FENYVES MÁRIA ANNUNZIATA

 

Érzelmek és szenvedélyek

(Ruggero Leoncavallo emlékére)

 

                                                         Az emberi szellem legszebb találmánya az opera.

                                                                                     (Arteaga)

 

Ruggero / Ruggiero / Leoncavallo (Nápoly1857április 23. – Montecatini Terme1919augusztus 9.olasz zeneszerző és zongorista, a Bajazzók komponistája.

 

Az opera már három és fél évszázad óta kedvelt zenei műfaj volt, amely a l6.- l7. század fordulóján Firenzében született. Az opera szó – mint a műfaj meghatározója – csak 1634 óta használatos.

 

A zenének művelődéstörténeti szempontból a színházi muzsika terén betöltött szerepe nagy volt. Velencében nyílt meg 1837-ben az első színház, a San Cassiano, majd Velence, Firenze, Mantua és Dél-Olaszország ragadta magához a vezetést. Később Nápoly népdalaiból fakadó, napfényből és szerelemből szőtt érzéki szépségű dallamok százai jelentek meg, majd beköszöntött a bel canto, azaz a szép énekek kora.

Az olasz műfaj lassan meghódította a világot.

1664 Párizs,

1671 Róma,

1778 Milano,

1811 Bécs,

1847 London,

1884 Budapest is helyet adott az operának.

 

Az opera első kísérlete 1597-ben Peri „Dafné-ja volt, sajnos partitúrája elveszett, de két „Euridice” változat fennmaradt. Monteverdi volt az a zseni, aki az első próbálkozásokat művészetté emelte teremtő erejével, nagyszerű drámai érzékét adva az elmélethez, s életre keltette a legszínesebb, legsokoldalúbb zenei műfajt az operát. Mantovában mutatták be „Orfeo”- ját.

 

A nápolyi iskolát Alessandro Scarlatti (1660-1725) hozta létre, Ő alakította ki a nyitány olasz formáját, amiből később a szimfónia lett, majd Peri és Caccini lépett előtérbe.

 

Minden kultúrában, minden időben jellemző volt az emberre a művészi tevékenység. Az idők folyamán a legkülönbözőbb művésztípusok alakultak ki a maguk saját szabályaikkal. A művész ihletett embernek az ég és a föld közvetítőnek számított. A művészet összefogó kapocs volt, mert esztétikai értéket hozott, hoz létre.

 

A hang varázs, az éneklő beszéd hajlékonysága, a szöveg nemes tartalma és lényege, a „vox humana”, vagyis az emberi orgánum.

 

A tudomány több mint 3 ezer operát tart számon, s mondhatjuk, hogy az eddig megtett hosszú útja sokszínűen gazdag lett, mert a legösszetettebb és a legnépszerűbb csodás alkotások hosszú sora jött létre, melynek összetevői a zene, a költészet, a tánc, a képzőművészet évszázadokon keresztül tartotta diadalát, erejét. Ámbár nincs még egy olyan műfaj, amelyiket ennyit támadtak volna. Ugyanakkor Arteaga egyik szép mondatát kell idézni:”Az emberi szellem legszebb találmánya az opera!” És az idő pedig a legmegbízhatóbb kritikus, mert a több ezeréves zenei színpadi alkotásokat az esztétikai és kritikai írások özöne, s öröme kísérte, kíséri.

 

Platón írta egykor: „A test számára a gimnasztika az, ami a lélek számára a zene,”

És 400 év távlatából egy idézet: Értekezés részlet Barditól Caccinihez:”...törekedjen zenéjében, hogy a verset helyesen ültesse át zenébe. Mert a zene hatol be legjobban a lélek belsejébe. A zene valóságos lelki táplálék … esztétikai értéket ad.”

 

Az olasz zene, az olasz szellem egyik legsokoldalúbb remeke az opera. A világ dalszínházaiban nap, mint nap játsszák a csodálatos szerzők: Verdi. Puccini, Donizetti, Rossini, Bellini, Leoncavallo, Mascagni és mások műveit.

 

Alessandro Scarlatti volt a nagy újító és tanítványai, és azok tanítványai és számos zeneszerző nemzedékei, akik bőven merítettek a nápolyi hagyományokban gazdag forrásokból.

 

Az olasz irodalomban Manzoni nemes realizmusára Verga nyers naturalizmusa következett, amely a valóságnak szépítés nélküli ábrázolására, hangsúlyozására törekedett. A zenében Verdi finom realizmus művészetét vadabb verizmus váltotta fel. Ez a stílus az irodalmi naturalizmushoz csatlakozva fordult el a romantika hitelét elvesztő pátosztól, s a mindennapok eseményeit kereste, az érzelmek valósághű ábrázolására törekedett.

 

A „verismo” tipikus képviselőinek tekinti a zenetörténet Mascagnit és Leoncavallót.

Leoncavallo a „Bajazzók” című operája 1885-ben játszódik Nagyboldogasszony napján. A szöveg megtörtént eseményen alapszik, sőt maga a zeneszerző is jelen volt a Montalto melletti Calabriában, ahol az előadás véres eseménye lejátszódott. Ebből az élményalapból és remek színpadismeretből, drámai érzékkel formálta meg, írta meg Leoncavallo operájának librettóját. Majd zenéje híven követte a szöveget, amelyben érzelmek és szenvedélyek csapnak össze igen tudatos és közvetlennek ható eszközökkel.

Leoncavallo - Pagliacci - Herbert Von Karajan – YouTube (12:14:46)

Canio: Jon Vickers Nedda: Raina Kabaivanska Tonio: Peter Glossop Peppe: Sergio Lorenzi Silvio: Rolando Panerai Orquestra e Coro Del Teatro Alla Scala: Regente Herbert Von Karajan

 

A dallamok hömpölygő egyszerűségéből az olasz dal díszítő erejével, hol érzéki harmóniavilággal, hol nyersen. Az egész mű hangszerelése nagy felkészültségéről tanúskodik. Életeket tár a közönség elé a maga nyers valóságában, operái a mítoszok világával szemben indulatokat, feszültségeket hozva létre.

 

Ez a való élet! S ebben rejlik a veristák művészetének újszerűsége, ennek a zenei irányzatnak elveit körvonalazza a mű prológusa is. A Bajazzók prológusa hitvallás a realista művészetről. Canio a romantika problémáját jelképezi, modern hús-vér szimbólumaként. A művész belső és külső világának szorongató feszültségből pattan ki a prológ, ami egy mutatós operaária. Roppant kifejező erővel erősíti meg, és versben is meghirdetve: „És majdan ti nézők, ne gondoljatok csak a bohóc tarka mezére… Ó gondoljatok. Mert a lelkem nagy szárnyalással lendül, őszinte melegséggel.”

 

Ez a mű egyik legigazibb része, melynek ragyogó hangszerelése teszi élvezetessé.

A Bajazzók egy operapályázatra készült a milánói Sonzongo Kiadó fiatal, kezdő tehetségek felkutatására hirdetett meg. Azonban formai okból-mivel nem egy, hanem Leoncavallo két felvonást készített, így-nem fogadták el. A partitúrát viszont nem adták vissza, hanem 1892. május 12-én színre vitték, Toscanini vezényletével, és nagy siker lett a milánói Scálában.

 

 

A bevezetés után a „Prológ” szavait a zene roppant kifejező erővel mutatta be, szinte szárnyalt az őszinte melegségből áthatott dallama, az egész mű egyik legigazibb része, melyet ragyogó kórustechnika jellemzett.

 

Megérkeznek a vándorkomédiások! Tonio, a komédiás lép színre és a verizmus egész eszmevilága bontakozik ki, mely a szerző szerint:”….egy darab életet óhajt tárni elétek...” „…….Mert láttok majd szeretni, miként kint az élet piacán szeretnek. S látjátok a gyűlölet indulatját. Hallotok majd kis panaszt, s vad dühnek ordítását, cinikus gúnykacajt.”

 

A műben fel-felvillan a költészet, s benne az izzó szenvedély és drámai erő. Jól lehet érzékelni a várakozó falusiak türelmetlenségét, majd a lelkesedését, amikor Bajazzó megérkezik, ám a kórus sejteti a baljóslatú percek, órák jövetelét. A Harangkórus igazi nagy bravúrszám. Lendületes remek melódiája, kifejezőereje a fő érték. A darab legnépszerűbb száma a „Madárdal”, amely Nedda egész életrajzát adja: páratlan mozgalmasság, türelmetlen szárnyalni vágyó féktelenség, ugyanakkor könnyedség jellemzi.

 

Nedda és Tonio kettőse kissé nyers, de hatásos, Caniót a kocsmáros invitálja ostoba tréfával és nem is sejti, hogy meggondolatlanul odavetett szavai milyen mély vihart kavar a lelkében. Mert a komédiás csak a színpadon ismeri a tréfát, de a tréfa Neddáról, a feleségéről szól, akkor ez lesz a vég, a komédiának vége.

 

A társaság elvonul. Tonio szerelmével ostorozza Neddát, de Ő kezében az ostorral odavág. Tonio elrohan, egy fa mögé búvik, a beszélgetésre figyel fel, ahol Silvio és Nedda mindenről megfeledkezve egymás karjába omolva estére találkát beszélnek meg. Ezen az éjszakán megpróbálnak megszökni. Nedda és Silvio kettőse az izzó vágyakozást, az érzékiséget árasztja.

 

Tonio bosszút forral és rohan Canióhoz, hogy jöjjön, s hallja, hogy felesége mit tervez a szeretőjével. Canio rohan, de Silviónak sikerül elmenekülnie. Viszont nem tudja Neddától kikövetelnie a szerelme nevét, nem árulja el, hiába minden szó, fenyegetés. Körülöttük forr a levegő!!!

 

A II. felvonás következik! Az összetákolt színpadon megkezdődik a „Commedia dell arte”. De amikor Canio, azaz a szerepében Pagliaccio megjelenik a színpadon összekeveredik a játék és a színház, az élet, a valóság. Ezek szembe állítása nagy lehetőségeket adott a dráma konfliktusának kiélezésére.

 

Szikráznak a szavak, remegnek a hangok. Nedda megpróbálja Columbina szerepében könnyed hangját megtartani, közben iszonyatosan szenved, remeg, fél. Leoncavallo kitűnően érzékelteti a tragédia közeledtét. Nedda békítő kísérletei a levegőbe szállnak. A mű csúcspontja Canio izzó, szenvedélyes hangú áriája, nyers, kitörő érzelmével a verista operazene egyik legkarakterisztikusabb szólódarabja.

 

De már minden késő, Canio már nem a szerepét játssza. Ezek szívet tépő, borzalmas percek. Ám a közönség még mit sem sejt, s egyre jobban tetszik az elragadóan élethű előadás. De a tragédia feltartozhatatlanul közeleg. Megfeszülnek az izmok, a szív zakatol, dübörög, a kezek remegnek. Láng nélküli belső tűz, a szenvedély, a bosszú tüze égeti a szívet, a lelket, amely mar, lüktet, követel, a dac, az erő, egy belső kényszer lecsap az áldozatra. Canio előrántja kését és Nedda szívébe mártja, majd a színpadra rohanó Silviót is leszúrja.

 

A pillanatok hangjai felzokognak, megállnak, dadognak, ez a nyers véres valóság… Ez már nem színház, nem egy összetákolt színpad, ez az élet színpada a véres valóság…Hangok, szavak, vér… Szenvedés és halál….. Ordítanak a ki nem mondott szavak….., majd egy őrjöngő belsőből kibuggyan két szó „Kacagj Bajazzó!«,… és vége a komédiának….Hangok, szavak, tettek, s a vég…

 

A mű drámai ereje óriási, a zenei megoldása, érzelmi hatása kitűnő. A dallamívek, az olasz népdalnak és főleg az első felvonás kórusaiban érzékelhető átütő ereje, hol érzéki, hol nyers a harmóniák világa, ahol érzelmek és szenvedélyek csapnak össze.

E művel megkezdődött a zeneszerző máig is megérdemelt diadalútja. Budapesten l893-ban mutatta be az Operaház. Ruggero Leoncavallo az olasz verista stílus egyik mestere lett az olasz operairodalomban.16 operát irt. 100 éve ment el, s hagyta itt műveit, a nyárnak derekán, amikor virágba borult már a nagy természet.

 

 

*Fenyves Mária Annunziata író, költő, festő, grafikus, zongorista és énekes

További életrajzi információk: Fenyves Mária Annunziata író, költő, festő, grafikus, zongorista ..