„A szolfézstudást is meg lehet és meg kell mutatni”

Papp Károlyné Papp Zsuzsanna a gyerekekhez igazította a tananyagot

Papp Károlyné Papp Zsuzsanna

„Nem elméletet, zenét kell tanítani” - ez volt Papp Károlyné Papp Zsuzsanna meggyőződése mindig, s ennek szellemében foglalkozott az összes növendékével, akikből több mint félszázan választották a tanári pályát, s viszik tovább a szolfézs-tanítás iránti szenvedélyét. Azt a megszállottságot, ami munkáját a kezdetektől, több mint ötven esztendeje jellemzi, s ami ma is minden napjára rányomja a bélyegét, hiszen jelenleg is tanít, szakkönyveket ír, előadásokat tart. S hirdeti, minden gyerekkel meg lehet szerettetni a szolfézst, ahogy ez neki is sikerült.

- Bár sok éve nyugdíjas, most is rengeteg a tennivalója, hiszen az év elején például a Dobszay László Emlékkonferencián tartott előadást…

- Örömmel vállaltam ezt a felkérést, amely a Kodály-koncepció bemutatására szólt, s úgy döntöttem, kitérek Dobszay tanár úr tankönyveire, ezért lett az előadásom címe: A Kodály-koncepció és megvalósulása a Hangok világa kötetekben.

A Kodály-módszer elkötelezett híve voltam egész életemben, hiszen első osztályos koromtól az Ádám-Kodály tankönyveken nevelkedtem. A kodályi elvek nemcsak a zenetanulásra terjednek ki, életfilozófiát adnak, ezért tartom nagyszerűnek! Nagyon fontosnak a szolfézstanítás szempontjából, hogy arról is beszéljünk: Kodály elgondolásai hogyan jelentkeztek Dobszay Lászlónál. Köteteiben kiválóan alkalmazza ezt a koncepciót, s adott esetben még tovább is lép. Dobszay remekül felépít mindent, alaposan és mélyen kitér az egyes stílusokra, sok énekléssel, zenehallgatással, a zenében való munkálkodással próbálja a gyerekeknek megmutatni mindazt, ami a stílusismerethez elengedhetetlen. Ez végső soron a zene megismeréséhez, szeretetéhez vezet! A konferencián egyébként én voltam az egyetlen előadó, aki meg is énekeltette a társaságot. Természetesen népdalt választottam, s mindenki szívesen vett az éneklésben részt.

Dobszay László

Dobszay kötetei nagyszerűek, zeneileg felülmúlhatatlanok. A mai, „összevont” szolfézs órákhoz viszont túl sok anyagot tartalmaznak, és az azóta megjelent új tantervek követelményeinek zenei anyagával is ki kell egészíteni. A szolfézstanárok számára ez komoly plusz munkát jelent. Nagy örömömre azonban az Editio Musica Kiadó átdolgoztatja ezeket a könyveket, s ebben a munkában magam is részt veszek.

- A könyvírás, szerkesztés mellett jelenleg is tanít valamelyik zeneiskolában?

- A tanítást két éve hagytam abba, most egy alapítványnál dolgozom tehetséggondozóként. Olyan gyerekekkel foglalkozom, akiket például a zeneakadémiai felvételire kell felkészíteni. Emellett újra megjelenik a Spiegel Mariannával közösen írt kötetünk, az Alapfokú szolfézsoktatás a gyakorlatban.

Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a tartalmi részről, de amit formailag nem tartottunk eléggé sikeresnek, azon változtatunk.

- Egy korábbi interjújában, néhány évvel ezelőtt említette, hogy csökkent a szolfézsórák száma… Gondolom, ez mostanra sem változott.

- Kettősek az érzéseim. Szomorú vagyok amiatt, hogy a negyedik évfolyam végén kerül sor az alapvizsgára, amivel a gyerekek lezárhatják a szolfézs tanulását, holott még olyan korban vannak, hogy nem alakult ki igazán a szintetizáló képességük. Pedig a hangszertanulásnál ennek vennék igazán hasznát. Ezt követően – szolfézs órák nélkül – több idejük jut a hangszerükre, a zenekari vagy az énekkari munkára. Pedig abban, hogy valaki igazán jó muzsikussá váljon, nagy szerep jut a szolfézs ismereteknek. Sokszor zsűriztem zenei versenyeken, s mindig azt tapasztaltam, a gyerekek közül az a jobb előadó, aki tudja, hogy egy kompozícióban mi miért született. Aki hallja is, hogy mit játszik. Az ugyanis teljesen másképp fogja fel a zenét, mint az, akinek az ujjai csupán rohangálnak a billentyűkön. Örülök viszont annak, hogy a hangszeres tanárok is segítik a növendékeiket, hogy sikeresen tudjanak vizsgázni. Ezen a ponton tehát nagyon intenzív a közös munkánk.

- Miért olyan nehéz a szolfézsoktatás?

- Mert a szolfézs kreatív tárgy, nem lehet dolgokat betanulni, minden azon dől el, hogy milyen készségeket szerzett a gyerek, hogyan tanítottuk. Képesnek kellene lennie leírni egy rövid dallamot hallás után, meg kell szólaltatnia egy először látott kottát. Nem könnyű feladatok ezek! A pályám során sokszor találkoztam azzal a kijelentéssel, hogy a „szolfézs unalmas, s nem vezet sehová”. Pedig az elméleti tudás alapozza meg a muzsikálást. Ha az órákon az elméleti ismereteket a zene szolgálatába állítjuk, és aktív muzsikálás történik, nem lehet unalmas az óra! S mindig mindenütt elmondom, nem magát a tantárgyat kell támadni, hanem esetleg adott körülményeken kell változtatni.

- Önnek nem akadt olyan növendéke, akivel nem tudta megszerettetni a szolfézst?

- Nagyon kevés olyan gyerek fordult meg a kezem alatt, aki az együttes munka után is azt mondta, nem szereti a tárgyat. Minden órára úgy készültem, hogy a gyerekek szempontjából is átgondoltam a tematikát, igyekeztem az egyes órarészek közötti kapcsolatot megmutatni. Az egyik feladat a másikra épült. Fontos volt az órák hangulata, ezért sokszor tettem humoros megjegyzéseket is. Törekedtem arra, hogy a gyerekeket aktívan bevonjam az óra menetébe. A legfontosabb az volt számomra, hogy az éppen tanult zenei művek szépen, stílusosan szólaljanak meg. Ez a gyerekek számára élményt jelent. S minden évben kicsit változtattam az anyagon, hogy a feladatokat a éppen az adott osztály lehetőségeire szabjam.

- Hogyan lehet a gyerekek számára is vonzóbbá tenni a szolfézst?

- Amit már elmondtam, az alapvető dolog. Fontos a játékosság is, bár azt nem szabad túlzásba vinni. Ha a gyerek komoly eredményt ér el, s azt értékelik, az nagyon motiváló a számára. A lényeg az, hogy a növendékek azt érezzék, nem ellenük, hanem velük vagyok, s a sikereiknek ugyanúgy örülök, ahogyan ők. Fel kell hívnunk a figyelmét, ha valami szépen megszólalt, meg kell tanítani a gyerekeket, hogy zeneileg mi a szép, és azt is, hogy ennek tudjanak örülni! Így alakíthatjuk ki a helyes stílusismeretet és az igényességet is. Élményt jelentsenek a dalok, és lássák a növendékek, hogy ez sok gyakorlás eredménye! Ahogy az is nagyon fontos, hogy minden óra végén összefoglaljuk, mit is tanultunk. Azért, hogy a munka mellett az eredményt is lássák és otthon is el tudják mondani, milyen munka folyik a szolfézsórákon. Épp ezért hívtam meg mindig az év végi vizsgára a szülőket is. Egyszer mondta is a „beszámoló" végén egy anyuka, hogy „most értette meg, mire jó a szolfézstanulás”. Sokkal látványosabb persze egy hangszeres növendékhangverseny, de a szolfézstudást is meg lehet és meg kell mutatni.

Azt szeretem, amikor a gyerek kimegy az óráról és még a folyosón is énekli, amit tanultunk. Az éneklés régen önkifejezés volt, de a mai fiatalok már nem igazán szeretnek énekelni… Ezért öröm, ha mégis megszólal az, amit az órán elsajátítottunk.

- Ötvenkét évvel ezelőtt, 1967-ben kezdett a zongora mellett szolfézst tanítani. Hogyan változott a tárgy, a növendékek az eltelt évtizedek alatt?

- Amikor kezdtem, akkor még sokkal komolyabb énekoktatás folyt az általános iskolában, s ez számunkra is nagy segítséget jelentett. A gyerekek kicsit nyugodtabbak voltak, kevesebb inger vette őket körül. Azt látom, ma már egyre kevesebb az idejük. A zenei pálya felé már nem nyolcadik osztályos korukban orientálódnak, s ha úgy döntenek, hogy muzsikusok lesznek, akkor középiskolás-

ként kezdenek csak igazán komolyabban foglalkozni a zenével. A számítógép és az internet megjelenése nagyon átalakította a gyerekek gondolkodását, a világhoz való viszonyát. Mégis azt gondolom, nem fogják átvenni soha a tanár helyét, de az oktatásba ezeket az eszközöket is be lehet, be kell emelni. A szülők hozzáállása is változott. Régebben tisztelték, jobban elfogadták a tanár véleményét. A zenetanulást sokszor nem komoly munkának, csak hobbinak tartják, amire nem kell gyermeküknek időt fordítani.

- A diplomája megszerzését követően három évet népművelőként dolgozott…

- Igen, de hiányzott a tanítás, így kerültem Fótra. S mivel később szükség volt már a B tagozatos szolfézs tanítására is, elvállaltam. Tanári pályámat meghatározta a Fóti Zeneiskola. Pályakezdőként rengeteg segítséget kaptam az igazgatómtól, Varsányi Lászlónétól, Annitól, aki fantasztikus vezetői érzékkel, szakmaisággal, emberséggel, gyerekszeretettel vezette az intézményt. S ugyancsak sokat köszönhetek az igen nagy tudású szakfelügyelőmnek, Profantné Vesztróczy Juditnak, aki rendszeresen látogatta óráimat. Nagyon sokszor kaptam jó tanácsot, vagy éppen megerősített abban, amit csináltam. Az iskolában összetartó, együttgondolkodó közösség épült. Ma már elképzelhetetlen: de az első időkben mi mostuk fel a termeket, pucoltuk az ablakokat… Fontosnak tartottuk, hogy jó és rendezett iskola szülessék. Később szakfelügyelő lettem Pest megyében, majd Budapesten. Az óralátogatásokon szerettem volna a tudásomat átadni, de én magam is rengeteget tanultam. Igyekeztem állandóan képezni magam, kutattam a lehetőségeket, hogy a „szakmában” megjelent újdonságokat megismerjem és kipróbáljam.

Életem egyik nagy ajándékának érzem, hogy a Tanárképző Intézet gyakorlatvezető tanára lehettem. Az ifjú tanárjelöltek nagyon lelkesek voltak, keresték a saját útjukat. Hosszú elemző beszélgetésekkel vitattuk meg az órákat, így alakult tanári egyéniségük. Nagy élményt, örömet jelentett ez a munka! Ahogy az is, amikor Nemes László Norbert felkért, írjam meg a szolfézs-módszertani könyvet. Egy évet gondolkodtam, de aztán igent mondtam, s megkértem kolléganőmet, akivel korábban is dolgoztunk már együtt, Spiegel Mariannát, hogy írjuk meg közösen.

- Az első kiadás 2012-ben jelent meg.

- S nagy örömünkre mind egy szálig elfogyott, a négy évvel későbbi, angol verzió ugyancsak nagyon népszerű.

- Miben mások a mai tanárjelöltek, mint amilyenek Önök voltak?

- Ma is akadnak kiváló fiatalok, elkötelezettek és igen jó eredményeket érnek el. Úgy látom, hogy a mi időnkben kicsit több volt a lelkesedés, a tenni akarás. Amikor mi akadémisták voltunk, mind az öt tanévben tanítottunk, végigjártuk a gyakorlati tanítás összes szintjét. Ma már sajnos a tanárjelöltek számára az erre fordított idő nagyon lecsökkent. Másrészt szembesülnek olyan tanítási körülményekkel, amelyek a zeneiskolák kihelyezett tagozatain nem igazán megfelelőek, ez elkeseríti őket. Talán nehéz számukra az a sokszor megtapasztalt helyzet is, hogy időnként kicsit lebecsülik a szolfézstanárokat.

- Sokszor emlegette, hogy milyen kiváló tanároktól tanulhatott az akadémián, köztük volt Vajda Cecília, Vásárhelyi Zoltán, Bárdos Lajos, Párkai István vagy Ujfalussy József is. Gondolt akkor arra, hogy majd Ön is ilyen utat jár be?

Szőnyi Erzsébet portréja (1965)

(MTVA Archívum)

- Csak abban reménykedtem, hogy megállom a helyem a pályán. Nagyon jó évfolyamunk volt, Szőnyi Erzsébet tanárnő volt a mentorunk, akivel még mindig minden évben legalább egyszer találkozunk. Az osztály minden tagja nagyon „akart”, elkötelezettek voltunk, s az összes „fellelhető tudást” szerettük volna elsajátítani. Lelkesített bennünket a tanítás, a kóruséneklés, a vezénylés. Az is remek volt, hogy a Zeneakadémián hagyták az egyéniséget kibontakozni, s igazán kreatívak lehettünk. Kezdőtanár koromban pedig személy szerint nagy szerencsém volt abban, hogy rátaláltam a fóti, azaz a későbbi dunakeszi iskolára. Abban az intézményben ugyanis olyan indíttatást kaptam, ami az egész tanári pályámat meghatározta.

- Sikerült mindezt továbbadnia?

- Ha visszatekintek tanári éveimre, elmondhatom, az évtizedek során sok tehetséges gyereket sikerült felfedezni. Talán kétszázat készítettem fel a zenei pályára. Ötvennél is többen vannak az egykori növendékeim közül, akik a tanári hivatást választották, s sokan végeztek a Zeneakadémián is. Most is hivatalos vagyok egy diploma koncertre, ahol egy egykori növendékem fog muzsikálni.

Ha végigtekintek a pályafutásomon, azt kell mondanom, nem volt könnyű az életem. Mindig kötelességtudó voltam akár a hivatásom, akár a családom tekintetében. Nehéz volt összeegyeztetni a kettőt. Szerencsére a férjem és a gyerekeim mindenben támogattak. Sokszor hajnali négykor keltem, de szívesen csináltam. Két gyermeket neveltünk fel. A fiaim nem muzsikálnak, viszont az unokáim igen. A kislány Angliában tanul, de az érettségiig hegedült, a fiúunokám pedig az Apáczai Gimnázium tanulója, még most is tanul zongorázni.

Felső kép: Papp Zsuzsanna zeneakadémiai évfolyamtársai a 2004. évi találkozáskor mesterükkel, Szőnyi Erzsébettel.

Alsó kép: A Lajtha László Zeneiskola 5. B-s szolfézsosztálya Papp Károlyné vezetésével az Országos Közoktatási Szolgáltató Intézet karácsonyi ünnepségén énekel (2002)

- S ők szerették a szolfézst?

- Volt, amikor kellett segítenem nekik a tanulásában, de alapvetően szerették. Rábeszélni soha nem kellett őket. A fontos az, hogy tanultak zenét, hiszen így másképp viszonyulnak majd a muzsikához egész életükben, és személyiségük alakulását is jelentősen befolyásolta ez a lehetőség. Lényegesek számukra ezek a zeneiskolai évek, ahogy nekem is nagyon fontos gyermekkorom, Nagykőrös zeneiskolája. A mai napig visszajárok programokra, előadásokat, vagy továbbképzéseket is tartok. Élnek ott jó barátaim, akikkel együtt kezdtem a zongoratanulást, tartom velük a kapcsolatot. Érdekes, ahogy múlnak az évek, az emberben erősödnek a „gyökerek”!

Hálás vagyok azoknak a tanároknak, akik elindítottak a muzsikálás útján és csak megköszönni tudom a későbbi, híres muzsikus tanáraimnak, hogy megtaláltam a hívatásomat és példát, tudást, elkötelezettséget kaptam a zene szeretetéhez és tanításához.

Réfi Zsuzsanna