A koncertteremben már csend van (csak némi köhögés töri meg a közönség felől…). A színpadról halk dobbanások hallatszódnak… szívdobbanásoknak tűnnek… komplementer ritmus csatlakozik hozzá… majd belép és tovább viszi a ritmikát egy marimba. Mindössze egy ismétlődő „f” hanggal. Cseppek hallatszódnak. Ebben a környezetben igazinak tűnnek - de effektek. Majd a zeneszerző lép a zongorához. Néhány finom hangot hallunk, egyszerű harmóniákat. D-moll hármashangzatot. További hangok áramlanak, elektronikus és akusztikus hangszerek hangjainak tökéletes egysége bontakozik ki; gondolatok, érzések hullámzása.

Organikus növekedés, melyben „igazi” dallam csak a harmadik perc után tűnik fel. Valójában ez sem felelne meg a zeneszerzés órákon: egy skála-szerű dallamsor, ami háromszor ugyanúgy nyit felfelé majd visszakanyarodik. Ebből finoman, lassan bomlik ki a dallamvonal. A d-moll hármashangzaton túl is lassan és finoman merészkedik, először annak fordításaival, aztán finoman, lassan épül egy négyeshangzat erejéig. Jóval a negyedik perc után. A zongorajáték távolról sem mondható virtuóznak – ez pedig nyomába sem érhetne a zongoristák technikára kiélezett versenyeinek. Nem hoz nehéz technikai elemeket, nem akar mindenáron meggyőzni, fejleszteni, hosszú és bonyolult formát építeni. Hangok hömpölygő folyamát hozza, a hangáramlat pedig gondolatok és érzések útjára vezet. Hat és fél perben. Mindig csak egy-egy hang. Kevés hang.

Cseppek. Hangcseppek

Ludovico Einaudi, aki mára minden idők legjobban streamel-t klasszikus zenészévé vált, megelőzve Mozartot és Beethovent (!) 1955-ben született Torino-ban. Nagyapja, Luigi Einaudi Olaszország köztársasági elnöke volt a 2. világháború utáni években, apja könyvkiadó cégének köszönhetően pedig olyan szellemi környezetben nőtt fel, ahol mindennapos vendégek voltak olyan neves írók, mint Primo Levi vagy Italo Calvino. A gyermek Ludovico-t kezdetben édesanyja tanította zongorázni; anyai nagyapja karmester, zongorista és zeneszerző volt, aki aztán Ausztráliába vándorolt ki. Einaudi a hatvanas évek fiataljaként a rockzenéért rajongott, az iskolában lázadó volt, „a tanárok utáltak, és én is a tanárokat” -nyilatkozza, mert túl merevnek találta az mind az iskolai, mind a zeneoktatást.

Ludovico Einaudi (Torino, 1955) olasz zeneszerző, zongorista

A Conservatorio di Milano-ban Luciano Berio növendékeként végzett. Berio, annak ellenére, hogy az egyik legkiemelkedőbb szerialista zeneszerző volt, nyitottan gondolkodott a különféle kompozíciós technikák, de a műfajok tekintetében is. Einaudi aztán tanult Stockhausen-nél is, de – szerencsére – útjai aztán egész másfelé vezettek.

Az igazi világsikert számára a Time Lapse album jelentette.

Ludovico Einaudi: In a Time Lapse, live from home – YouTube (1:15:11)


TRACKLIST: 02:25 - Walk 05:43 - Discovery At Night 09:51 - Two Trees 16:18 - Life 20:40 - Brothers 24:43 - 
Orbits 28:05 - Corale Solo 31:01 - Waterways 35:56 - Ronald's Dream 39:41 - Bever 45:33 - 
Newton´s Cradle 50:35 - Time Lapse 56:08 - Circles 58:19 - Experience 1:03:04 - Underwood 1:06:44 – Burning

Az ezt követő 2015-ben megjelent Elements albumot a természet elemi inspirálták: a levegő, a víz, a föld és a tűz. Az album 12 tétele 3 és 6,5 perc között van. Jól érzi: 3-4 perc figyelemre számíthat a közönség részéről, aki relaxálni szeretne, elvonatkoztatni a zajos, rohanó mindennapoktól, és szeretné magáénak érezni, akit hall, szeretne azonosulni azokkal a rezgésekkel, hangokkal. Az Elements albumról azt mondja: „Láttam új határokat - a tudás és az nem tudás, az emberi tudás és természet összefüggései között-, amit régóta szerettem volna feltárni: ezek az alkotásmítoszok, a periódusos rendszer, a geometria, Kandinsky festményei és írásai, a hang kérdése és színes, a fű a réten, a táj formái.”

Ludovico Einaudi - Elements - full album - YouTube

Einaudi művészetét a minimalizmussal hozzák kapcsolatba. Ennek ellenére művészete időtlen és nem körülhatárolható: különböző zenei tradíciókat találunk benne, népdalt, klasszikus-romantikus európai zenét, jazzt, rock-ot, minimalizmust, elektronikus zenét, távol-keleti hagyományt. Szerinte a mai komolyzene még mindig akadémikus és merev. A művész faladata egy lenyomatot adni a valóságról az alkotó saját nyelvezetén keresztül. A zene önkifejezés, amit nem lehet korlátok közé szorítani, nem kell és nem lehet szigorúan műfajokba és stílusokba rendszerezni.

Einaudi zenéje egyszerű. Az akar lenni. Hogy mi a különbség az egyszerű és primitív között Einaudi véleménye szerint? „Ha valaki belép egy japánkertbe, kevés, de egy bizonyos rend szerint elhelyezett elemet lát- úgy tűnik, mintha egy szent helyre lépett volna be. De ha ugyanezeket az elemeket egy másik helyre tesszük, és nem egy meghatározott rendszer szerint, az eredmény nem lesz ugyanaz, mert nincs kiforrott út mögötte, nincs egyensúly, nincs filozófia.”

És ha megkérdezzük a mestert, mit hallgat szívesen, mi inspirálja, többek között a következő zenészeket, zeneszerzőket, előadókat és albumokat említi: Max Richter, Radiohead, Eminem, Pink Floyd, U2, Rolling Stones. Mert mai emóciókat közvetít, – mondja –, ami összeköti a ma emberét a művészettel.

https://www.youtube.com/watch?v=2fNcH4jWtHw

http://einaudielements.com/

Felhasznált irodalom:

Tim Jonze: Classical superstar Ludovico Einaudi: I’m inspired by Eminem (Guardian, 2016.03.01.)

La forma delle emozioni,intervista di Francesco Paolo Ferrotti

Ludovico Einaudi: «Mi ispiro ai classici per leggere il nostro mondo» (Corriera della sera)

*Csató Mónika zeneszerző, zeneelmélet tanár

http://monikacsato.com/