Toldi-variációk

Weiner Leó művei Naxos-felvételeken

Weiner Leó zenekari műveinek tervezett összkiadás-igényű sorozatából a második korongon jelent meg az Op. 43. A több mint egy óra időtartamú Toldi többféle műfaj meghatározást kapott. Többnyire „szimfonikus költemény”-ként szokás számon tartani, ám még pontosabb a másik, részletezőbb alcím: Tizenkét zenekari kép Arany János elbeszélő költeménye nyomán. A szimfonikus költemény, önmagában, kissé megtévesztő lehet, hiszen általában a valamiféle zenén kívüli programmal rendelkező, egytételes zenekari darabokat szokás így nevezni – igaz, vannak kivételek, köztük talán a legismertebb Smetanától a Hazám című ciklus, amelynek hat önálló (összefüggő, ám önmagában megálló programmal rendelkező) tételét külön-külön tekintjük szimfonikus költeménynek (közülük legnagyobb népszerűségre a Moldva tett szert). Mégsem tekinthető a Toldi közvetlen rokonának, hiszen Weiner nagylélegzetű műve egyvégtében való megszólaltatásra készült 1952-ben. Szerzője életművében leginkább az Op. 10-es „Csongor és Tünde” rokonának tekinthető, amely egyébként a lemezsorozat első korongján jelent meg (a Ballada brácsára és zenekarra, Op. 28-cal együtt). Közös bennük az irodalmi inspiráció, de a Csongor és Tünde balett illetve kísérőzene, míg a Toldi eleve hangversenytermi előadásra készült. Mindkettőből készültek szvitek, amelyek a korábbi műnél a pódiumot kívánták meghódítani, az utóbbinál viszont vélhetőleg a sikerültebb részeket szándékozott „átmenteni” a szerző olyan alkalmakra, amikor kevesebb műsoridő áll rendelkezésre.

Óhatatlanul is eszünkbe juthat a fiatal Bartók „Kossuth”-ja, amely a történeti panorámában az egytételes „szimfóniai költemény” egyes szakaszaihoz írott rövid tartalmi utalásokkal tájékoztat. (Kit is? – a kottában szereplő rövid szövegekkel az előadókat, míg a hallgatók számára a részletek zenei karaktere is szinte teljes értékű kalauz.) Weiner több évtizeddel későbbi kompozíciója leginkább hangulatilag változatos – ám nehéz lenne pontosan behatárolni azt a távlatot, ahonnét egyszerre áttekinthető, ugyanakkor részleteiben is élvezetes. Kirándulás, amely leginkább a kellemes atmoszférával jellemezhető, az átélhető drámaiság érzetének a teljes hiányával.

A filmzene-komponistaként is felelősségteljes Lajtha László hangsúlyozta annakidején, hogy a kísérőzenének olyannak kell lenni, hogy önmagában is megállja a helyét (ezzel nem utolsó sorban a zenei kidolgozottságra célzott). Weiner Leó Toldiját hallgatva éppen ellenkezőleg vetődik fel a kérdés: feltételezi-e, illetve megköveteli-e a Toldi ismeretét? (A bizonyos szempontokból a köznapi valóságtól „idegen” Weinerről persze könnyen feltételezhetjük, hogy fel sem merült benne, hogy a potenciális hazai közönség ne ismerné Arany remekét. Pedig hát… - s főképp azóta…)

Próbálom elképzelni a hallgatót, aki bármiféle előzetes információ nélkül ül le készüléke mellé meghallgatni a Toldit. A türelmesebbje végigköveti, felfedezve a részletszépségeket, a kevésbé tudatos érdeklődő figyelme azonban könnyen elkalandozhat, hiszen biztos lehet abban, hogy bármikor visszakapcsolódhat a zenei folyamatba. A Toldi ismerője is jól teszi, ha a kísérőfüzetben feltüntetett tartalomjegyzékkel/programmal a kezében követi a hallgatnivalót, hogy mindig konkrét asszociációs lehetőséget kapjon.

Weiner az egyes képeknél néha a történet egyes mozzanataira utal, máskor bizonyos szituációkra illetve személyekre – és valljuk meg, egy-egy tételt kiragadva, nem mindig fedi pontosan a program-szakaszt a muzsika. Ráadásul – egyébként érthető módon – korántsem”időarányos”, tehát az epikus idő alkalmanként konfrontál a színpadi zenékből ismerős drámai idővel (amikor akár egyetlen atmoszférateremtő gesztussal megjeleníti a komponista azt, aminek leírásához hosszú oldalakra lenne szükség).

A zeneirodalom ismeret gazdagításában felbecsülhetetlen értékű hangfelvétel készítés ezúttal arra is kísérletet tesz, hogy időutazásokra késztesse a hallgatót. A Bartóknál négy, Kodálynál három évvel fiatalabb Weiner a kortárs-érdeklődés más szegmensét képviseli, s minél több művét hallhatjuk, annál árnyaltabban tudjuk átélni azt a meghatározást, miszerint Weiner „a 20. századi magyar zene konzervatív ágának egyik legkiválóbb képviselője”.

Csakúgy, mint a sorozat első felvételénél, ezúttal is a MÁV Szimfonikus Zenekart halljuk, Csányi Valéria vezényletével. A színpadi zene (opera, de elsősorban balett) világában otthonos dirigens jó választás volt, csakúgy, mint a műfajok – és stílusok – széles skálájában jártas együttes. Érezhetően minden alkalmat megragadnak, amikor karakterizálni lehet, ennek köszönhetően az előadásban nincsenek „üresjáratok”, és gyakran érezhető a zenekari muzsikusok igényessége, amikor szólisztikus lehetőséget kínál nekik a partitúra.

Egyébként bő évtizede a Hungarotonnál is megjelent a mű felvétele, ott a Miskolci Szimfonikus Zenekar játszott, Kovács László vezényletével. Talán remélhető, hogy az új felvételnek nagyobb érdeklődés jut – már csak a sorozat-jellegből adódóan is…

(Naxos – 8.573847)

Ugyancsak Zsákodi Csiszér János 1935-ös munkája, a Toldi Miklós érdemérem látható a Naxos egy későbbi kiadványán is, amely Weiner két Toldi-szvitjét tartalmazza. Azonosak az előadók, és a kolofonból egyértelműen kiderül, hogy a felvétel javarésze átvétel az előző kiadványból, s csupán az eltérő tételek/szakaszok igényeltek új felvételt. A technikai kivitelezők érdeme, hogy hallgatva aligha lehet észrevenni a különbséget e két réteg között, jóllehet a szimfonikus költeményé (vagyis a belőle átemelt tételeké) a Magyar Rádió 6-os Stúdiójában készült (2017 szeptemberében), míg a kiegészítésre a Hungaroton Rottenbiller utcai stúdiójában került sor (2018. december 11-én). Ez Kassai István, a rendező Aczél Péter és a hangmérnök Pecze Zoltán igényes-figyelmes munkáját dicséri.

Érdemes felfigyelni arra, hogy a két szvit nem kapott sorszámot (tehát nem hasonlítható például Ravel: Daphis és Chloéjából készült I. és II. szvithez); sorrendjük az opus-számból derül ki. Az Op. 43a 1954-ben, az Op. 43b 1955-ben készült – közülük az elsőt rádiófelvétel örökítette meg a szerző életében, hangversenytermi bemutató csak a másodiknak jutott, a szerző 75. születésnapjára szervezett zeneakadémiai esten. A monumentális mű sikertelen fogadtatása után érthető a szerzői szándék az átmentésre (ugyanezt célozta a zongora-verzió az Irodalmi Színpad számára, amely viszont több alkalommal elhangzott, mielőtt előadója, a Weiner-növendék Blaha Márta férjhez ment Olaszországba). A korábbi zenekari szvit 10 tételes, a későbbiben ezekből csak hatot tartott meg (két tétel sorrendjének felcserélésével).

Ezen a felvételen hiába keresnénk utalást a zenekari művek összkiadására – talán az anyag gerincének azonossága indokolná? Vagy praktikus okokból tekintettek el ettől, a sorozaton-kívülit az alkalmi érdeklődő figyelmébe ajánlva (aki nem tartozik a „gyűjtők” közé)? Mindenesetre, bármilyen elgondolás is rejlett e műsor mögött, be kell vallani: egymás hatását gyengíti a két szvit. Végighallgatva a műsort csak a ráismerés (csekély) öröme jelenthet némi pozitívumot, míg az egyes szvitek koncepciója – épp az egymásutániságból adódóan – végighallgatáskor szinte átfoghatatlan. Olcsó a jó tanács: ne egymás után hallgassa valaki a két szvitet. Igenám, de a különbség nem annyira pregnáns, hogy idő-távlatból az összehasonlításnak legyen értelme.

Aki „megszeretni” akarja a művet, annak javasolható, hogy kezdje „visszafelé”. Így a rövidebb verzió ismeretében gazdagodásnak tekinthető a kibővítés – a két szvit ismeretében pedig kellő felvértezettséggel lehet vállalkozni a szimfonikus költemény áttekintésére.

(Naxos – 9.70284)

Fittler Katalin