Szerkesztette: Gyarmati György és Péteri Lóránt

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemnek, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának és a Kronosz Kiadónak jár a köszönet ezért a könyvért (Budapest-Pécs, 2019). Az előzmény, amelyre – természetéből adódóan – a téma iránt érdeklődőknek is csak szűk rétege emlékezhet: 2017. február 16-án és 17-én azonos címmel kétnapos konferenciának adott otthont a Zeneakadémia. Két teljes hétköznapot szabaddá tenni csak keveseknek adatik meg, így jó esetben is csak a későbbi írásos megjelentetésben reménykedhettünk. Erre került sor a közelmúltban, ráadásul – miként a szerkesztők az előszóban hangsúlyozták – nem az előadások szövegét közreadó konferencia-kiadványt kívántak létrehozni, hanem annál többre vállalkoztak: „a tanácskozás témáit tágabb terjedelmi keretek között, szélesebb összefüggésrendszerben tárgyaló tanulmánykötet” megjelentetésére. Tehát, nemcsak pótolhatja mulasztását, aki annakidején nem jutott el a konferenciára, hanem átfogóbb ismeretanyaghoz jut. Olyasmihez, amely – túlzás nélkül állítható – a maga nemében egyedülálló. Bár tudom, hogy a „kötelező olvasmány” meghatározás sokakban ébreszt ellenérzést, mégis megkockáztatom, hogy annak minősítsem, éspedig valamennyi potenciális olvasó érdekében. A történelem folytonosságát tanulságként élhetjük meg (azzal szembesülünk, hogy a mindenkori napi események – cselekedetek és mulasztások – részei a történelem, esetünkben kultúrtörténet, továbbírásának), és megannyi példát látunk arra, hogy kisebb-nagyobb, többé-kevésbé indokolt vállalások (illetve azok elmulasztása) kiszámíthatatlan következményekkel járhat.

Tehát a konferencia előadói (egyetlen kivétellel) a többé-kevésbé kibővített írásokkal olyan ismeretanyagot adnak, amelynek köszönhetően a közelmúlt történelmének – különböző értékelései és átértékelései következtében „homályos” – területeiről élesebb képet kapunk, és plasztikusan körvonalazott személyiségekként jelennek meg előttünk a zenei élet jelentős alakjai. Történészek és zenetörténészek írásai sorjáznak, és az olvasótól előképzettségétől függ, hogy mit tart könnyebb, avagy nehezebb olvasnivalónak.

A magyar nyelvű zenei olvasmányok az utóbbi időben hasznosan szélesítették azt a spektrumot, ahol az egyszerű információktól az átfogó tudásanyagig szinte minden megtalálható. Nem egy olyan kötet jelent meg a közelmúltban, amely azoknak az érdeklődésére is számot tarthat, akik a kottapéldákra csak dekorációként tekintenek, nem lévén értő olvasóik. Kötetünkben kevés kottapélda szerepel, tehát bízvást érezhetik, hogy számukra is érthető a tartalom. Kétségtelen, hogy az elsősorban zenei ismeretterjesztő-szövegeken nevelkedettek számára tartalmaz néhány „nehéz” olvasnivalót, elvontnak tűnő szövegeket – ám feltétlenül érdemes „átrágni magukat” ezeken a tanulmányokon is! Az viszont kétségkívül tetszőleges, hogy ki milyen sorrendet választ – a 13 írás mindegyike méltó az érdeklődésre és a figyelemre.

Ahány tanulmány, annyi vállalt tematika – a szerzők személyiségéről is árulkodik, hogy milyen nézőpontból láttatnak, milyen széles horizonton vezetik végig az olvasót, illetve, hogy milyen súlyt helyeznek egy-egy személy motivációinak feltárásához. Arcképek, mondhatni, „kívülről” és „belülről” – zeneszerzők a szűkebb és tágabb környezetükben, több-kevesebb szállal kapcsolódva a társadalmi élet kiszámítható és kiszámíthatatlan változásaihoz.

Rendkívül hasznosnak tartom, hogy a szerzők lehetőséget kaptak a tanulmányok terjedelmének szabad megválasztásához; nincs bosszantóbb olvasnivaló, mint amikor szerző – felolvasása anyagának írásos közzétételekor – sajnálkozik az időhiány miatt. Most tehát van hely, közzétenni mindazt, ami közérdekű - többek között megannyi nehezen elérhető, esetleg kizárólag kutatók számára hozzáférhető adalékot-adatot. Kamatozott tehát a befektetett kutatói munka – ami egyszerre ad módszert és példát kutató-kedvű fiataloknak. És további inspirációt sajátos kutatási területek kialakítására.

Az „előzmények, történések, következmények” feltárása elsősorban írásos dokumentumokon alapul, ám ezúttal is találunk hivatkozásokat az oral history által továbbhagyományozott nézetekre, információkra. Érdemes odafigyelni az apró ellentmondásokra, amelyek forrása egyaránt lehet az emlékezet pontatlansága, valamint az, hogy a rendelkezésre álló tényeket sajátos nézőpontból, mondhatni, szubjektív interpretációban továbbította valaki. És ismét megkerülhetetlen a kétségkívül megválaszolhatatlan kérdés: meddig érdeme/szabad/kell nyilvánosságra hozni egyértelműen „magáncélra” szánt feljegyzéseket, megjegyzéseket? A megválaszolhatatlanság gyökerei évszázados múltra vezethetőek vissza – amióta gyakorlattá vált levelek, naplók nyomtatásban való megjelentetése, számolni kell azzal, hogy egy-egy, az utókor érdeklődésében reménykedő alkotó céltudatosan hagyja hátra megjegyzéseit-gondolatait, míg mások szinte csak pszichológiai segítségnek használják indulataik „kiírását”. Ahány fennmaradt hagyaték, annyi kutatói érzékenység szükséges annak eldöntéséhez, hogy mi kerüljön nyilvánosságra – s minden esetben számolni kell azzal, hogy a kutatói döntések jelentősen befolyásolhatják egy-egy személyiség kontúrjait. Nagy a felelősség!

A 13 tanulmány egyaránt foglalkozik olyanokkal, akik a „menni vagy maradni” dilemmáját tudatosan végiggondolva döntöttek, avagy evidenciaként tűnt számukra valamelyik megoldás. Az egy-egy személyre fókuszáló témaválasztások megannyi új adalékot tartalmaznak a korábbi szakirodalomhoz képest; Dohnányi, Lajtha, Szabó Ferenc, Jemnitz Sándor, Ligeti György neve már a címekben felkelti az érdeklődést – de a legnagyobb tanulságot kétségkívül az átfogó tanulmányok jelentik, amelyek közül elsősorban Péteri Lóránt és Rainer M. János munkáira hívnám fel a figyelmet.

Fittler Katalin