A.   Gergely András

 

Népköltési-zenei gyűjtemény, peremövezeti kultúra

 

Arany A. László nyitrai gyűjtéséhez

 

LISZKA, JÓZSEF (ED.): Nyitra vidéki népballadák. Arany A. László hagyatékából.

 

 

 

A Parlando oldalait sok évtizede immár a zenekedvelő-zeneértő-zeneoktató nagyközönség oly evidenciával veszi „birtokba”, hogy egy ide készülő ismertetőnek kínosan ügyelnie érdemes az előzményekre, az alapozó tudásra, a rejtelmes ismeretekre, s nem utolsósorban a közlemények friss vagy érdemes mivoltára. Hiába törekedtem viszont ennek dacára is meglelni, került-e már szó a zenetudomány, folklorisztika és népzene-történet határvonalain föllelhető gyűjtő, néprajzkutató, nyelvjárás-ismerettel foglalkozó tanárember alapozó munkájáról. S akkor is, ha immár éppen évtizedes a megjelent kötet, mintegy „retrospektíve” is érdemes az érdeklődők figyelmébe ajánlani, mivelhogy nem kottáról (de arról is), nem életrajzról (de mint életmű-egész része arról is), s nem tisztán epikus folklórhagyomány örökség-lenyomatáról van szó, ám mindezekkel egyszerre és együtt is jellemezhető az a kiadvány, melyet (földrajzi, de néprajzi vagy nyelvi!) határainkon kívül esvén kevéssé emelünk most érdeklődésünk látókörébe.

 

E recenzió ugyanakkor nem helyettesítheti méltó pályakép lejegyzését (amit amúgy a kötet megtesz magától is), csak talán az epikus-verbális folklórhagyomány és a lokális zenetörténet egyik aspektusára fókuszálhat, s épp arra, ami a zenei közlés, a népi kultúra komplex mivolta és a hagyományos irodalom-felfogás bűvkörén belül a népzene-oktatás meg a nyelvjáráskutatás övezetében figyelemre érdemesnek minősülhet. Tovább immár nem köntörfalazva: Arany A(dalbert) László szlovákiai magyar néprajzkutató,[1] tanár, múzeumigazgató, nyelvész, nyelvjáráskutató kulcsművéről van szó, mely évfordulós emlékezettel jelent meg Nyitra vidéki népballadák (Arany A. László hagyatékából) címen.[2]

 

Arany A. László

 

Arany néven akár az analógia is lehetne közvetlen, hisz Arany János is megannyi népballada vagy orális folklórkincs megörökítésében, átadásában tündökölt egykor, sőt László fia is jeleskedett ebben költőként, avagy Délibábok hősét megjelenítő nemzeti örökhagyóként – de itt most egy másik, egy felvidéki-nyitrai alkotóról van szó, ki nem közvetlen rokon. A kiadvány szerkesztője, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket író Liszka József előre jelzi a talán tájékozatlan olvasóknak: „Arany A. László neve az egyszerű olvasó számára ismeretlenül cseng. A létező szocializmus világában ugyanis nemcsak igény, de lehetőség sem volt a szlovákiai magyar kisebbség történetének, benne egy-egy életpályának a feltárására. Mára ... Arany A. László élete kihullott a szlovákiai magyarok kollektív emlékezetéből”. A kötet ekképpen hiánypótló szerepre utaló, s a tudományos előtanulmányon (Egy elveszettnek hitt népköltészeti gyűjtemény elé, 7-31. old.) belül azután részletesen is jellemzi a néprajzos gyűjtőt: mintegy véletlenül előkerült „Arany A. László hagyatéka, benne az említett kiadvány félig előkészített változatával, valamint további szövegekkel, variánsokkal. Kiadványunk Arany A. László korabeli fényképeivel illusztrálva ebből a gyűjteményből ad szinte teljes válogatást”, melynek alapja „az 1944-ben ​jelent meg a Nyitravidéki népballadák című füzet, amely Putz Éva által 1941-ben Zsérén lejegyzett Fehér László balladája címen ismert szöveget adta közre. Ezt a kiadványt a Szlovákiai Magyar Közlemények 2. köteteként tervezett Nyitravidéki népballadák című teljes gyűjtemény követte volna. A beharangozott kötet azonban a háborús állapotok miatt már nem jelenhetett meg, és a magyar folklorisztika az egész népköltési anyagot a legutóbbi időkig elveszettnek hitte…”. Egyszóval amit itt kezébe kap az olvasó, az nemcsak a hagyománykövetés, egy emlékezeti örökség közreadása, balladák jegyzéke, a felgyűjtők nevével, kottáival, hanem kritikai kiadás is, mint a tájegység kultúratörténeti eseménye, egy hatvanöt év elteltével is értékesnek minősülő, kivételes munka, mely ugyan „a múlt század legnehezebb időszakában az ún. ’Szlovák Állam’ (1939–1945) idején valósult meg a Nyitra vidéki falvakban”, de ma ez nemcsak a megőrzés rangját kínálja, hanem egyúttal a tisztelgés szerepét is betölti az adatközlők iránt és Arany A. László születésének 100. évfordulóján.

 

Jelzem, mindennek pontosan tíz esztendeje immár. Ám e kiadás fontosságát is beláttató szerkesztői bevezetőből az is kiderül, mi módon maradt nemcsak rejtett érték, de identitás-formáló örökség maga a szöveg lehetséges léte vagy mégannyira megléte…! S bár az 1939–40-es gyűjtés még dallamok nélküli balladaszövegeket tartalmazott volna, de ezt Arany A. László féltestvére, a később Franz Zagiba néven publikáló Zagiba Ferenc nemcsak dallamok gyűjtésével egészítette ki, hanem 1954-ben németül publikálta is. A népköltési gyűjtés tehát olyan hagyaték a balladagyűjtemények között, mely a Zoborvidék népi kultúráját tudta átmenteni az utókornak, s ha nemegyszer csak töredékek maradtak vagy nem minden ballada dallamát ismerték meg, a Zoboralja (mint gyorsan asszimilálódó szórványterület) így is szinte egyetlen egységesnek tekinthető népköltészeti örökségeként maradhatott ránk. S bár az albumban eltérőek a jelzések, melyek Zoboralja vagy Zobor-vidék földrajzi meghatározással pontosítják a térképre vetülő táj kontúrjait, de a népi kultúra és a nemzetiségi hovátartozás szempontjából ez talán másodlagos szakkérdés. „A Zobor-vidéki magyar községeket egyrészt az alapvetően közös viselet, másrészt a nyelvi elszigeteltség (az őket körülvevő ’szláv gyűrű’), harmadrészt pedig a közös származástudat (honfoglalás kori pogány magyarok ide menekült ivadékai, illetve székely határőrök leszármazottai) alapján szokás körülhatárolni

 

 

i8.2. Fiam, fiam Bálind vitéz…

 

. http://csemadok.sk/intezet/kozmuvelodesi-adattar/szoveges-gyujtesek/

 

 

Utóbbi halványan, igaz, feltehetően írott forrásokra támaszkodva, ma is él a szájhagyományban” (9. old.). A földrajzi térség tehát szerves egységben áll a néprajzi örökséggel, sőt összehasonlító kutatás alapján a Kárpát-medencei áttekintésben is megvan kellő jelentősége. Vagyis ha fennáll is a nyelvi univerzum megléte a helyi-térségi nyelvi határok között, akkor példaképpen a viselet terén már tágabb, makroföldrajzi vagy nagytérségi rendszerbe, mozgásdinamikába illeszkedettnek mutatkozik, viszont a nyelvsziget és a népesség nyelvi identitása csak részben magyarázza a szellemi kultúra természetföldrajzi hátterét: e táj népi kultúrája ténylegesen egy nagyobb egység része, a legarchaikusabb réteg, s az újabb kulturális mozgások beletartoznak egy nagytáji együttesbe, melyben az azonos jelenségek töredékesen, vagy összefüggően a magyar paraszti kultúra távolabbi területein, a palócvidék, a Dunántúl, sőt Erdély egyes térségeiben is megtalálhatók.

 

Mégis, orális hagyomány, folklorisztikai és nemzeti(ségi) örökség, de hogyan jön ide, e hasábokra mindez. A szerkesztő Liszka József bevezetője kitér az Arany-féle merítés kutatástörténetében Kodály Zoltán, Ujváry Zoltán, Bakó Ferenc, Manga János, Kálmány Lajos, Vikár Béla, Vargyas Lajos, Ortutay Gyula, Ráduly János, Ág Tibor és mások korábban már ismert gyűjtés-változataira,[3] amivel kiemeli a mai áttekintés jelentőségét is, sőt a helyi kisebbségtörténet, a zoborvidéki magyar és a környező szlovák népi kultúra közötti kölcsönhatások, a helyi etnikai önbesorolás (a hegymegi, a vízmegi, a bacsik, a palóc nyelvi identitás, a gelencséri, a koloni stílusfordulatok) változatai közötti „hordozható örökség” értelmében vett kölcsönhatások árnyalatait is. Liszka-bevezetője alapos kutatás- és tájtörténeti, nyelvi és földrajzi, település- és szokásnéprajzi alapozással szolgál (7-31. old.), beleértve a közlésmódok (lejegyzés, publikációk, nyelvi specifikumok, zenei- vagy kotta-háttér, tonális változatok, szövegfolklorisztikai sajátosságok) árnyalt világát is. Az erre következő részben a kötet a Nyitra vidéki balladák középkori és kora-újkori változatait közli (33-91. old.), ezt a 18-20. századi ponyva-, majd betyár-balladák követik (ahol lehet, kottával, 93-117. old.), végül az új balladák (118-145. old.), felölelve az életvilág és modernizáció (gépesítés, közlekedés, tűzeset, bányatragédia, stb.) eseményeit és emlékezeti tényeit. Itt kezdődik viszont a néprajzi gyűjtés életmód történeti és kutatáshistóriai melléklete, a Jegyzetek fejezet, mely mint a legklasszikusabb ballada-katalógusok velejárója, sorolja és megszemélyesíti az adatközlők, a gyűjtési helyszínek, a leíratok és változatok, kiadás-párhuzamok, zenei vonatkozások, adattári státuszok részlet gazdag mutatványát (147-159. old.). A szakirodalom lajstroma is sokrétűen árnyalt (161-166. old.), az erre következő függelék is részben a korai jegyzékek, kéziratos kópiák mustrájával ajándékoz meg, legvégül a helynévjegyzék előtt a

Blanárovits József metszeteivel illusztrált egyes balladák nyomatait kapjuk (177-198. old.).[4]

 

Kiemelnivaló tehát az Arany A. László hagyatékból előkerült balladák kutatástörténeti hátterének részint az egyetemes és magyar balladakutatás eredményeivel összevethetősége, amely nem lehet független a kulturális tájegység sajátosságaitól, sem pedig a gyűjtést elvégzők személyétől, „iskolájától”, követett módszertanától. Ugyanis bár a Zobor-vidék egyike a néprajzilag legjobban kutatott szlovákiai magyar népi kultúra tájegységeinek (ezeket Liszka aprólékosan ismerteti), viszont a dallamhoz és népszokásokhoz kötött népköltészet a Nyitra-vidéki népdalszövegek, balladaközlemények keleti magyar nyelvterületről, elsősorban Erdélyből és Moldvából volt ismert variánsainak párhuzamai ettől kapnak különös jelentőséget az archaikus kultúrájú Zobor-vidéken megőrződött darabjainak (pap, tanító, erdélyi idénymunkások, néprajzgyűjtők, stb. által közvetített) előfordulásainak másodlagos folklór kategóriájába sorolható mivoltával (és nem különbül ezek zenei művelődéstörténeti hátterével kiegészülve (Franz Zagiba, Kríza Ildikó vagy Czövek Judit is sok tekintetben pontosít saját kutatásaik alapján). Érdemes számításba venni, hogy számos töredéket például az Arany-hagyatékban úgy találhattak meg, hogy Arany nem szánta/szánhatta közlésre, nem utolsósorban azért, mert a szaktudományban „vitathatatlanul” uralkodó Györffy István (Néphagyomány és nemzeti művelődés, 1939) az akkori szlovákiai magyar közegben is szétterjedt szemléletmódját mintegy nem lehetett semmibe venni, vagyis a „néprajzi értékek” magyar nemzeti műveltségbe beépítésének (visszaépítésének, ráépítésének?) magára vállalását sem tekinthette Arany érdektelen feladatnak. Ráadásul, ami messze nem érdektelen maga a kutatás, a gyűjtés, a rendszerezés és értelmezés „technikái” szempontjából, Arany a legkevésbé sem rejti vagy titkolja, hogy valójában szimplán „autodidaktaként”, nyelvjárási kutatásainak mintegy folyományaként, a pozsonyi Madách Gimnázium diákjaival, illetve magyar egyetemistákkal gyűjtött, az önkénteseket személyesen képezte, készítette fel és közös terepmunkában próbálta ki, mindezzel bekapcsolta őket a néprajzi-folklorisztikai kutatómunkába, mögöttes célként a nemzeti elhivatottság építése állt, saját szülőfalujában és környékén folytatható népnyelvi és néprajzi kutatásokat viszont jólelkűen rábízta növendékeire, s mindezek alapján fogalmazta meg a további programadó kutatás vázlatát (ez meg is jelent 1941-ben Pozsonyban). Ugyanekkor kelt, s a pozsonyi Toldy-körben tartott előadása is megjelent Magyarság, népdal és népviselet címmel). Liszka itt felteszi a kérdést: „Általában elmondható, hogy Arany tudományos munkásságát a kimagasló szakmai műveltség, erudíció, az egzaktságra való törekvés, valamint a teoretikus kérdések iránti fogékonyság jellemzi. Vajon mennyire mondható ez el néprajzi tevékenységéről?” – s rögtöni válasza egyben a kritikai kiadás illusztrációja is, ezt idézi Aranytól: „’A szlovákiai magyar falvak életközösségének néprajzi alkata és értéke szerves része az egységes magyar népi művelődésnek. Azonban mégis vannak sajátos valóságjegyei és fogalmi jegyei. Sajátos államjogi, földrajzi és szociális helyzetének következménye ez. Lényegi hatókkén /sic!/ jelentkeznek még az idegen művelődési tényezők, az idegen népiség és a polgáriasulás ténye (…) Ez a valóság és ennek felismerése sajátos módszertani és tárgyi feladatot ró a szlovákiai magyar néprajz margójára (…) Kötelező a két (szlovák-magyar) művelődési kör ismerete, a közvetlen szlovák környezet etnológiai megismerése’ (Arany 1941a, 1)”. Viszont meglehetősen történelmietlenül kezeli tárgyát, hiszen minduntalan „ugoros jellegről”, „ugoros hagyományokról” beszél, mintha a magyar falvak kultúrája az utóbbi évezredben semmit nem változott volna, mintha egészen a 20. századik „híven őrizték volna” őseik örökségét, s ez a felbomlási (helyesebben: változási) folyamat csak éppen mostantól fenyegetne. Az is ellentmondásos, hogy miközben a városból érkező, polgári hatások bomlasztó erejét nehezményezi, éppen a város felől vár olyan vezető embereket, akik megmutatják majd a falunak a ’helyes utat’ (Arany 1941a, 3). Jellemzi a korabeli szóhasználat (’a magyar ősiség legdrágább kincse’, a nép ’a maga csodálatos teremtő erejével’, ’elfajulás’ stb.),[5] illetve a magyar népi kultúra keleti elemeinek a túlhangsúlyozása fogható föl Györffy István hatásaként /…/ Azt sem szabad elhallgatni persze, hogy míg Györffy például a Gyöngyösbokréta mozgalomról inkább pozitív értelemben nyilatkozik – nota bene: ezen nincs mit csodálkozni, hiszen egyik szellemi atyja volt annak (Györffy 1939, 80-82), addig Arany értékelése egyértelműen kritikus.Gyökerevesztett, hazug látványosságnak’, ’népies magyarkodásnak’ minősíti és elutasítja (Arany 1941b, 41-42). Mindenképpen előbbre mutató továbbá, és túllép Györffyn is (mégha az ő keleti elméletét igyekszik is a maga, strukturalista módszereivel igazolni), az a népi kultúra (jelen esetben konkrétan a népdal és a népviselet) szerkezeti egységének a hangsúlyozása” (lásd Liszka 21-23. old.). Ám érdemes figyelmet fordítani a szó szerint és hivatkozás nélkül is Györffy mondataiból átvett fogalmiságra, az egyes motívumok meglétével vagy éppenséggel hiányával összefüggő szerkezeti, formatörténeti és szimbolikus használatára, a korszak jelentős morva-szlovák népviseleti funkciókról írott Pjotr Bogatirjov-elemzésnek, Roman Jakobson nyelvészeti és Claude Lévi-Strauss strukturalista kutatási irányainak jelenlétére Arany munkáiban. Liszka kritikai rálátása fontos szempontot ajánl abban is, miképp tekintett Arany a Pozsony környéki falvak bemutatása során arra, hogy itt „polgáriasult, nyugatias jellegű településekről van szó, korszerű gazdálkodással, polgáriasult anyagi kultúrával” (Arany 1941a, 4), viszont a többnyelvű faluközösségeket valamelyest csakugyan egyben tartó hatások pusztán a nyelvre redukálása, a népi kultúra szerves egységéről megfogalmazott szempontjai között a zoboralji magyarok népi kultúráját nyelvjárással, népköltészettel, viselettel, szokásokkal és építkezéssel jellemezhető „népi kultúrája” szinte mindmáig szakmai viták tárgya (lásd Liszka, uo. 23. old.).

 

Láthatóan a kultúrakutatás egyik előnye, hogy képes ráébredni valamely kulturális örökség, hagyaték, pusztuló kincs „néprajzi mentésének”, értékvédelmének fontosságára – de erénye az is, hogy különbséget tesz, minőségi eltéréseket is megnevez az értékes örökség és az értékmentéshez tartozó kritikai rálátás között. Liszka értékes bevezetője igen sokoldalú illusztrációját adja a Rozsnyón elhunyt Arany A. László munkásságának: „szlovákiai magyar tudós és közéleti személyiség, akinek a műveit három évtizeden keresztül nem volt ildomos emlegetni. A prágai-pozsonyi strukturalista és funkcionalista nyelvészet egyik magyar képviselőjeként sokat tett a szakszerű nyelvjáráskutatás és néprajzi gyűjtés megszervezéséért Dél-Szlovákiában”.[6] De a legkevésbé sem rejti véleményét arról, hogy Arany hagyatéka nem valóban tudományos kritériumok szerint mérhető, vagy ezeknek korántsem mindenben felel meg. Helye lehet itt a tudomány-fogalomnak, a módszertannak, a tudományos apparátusok használatának, a korábbi szakirodalom és források legszélesebb köre feltárásának, az összehasonlító szempontnak, a koreszméktől vagy lelkesültségektől távolságot tartó interpretációs szint elvárhatóságának és sok más egyébnek is. „Már-már az volt az érzésünk, hogy e neves tudósról, nyelvészről, néprajzkutatóról, muzeológusról, fotográfusról, tudományszervezőről, közéleti személyiségről szinte semmit sem tudunk. Arany ígéretes szakmai előmenetelét a háború után elszenvedett meghurcoltatásai (börtönökben és munkatáborokban töltött évek) törték meg. Erről barátain kívül (akik nagyon kevesen maradtak) senki sem emlékezett. A néhány szócikkből – és mindegy volt, hogy az szlovák vagy magyar nyelven íródott – az sem derült ki, hogy volt-e egyáltalán börtönben. Egy emberélet utólagos ideologisztikus, kikonstruált, lexikoncikk szinten megírt és minden hiányosságával és hibáival továbbéltetett közlése (inkább rögzítése vagy dokumentálása) elszomorítóan keveset mondott arról az emberről, aki a közép-európaiság, a szlovák-magyar kapcsolatok egyik kiemelkedő személyisége és tudója volt. Arany A. László a magyar nyelvészetet (évtizedekkel megelőzve a magyarországi nyelvészeket) a strukturalista-funkcionalista nyelvelmélet gyakorlati alkalmazásával gazdagította, a nyelvi kölcsönhatásokat és a kétnyelvűséget érintő kutatásaival fontos és máig nélkülözhetetlen úttörőmunkát végzett, tudományszervező tevékenységével még a szlovák állam idején is a szórványok tudományos feldolgozásával, létük dokumentálásával foglalkozott”.

 

A kritikai kiadásra okkal jellemző értelmezés-történethez tartozik közvetlenül is a hagyaték értékeinek hasznosítása, a több ezer fotó megmentése, a hanganyag és kottakészlet feltárása és részbeni azonosítása, Arany kollégáinak és családi körének az addig ismeretlen tudományos örökség, nyelvészeti és néprajzi gyűjtés, kézirat, hangzóanyag Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltárába átvétele és ott szakszerűen feldolgozható teljessége is.[7] A kortárs kritikai rálátás ugyanakkor az örökséghagyás része is: a folklorisztikai és biográfiai anyag mindenekelőtt kincs, s utána feladat. Értelmezési, értékelési, máskéntlátási, rákérdezési, pontosítási feladat, melyet nem kizárólag a folklór tezauráló funkciója, a tájnéprajz követhető módszertana, a kiadás bűvköre vagy a lexikai horizont pontosabb adatokkal ellátása hat át. S mint ilyet, a megőrzött zenei örökségi anyagot és a megörökítési módszertant tekintve is fontos mikro-univerzumot azért is fontos a Parlando olvasói figyelmébe ajánlani, mert túl a kottaképek, grafikai lapok, szövegközlések mennyiségi tömegén, valamely olyan komplex kutatási univerzumot kínál, ami a nem-tudományost is a tudományos közegébe emeli át és értelmezi, a szakdiszciplínát is a megismerés tudományok szélesebb körébe helyezi, a „talált kincset” is a maga jelentésterében tekinti egésznek, s magát az interpretációt is a kutatáshoz tartozónak engedi látni. Ekképpen pedig zenepedagógiai, zenetörténet-kutatási, népzene-gyűjtési színtéren is megteremti azt a rangot, mely utóbb már

 

A. Gergely András  könyvtáros-pedagógus, szociológus, kulturális antropológus, a politikatudomány kandidátusa, MTA doktora. MTA PTI tudományos főmunkatárs, több egyetem óraadó oktatója, szerkesztő, kulturális író.

 

A tanulmány tárgyául szolgáló LISZKA, JÓZSEF (ED.): Nyitra vidéki népballadák. Arany A. László hagyatékából. könyv elérhetősége:
 http://eshop.foruminst.sk/index.php?route=product/product&product_id=57

 

 

Függelék:

Zoborvidék | Szlovákiai Magyar Adatbank


 


 



[1] Született Betléren, 1909. szeptember 19. – elhunyt Rozsnyón, 1967. október 13.

[2] Jelek a térben 2. Sorozatszerkesztő Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. Megjelent Arany A. László születésének 100. évfordulója alkalmából, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2009., 200 oldal. A kötetet Arany A. László fotóival (1940–1943) illusztrálták, ezek digitális feldolgozását Kusy Ferenc készítette. A kötet elérhetősége: http://mek.oszk.hu/08000/08072/

[3] https://www.discogs.com/%C3%81g-Tibor-Csin%C3%A1ltassunk-H%C3%ADrharangot-Nyitra-Vid%C3%A9ki-N%C3%A9pballad%C3%A1k/master/1287794

[4] A kötet tartalma: https://www.europeana.eu/portal/hu/record/92006/BibliographicResource_1000095233379.html

[5] /Az „idegenlelkűségre” utaló és más hasonló, kirekesztő megjegyzései már-már hátborzongatóak, noha a korabeli szellemi és politikai élet kontextusában vizsgálva nem meglepőek. Ezek értelmezése talán inkább politológiai, eszmetörténeti elemzés tárgya lehetne (Arany 1941b, 33, 37-38 stb.)/ - Liszka lábjegyzete, 21. old.

[6] http://mek.oszk.hu/08000/08073/fulszoveg.html

[7] lásd még http://csemadok.sk/intezet/kozmuvelodesi-adattar/szoveges-gyujtesek/