Szerethető kortárs-zene

Eötvös Péter négy zenekari kompozíciójának CD-felvételéről (Gliding – BMC CD 284)

„A szeretet mértéke a ráfordított idő” – első olvasásra megjegyeztem, s azóta sem tévesztem szem elől ezt a mondást. És talán nem járok rossz nyomon, ha összefüggésbe hozom az ismétlés elméletével (amelyről Pernye András írt örökérvényű tanulmányt). A népszerűségnek, a slágerré-válásnak illetve a komolyzenei örökzölddé minősülésnek is alapkritériuma a sokszori újrahallgatás, ami voltaképp nem más, mint a „ráfordított idő” megsokszorozása. A többszöri meghallgatás érthető módon műismeretet eredményez, vagyis egyes mozzanatokra való ráismerést, ami nyilvánvalóan örömforrás. A mind többszöri meghallgatás során beépül az emlékezetbe a mű struktúrája, ami egyrészt biztosítja a tájékozódást a kompozícióban, másrészt mind tudatosabbá válnak a ráismerés-lehetőségek.

Rövid darab esetében az újrahallgatások akár egyvégtében is követhetik egymást (emlékszem, amikor zenetörténet-órán Dukay Barnabás Rondino, amely a Szívhez szól című rövid darabját tettem fel különösebb kommentár nélkül, a meglepetés erejével hatott, s azt a hatást váltotta ki, hogy az egész évfolyam egy emberként kérte ismételt – többször ismételt – meghallgatását). Terjedelmes művek esetében már az is jelzés-értékű, ha valaki tervezi az újrahallgatást (Wagner esetében is működik ez a sajátos matematika – a többszöri újrahallgatás rajongás, már-már zenei „függőséget” okoz).

Elöljáróban azért tartottam szükségesnek ezeket megemlíteni, mert az Eötvös Péter négy zenekari művét tartalmazó CD azok közé a kortárs-hallgatnivalók közé tartozik, amelyek könnyen előhívják az ismételt meghallgatás gyakorlatát.

Eötvös Péter (BMC)

A címet (magyarul repülés, siklórepülés) a nyitószám címéből kölcsönözte a felvétel. Az idegen nyelvű címekhez az ismertető ad eligazítást. A program nyitó száma Az éven sikló sas, azt követi a Jet Stream („A ’futóáramlás’ (jet stream) kifejezés egy meteorológiai jelenségre utal, a szűk keresztmetszetben összpontosuló, nagy sebességű vízszintes légáramlási zónákra.”). A folytatás: a háromtételes A névtelen áldozatoknak, a befejező szám címét pedig aligha kell magyarra fordítani: Dialog mit Mozart.

Egyaránt érdemes „felkészülten”, tehát a műsorismertető elolvasását követően ismerkedni a műsorral, avagy in medias res, mindennemű információ nélkül, rögtön a darabokkal ismerkedni (ez utóbbi talán aktívabb zenei figyelmet tud mozgósítani). Izgalmas felfedezni a szerzői nyelv azonosságát a különböző kompozíciókban! És megunhatatlanul rácsodálkozni arra a szakmai tudásra, amely lehetővé teszi a hangszínek „szókincsének” végtelenségét! Kottából követve minden bizonnyal a struktúrák komplexitása keltene elismerést, az aprólékosan megtervezett-kidolgozott részletek – de jó lelkiismerettel lemondhatunk erről (miként történeti zenéknél is a nagyközönség), hogy koncentráltan követhessük a nagyformákat. Rögtön hozzátenném: a nyitott-szívű érdeklődő számára meglepően problémamentes a művekkel való kapcsolatteremtés.

Keletkezési sorrendjüket tekintve, legkorábbi a Jet Stream című trombitaverseny, amelynek megírására Karlheinz Stockhausen trombitaművész-fiának, Markusnak az előadóművészete inspirálta a szerzőt. A briliáns szólóknak helyet adó, concertáló mű, amelyben áttételesen jazz-hatások is érvényesülnek, a 2002-es év terméke. Az egy évtizeddel később a Baszk Nemzeti Zenekar megrendelésére komponált műben (Az égen sikló sas) a népzene atmoszférája érződik. És miközben „tételesen” kimutathatóak a ritmikus baszk népzene jellegzetességei, a magyar – s talán nem csak a magyar – hallgatóban további népzenei emlékrétegek is felbukkannak, vágyódó/elvágyódó erdélyi népdal-intonációk, sohasem idézetként, de a zenei anyanyelv szókincskészletének alapvető gesztusaiként. Furcsa elképzelni, hogy az ugyancsak megrendelésre készült Dialog mit Mozart: átirat. Alapjául a 2013-14 telén cimbalom- vagy marimbaszólóra és kamaraegyüttesre készült „da capo” szolgált (ott a cimbalomművész Lukács Miklós játéka szolgált inspiráló forrásul). A concertáló elv mindhárom művet áthatja, a textúrát illetően akár versenyműbeli szóló-tutti, akár pedig a concerto grossók dialógus-technikáját illetően.

Kortársművek ismertetőiben szokatlan módon, Fazekas Gergely veszi a bátorságot, hogy megkülönböztetett rangúként értékelje a terjedelmét tekintve is legjelentősebb művet, amely „a négy legnagyobb olasz szimfonikus zenekar” közös felkérésére született, s került bemutatásra 2016-ban a milánói Scalában. A névtelen áldozatoknak címet viselő mű – ha úgy tetszik, sajátos program-szimfónia – esetében a szerző, aki „akkor is operaszerző, ha más műfajban komponál”, összekapcsolja a zenei és zenén kívüli mozzanatokat: „Művem azoknak az arab és afrikai embereknek az emlékére íródott, akik akaratukon kívül túlzsúfolt hajókra kapaszkodtak fel abban a reményben, hogy majd egy boldogabb világba érkezhetnek, de az olasz partok elérése előtt elsüllyedtek a nyílt tengeren, A kompozíciós munka során rendkívül éles képeket láttam magam előtt: nemcsak az egyes emberek arcát, hanem azokat a sűrű embertömegeket is, akik ezeken a lélekvesztőkön utaztak összezsúfolódva. Ezek a képek váltak zenévé a szóló hangszerek lágy dallamaiban és a súlyos hangtömegeket megmozgató zenekari tuttikban.”

Zenetörténeti formai sémák megannyi egyénített verzióját halljuk, gazdag stiláris szókincs birtokában – láttató és elgondolkoztató programokat kínálva.

A négy művet a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekara játssza, a trombitaverseny szólistája a svéd Håkan Hardenberger. A felvétel dirigense a szerző – ami önmagában is szavatolja, hogy etalonnak tekinthető, bizton egyenlőségjelet tehetünk a kompozíciók és hangzó alakjuk közé.

Fittler Katalin