Maurice André-album, négy évtized felvételeiből

Le meilleur d’une vie – ezt a címet kapta az ERATO három-korongos albuma, amelyen Maurice André trombitajátékában gyönyörködhetünk csaknem négy órán keresztül.

Kétségkívül ünnepi hallgatnivaló, több szempontból is. A leghétköznapibb – ám minőségét illetően sokatmondó – az, hogy máskor aligha van ideje a zenerajongónak, hogy ennyi időt szánjon kedvtelésére. Mert a három korong akár egyvégtében is meghallgatható – más megközelítésben: a három különböző tematika csábosan kínálja magát. Az első korongon zenekarral, orgona- vagy hárfakísérettel hangversenytermekben is otthonos műsort játszik a művész, a második speciális áriaalbum, amelyben a hangfajokra való tekintet nélkül, a szólista mindig a trombita, a harmadik pedig műfajok és stílusok kimeríthetetlen bőségszaruja, illusztrálandó a repertoárbővítés lehetőségeinek megannyi lehetőségét.

Aki megélte, nem feledheti el a ’70-es és ’80-as évek szólista-parádéját fővárosunk koncertéletében. Többeket a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak köszönhetően ismerhettünk meg, ugyanis a nemzetközi koncertturnékon megannyi külföldi művésszel ismerkedtek meg és muzsikáltak együtt – és közülük sokan jöttek el (szokásos gázsijuk töredékéért) közös fellépésre hazánkba is. A méltán világhírre szert tett francia trombitaművésszel is „hajóturnén” találkoztak először, s ebből olyan gyümölcsöző kapcsolat lett, hogy 2003-ban Maurice André nem kisebb magyar kitüntetést vehetett át, mint a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal.

Az élő koncertélmények átütőerejére emlékezünk a felvételek hallatán – s csak remélhetjük, hogy a varázs eljut azokhoz a hallgatókhoz is, akiknek nem volt lehetőségük hallani André játékát (az 1933-ban született és 2012-ben elhunyt művész 2004-ben adta utolsó koncertjét). Azok közé tartozik, akiknek már a nevére is tódult a közönség a hangversenytermekbe, függetlenül attól, hogy mi szerepelt a műsoron. Maurice Andrét hallgatni mentünk – és ez a gesztus sohasem vetett árnyékot partnereire, hiszen ő bármely programot felelősséggel játszotta, mely felelősség magától értetődően kiterjedt a komponistára, a kompozíciókra is.

Nagy öröm, hogy az ERATO-nál megjelent egy komplex élményt kínáló, gazdag válogatás (ráadásul ehhez nem is kellett kerek számú évfordulóra várni – hacsak nem a 85. születésnap adta az ötletet). Valamiféle „best of” összeállításként értékelhetjük, habár rögtön hozzá kell tenni: több lemezcég hasonlóképp eredményes ízelítőt tudna adni, hiszen hatalmas a választék. Négy évtized nagy idő – a kiválasztott felvételek közül a legkorábbi 1958-ban, a legkésőbbi 1997-ben került rögzítésre -, és aligha várható el, hogy az utómunkálatok eredményeképp egységes hangzás szülessen. De nemcsak az idő, hanem a partnerek is gondoskodtak a sokszínűségről, ráadásul arra kell gondolnunk, hogy korántsem törekedtek a végighallgathatóság kritériumának való megfelelésre az album készítői.

A lelkes hallató készséggel „belefeledkezik” a nívós hallgatnivalóba – az elején még élvezi is a hangképek változatosságát. Ám vannak „váltások”, amelyek „nem esnek jól” a fülnek! Ilyen például Haydn Esz-dúr trombitaversenyének III. tételét követően Telemann zenéje (Asztali zene), a Riccardo Muti vezényelte Philharmonia Orchestra után a Concerto Amsterdam historikus hangzása. Hasonlóképp kevéssé meggyőző a folytatás, olyannyira különböző orgonahangzásokkal, amelyek hallatán már-már differenciálni támad kedvünk a partnereket. Pedig ők vétlenek ebben – némelyik szám került csak „rosszkor”, ha nem is „rossz helyre”. Örömmel hallgatjuk a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közös műsorszámokat (egymástól kellő távolságban Hummel Esz-dúr trombitaversenyének fináléját, Bach h-moll szvitjének Badinerie tételét). A mindössze nyolc oldalas kísérőfüzet nem számol el a felvételek helyével-időpontjával, viszont részletesen feltünteti az átiratok/átdolgozások készítőit. Az operaáriák az „örökzöldek” közül kerültek ki, Maurice André hangszere megidézi az Éj királynőjét (Mozart Varázsfuvolájából) csakúgy, mint megannyi olasz hőst és hősnőt, de kapunk ízelítőt a francia operairodalomból is, sőt, négy percre feltűnik A mosoly országa (Lehár) is. Hallhatunk egy variációsorozatot is Verdi Traviatának közismert dallamaira (Jean-Baptiste Arban munkáját) – és e műsorhoz hatásos finálénak tűnt az Aida híres bevonulási indulója, majd quasi ráadásként Rimszkij-Korszakov Dongója.

A harmadik korong anyaga afféle „Közkívánatra!” jellegű összeállítás, hogy „akinek ennyi jó kevés”, ínyencségekkel teljen el. És valóban lehet élvezni ezt a kavalkádot, akár műsorral a kézben, akár első hallásra „zsákbamacskaként” – legfeljebb Michel Legrand Les Moulins de mon coeur-je tűnt hosszadalmasnak a maga bő kilenc percével ebben az egyébként többségükben rövid tételeket sorjáztató kaleidoszkópban. Kedves gesztus, hogy a két Gershwin-tételben közreműködik a szólista két gyermeke (Nicolas trombitán, Béatrice oboán játszik).

A nem-francia kissé egzotikus olvasmánynak tartja a programot, melyben Jean-Sébastien Bach szerepel, Beethoven szonátájának közismert ragadványneve pedig „Clair de lune”. De mindez nem tűnik fel a zene hallgatása közben, amikor a kiadványért hálásan gyönyörködik abban a csodában, amelyet hangszereivel kelt hangzó életre Maurice André.

(ERATO 0190295395018)

Fittler Katalin