám „hagyományosan” elsőrangú muzsikus Madarász e darabokban „éli ki”, hogy szabadon „szép-zenélhet”. De nem ez a helyzet. S nemcsak azért, mert az Hommage-hoz vonósnégyesre megírta a Reflexiókat is, ami korunk hangján „válaszol”. Hanem mert a zeneszerző színpadi vére nyilvánul meg itt is. Amiként belebújik operaszereplőinek alakjába, s ahogyan személyre szabottan komponálja versenyműveit (a fuvolaversenyek döntően különböznek aszerint, hogy Gyöngyössynek, Matuznak vagy Bálintnak írta), úgy veszi magára a barokk, illetve romantikus zene jelmezét. Játszik. Ez lételeme.

Gyöngyössy Zoltán, Termes Rita és Madarász Iván (2011)

És az élet más területein is jól állja meg a helyét. Nem sorolom megannyi tisztét, rangját a zenei életben, csak a legmagasabbat – és alighanem legnehezebbet – említem: az Artisjus elnökét. Sokféle indulattal teli környezetben, külső veszélyek között higgadt határozottságot igénylő szerep ez. És Madarász közmegelégedésre teljesíti.

Kossuth-, Bartók–Pásztory-, Erkel Ferenc-díj, Lovagkereszt – ahogy a művek, úgy bizonyára az elismerések is gyarapszanak még.

Hiszen Madarász Iván még csak 70 éves. Erőt, invenciót kívánunk a folytatáshoz! Iván, sokat csípj le – jelenné avatva – egy majdani utókorból, valamennyiünk örömére!

Hollós Máté

Függelék: