“A kórus élő hangszer”

ifj. Sapszon Ferenc Kodály igazságairól, a jövő iskolájáról, a zenei nevelés reneszánszának szükségességéről*

Sapszon Ferenc (Az MMA felvétele)

Pedagógusként, sikeres kórusvezetőként töltött, többéves munkája során vált számára egyre világosabbá, hogy az iskolák nem adják át a megfelelő értékeket, nem elég gyermekközpontúak, így olyan intézményre van szükség, amelyet következetesen átjárnak a kodályi elvek. Ifj. Sapszon Ferenc örömre, bizalomra, személyes közelségre alapozó, megelőző pedagógiára építő, alkotó zenei légkörű intézményt hívott hát életre 1988-ban. S olyan munkát folytatott, hogy több évtizedes kiemelkedő művészi tevékenységét, valamint a zenei nevelés érdekében végzett, kimagasló színvonalú munkáját öt évvel ezelőtt Kossuth-díjjal ismerték el, a Magyar Művészeti Akadémián pedig az ezt megelőző esztendőben tartotta székfoglaló előadását. A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolát alapítójával, művészeti vezetőjével sikeres kórusainak műhelytitkairól, a zenei nevelés reneszánszának szükségességéről, a szívtől-szívig ható kapcsolatokról, valamint arról is beszélgettünk, miért fontos a zene abban, hogy a gyerekek teljes emberré váljanak.

- Hogyan látja, napjainkban miként lehet megszerettetni a gyerekekkel az éneklést, a zenét?

- Ma is csak zenéléssel. Kell hozzá muzsikus tanár, aki szenvedélyesen szereti és éli a muzsikát. Csak az tud belülre vonzani, aki maga belül van, csak az tud gyújtani, aki maga ég, lángol. Kell hozzá a valódi "zenei pillanatok" megszületése. Amikor átélünk, megcsodálunk egy-egy zenei történést. Megáll a levegő, és mindannyian érezzük, itt most valami "nagyobb" van jelen, megszületett valami "gyönyörű". A napi katarzis! Ez lehet egy-egy kristálytiszta harmónia, egy-egy hang, vagy zenei folyamat, egy szépen, hitelesen előadott dal vagy dallam megszületése. A gyermek szíve ma is ugyanúgy szomjazza az igazat és szépet, mint régen.

- Zongoristának készült, de a Zeneakadémiát mint karvezető végezte el. Miért, mitől vált érdekesebbé, fontosabbá a pedagógusi munka?

- Ez nyilván hivatás kérdése. Én úgy éreztem, hogy a zene létrehozása együtt kell járjon valami, talán még nagyobbal: az ember, az emberi élet "létrehozásával. Emberi életeket szolgálni, az ember növekedését segíteni egy egészen csodálatos művészet.

A Mindszenty Társaság által alapított Mindszenty-emlékérmeket 2016. november 3-án adták át a Parlament Vadásztermében többek között a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolának

- Számos kórust vezetett, a Jubilatét több mint négy évtizeddel ezelőtt hívta életre. Miként látja, mi volt az, amivel ilyen sikeres énekkarokat épített? Milyen műhelytitkai voltak, vannak?

- Szoktuk mondani, hogy a kórus hangszer. De egy élő hangszer, ami megismételhetetlen, páratlan egyedekből, végtelenül értékes "egyetlen" személyekből áll. Érezniük kell azt, hogy ők egyenként fontosak, hogy szeretjük őket. Személyes kapcsolatban kell lenni velük, és személyesen kell törődni mindegyikükkel. Ez a közelség pedagógiája.

A kórus ugyanakkor közösség is, akiket sokféle közös tevékenység, közösen átélt élmény, öröm köt össze. Ezért az éneklésen túli értékes közösségépítő programok is lényegesek, ahol mind érezzük, hogy "jó nekünk együtt lennünk". Lehet ez többek között játék, kirándulás, ünnepek, egymás terheinek hordozása. Ezt is építeni, alakítani kell.

És persze a hangszert is napról napra létre kell hozni. A közös munkához szükség van igényességre, következetességre, ugyanakkor humorra; komoly munka, de önfeledt öröm egyben. Attól lesz művészet, hogy egyensúly van benne. A kórushangzást, a zenei figyelmet szintén újra és újra meg kell teremteni.

- Mi volt az a pont, amikor biztossá vált Önben, hogy egy olyan oktatási intézményt kell életre hívnia, amely az éneklésre, a kórusokra épül?

- Ez inkább egy folyamat volt. Sokféle felismerésre volt szükség. Az egyik, hogy fokozatosan világossá vált, hogy az akkori iskolák nem adnak át fontos értékeket, és nem igazán gyermekközpontúak. Márpedig csak az értékátadó és gyermekközpontú iskolának van értelme. A másik, hogy föl kellett ismernem, hogy Kodály igazságai idegenek az akkori iskolában (sajnos ma is így van!). Márpedig olyan iskolára van szükség, amelyet következetesen átjárnak a kodályi elvek. Voltak pozitív példák is, amelyek sarkalltak. A 70-es évek végén eljutottam Kölnbe. Betévedtem egy hanglemezboltba, és ott ráakadtam rengeteg King's Singers-lemezre és más angol kórusiskolák felvételeire. Ezeket hazahoztam, naponta órákig hallgattam, s rájöttem: ez az, amit keresek, ez az, amiről Kodály is ír. Egy olyan énekkultúrával és sok évszázados gyakorlattal találkoztam, ahol a 8-10 éves gyermekek páratlan színvonalon énekelték a világirodalom legnehezebb műveit. További lökést adott, amikor egy gyermek így szólt hozzám: "az lenne jó, ha az iskolában mindent a Feri bácsi tanítana". Vagyis ha iskolaméretűvé válna az a nevelés, amit tőlem megtapasztalt: tehát egy értékátadó, örömre, bizalomra, személyes közelségre alapozó, megelőző pedagógiára, egy zengő, alkotó zenei légkörben.

- Az ismeretségünk a Kosciuszko Tádé utcai Általános Iskolából származik. Hogyan emlékszik vissza az ottani tanári éveire?

- Bizonyos szempontból aranykor volt. A gyerekek között éltem, napi 8-10 órán keresztül egyfolytában. Játszottunk, beszélgettünk, kirándultunk, összejöveteleket tartottunk, és persze egyre többet jelentett nekünk, hogy énekeltünk. Szomjazták mindazt, amit kaptak tőlem. Nehezebb körülmények között éltünk, mindenért meg kellett küzdenünk, és mégis talán hálásabbak voltunk.

- Hogyan kezdett neki a kórusiskola felépítésének? Hány évébe telt mire az ötletből megszületett maga az intézmény? Mi volt ennek során a legnehezebb?

- Ez is fokozatosan érett meg bennem. Meg kellett fogalmazni azt, hogy mit is akarok. Megkeresni a munkatársakat, akikkel át kellett gondolni a legfontosabb alapkérdésekre (ezek közé tartozott például, hogy ki a gyermek, mi a nevelés célja, mikor van értelme az iskolának, milyen iskolát szeretnénk.) adandó, igaz válaszainkat. Kipróbálni az új iskola pedagógiájának elemeit. Megfogalmazni hivatalosan azt, hogy mit szeretnék. Megírni a tanulmánytervet, aztán bejárni a különböző hivatalos helyekre (többek között Országos Pedagógia Intézet, minisztérium). Sokan segítettek is: Szokolay Sándor, Arany János vagy Szőnyi Erzsébet.

- Ha visszatekint az elmúlt, több mint három évtizedre – hiszen 1988-ban született meg a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola – akkor azokat az elképzeléseket, amelyekkel elkezdte építeni az iskolát, mind valóra váltotta? Ilyennek képzelte, amikor belevágott? Hiszen a portréfilmjében példaadóként a Westminstert emlegette…

- Ember tervez… Szerettem volna egy kis kollégiumot, hiszen vidékről is jönnek növendékek. Terveztem többek között hangversenytermet, nagy tornatermet, kertet, konyhát, egyedi hangszeres termeket. Az infrastruktúránál azonban fontosabbak azok a változások, amelyek az intézmény indulása óta történtek, hiszen úgynevezett "kísérleti iskolaként" indultunk. Ez a státusz a többi iskolához képest nagyon sok eltérést tett lehetővé. Amikor megszüntették a "kísérleti iskolákat", elfelejtették a Kórusiskolát, mint iskolatípust az Oktatási Törvénybe felvenni. Ezért sok működési sajátosságunkat elveszítettük, és egy egészen más rendszerbe kellett betagozódnunk, belenyomorodnunk. Ez rengeteg kompromisszummal járt.

- A zenén kívül mi az, amitől más ez az intézmény, mint bármely más iskola?

- Elsősorban sajátos nevelési rendszerétől, ami aztán a mindennapi működésében is megmutatkozik. A Kórusiskola ma is egy "sziget". Akik ide belépnek, mind azt mondják, hogy érzik az iskola egész különleges légkörét, szellemiségét. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy ez a jövő iskolája, mert emberben és értékben gondolkodik, és érvényes igazságokra épít!

- Említette, hogy nem a zenész-képzés a cél, hanem az, hogy a zene által egész emberré váljanak a növendékek. Úgy vélem, az itt felnőttek igazolták is ennek az elképzelésnek a helyességét…

- Vannak, akik zenei pályára mentek, vannak pedagógusok (többen közülük itt is tanítanak), de legtöbben más vonalon dolgoznak. Sok a nagycsaládos, 4-7 gyerekes szülő közöttük. De mind felismerhetők, és az életben megállják a helyüket.

- Mekkora ma az érdeklődés? A mai gyerekekkel mennyire értik, érzik a zene, az éneklés fontosságát?

- Sajnos minden évben vannak olyan gyermekek, akiket nem tudunk fölvenni. Több ilyen iskolára lenne szükség! Ugyanakkor tapasztalható egyfajta tudatosság a családok részéről: akik ide szeretnék hozni gyermekeiket, tudják, hova jönnek, és milyen értékeket választanak.

- Az eltelt évtizedek alatt mennyiben kellett változtatniuk a pedagógiai módszereiken? Volt, amiben meg kellett újulniuk?

- Állandó megújulásra van szükség. Ha a felszereltségre gondolunk, nekünk is van néhány digitális táblánk, de mi nem a remek eszközökben, hanem a személyes, szívtől-szívig ható kapcsolatban hiszünk. Ha az oktatás módszertanára gondolunk, ezen a területen is keressük a legjobb megoldásokat, legyenek akár a legújabbak közül valók. De fontos, hogy ezek természetesek legyenek: feleljenek meg a tárgy, vagy az épp tanított anyag és a gyermek természetének. Divatok helyett a "józan paraszti ész" az, amit soha nem szabad elveszíteni. Ha a nevelési módszerekre gondolunk, nos, itt állandó frissülésre van szükségünk, de ez a frissülés sokszor visszatérést jelent, megerősítését, újrafelfedezését a régen lerakott alapoknak, visszatérést az eredethez, a forrásokhoz. Hiszünk abban, hogy a legfontosabb "nevelőeszköz" maga a tanár személye. Ennek megújulására pedig állandóan szükség van. Nagyon fontos, hogy a mai világ erős, agresszív negatív sodrásával szembe tudjunk állítani valami még erősebb pozitívat. "A rosszak azért olyan erősek, mert a jók gyengék" – mondja egy mondás. A Szentírásban meg ez áll: te győzd le a rosszat a jóval. (Róm 12,21) Tehát kevés védekezni, küzdeni a negatív tendenciákkal, inkább fontos egy nagyon vonzó, intenzív "pozitív erőtérbe" helyezni a gyermeket.

- Mennyiben változtak a napi célok?

- Alapjaiban nem változtak, persze az élet mindig hoz új, épp aktuális célokat, illetve megoldandó feladatokat.

- Mennyiben lettek mások mára a gyerekek?

- Frusztráltabbak. A gyerekek egy zaklatott életmódban, a hazugság légkörében élnek, belélegzik az értékrelativizmust, a durva agressziót és az egoizmust. Sok gyerek sérült a válások, a nehéz családi körülmények miatt. Képzeletük, memóriájuk telve van feldolgozatlan, agresszív ingerek tömegével. Sietnek, semmiben nem mélyednek el, csak rövid ideig tudnak koncentrálni, nem igényesek önmagukkal, pillanatról pillanatra élnek, mindig csak a felszínen vannak. Jelenleg a világon minden 5-ik gyermek mentálisan beteg, vagy érzelmi, illetve viselkedési zavarokkal küzd. Ezért kulcsot kell keresni hozzájuk. Csodálatos értékeiket jósággal, türelemmel kell a felszínre segítenünk, a felszínre szeretgetnünk.

Magának a kornak a változásait azonban külön kell választani magának az embernek a változatlanságától. Hiszen pulzusunk ugyanúgy ver, mint régen, s a szívünk ugyanúgy megdobban a legkisebb szeretetre, mint 5000 évvel ezelőtt. Talán a mai gyermekek még jobban éhezik a jót, szomjazzák a szépet, az örömet, mint a régiek. A körülmények viszont mások, s ezek hatnak a mai gyerekekre. De mindegyikhez akad kulcs, csak azt meg kell találni. S amikor ekkora baj van az emberrel, hogy lehet egy ilyen alapvető embernevelő "terápiás" eszközt, mint a zene, semmibe venni?!

- Hogyan vélekedik: az elmúlt évtizedekben mennyiben lett más az iskolai éneklés szerepe?

Kodály: Esti dal (Sapszon Ferenc) – Parlando (4:34)

- Sajnos a közgondolkodásban Kodály igazságai idegenül csengenek. Ki kell mondanunk, hogy köznevelésünk egésze sem vállalta föl a Kodályi nemzetnevelő terv megvalósítását. Van néhány olyan "végvár", ahol kiváló, "megszállott" egyéniségek a kodályi elvek alapján tanítanak. Ezek az iskolák bizonyítják is a kodályi elvek helyességét. De általánosan el kell mondani, a Kodály idejében megkezdett építkezés eredményei mostanra nagyrészt romokban vannak. Igazi zenei nevelés ma Magyarországon csak elvétve létezik! Az iskolai kórusokat segítő minisztériumi program megszűnt, a "mindennapos éneklés" mozgalom sem igazán működik. Egy zenei nevelési reneszánszra volna szükség! Nem magunkért, nem a zenéért, hanem gyermekeink teljes emberré növekedéséért, a magyar jövőért. Erről is megvannak az elképzeléseim.

Beszélgetés Sapszon Ferenc karnaggyal | MMA (9:18)

(A Sapszon Ferencről készült portréfilm előzetese)

„Az tud gyújtani, aki maga is ég" – vallja a róla készült portréfilmben Sapszon Ferenc karnagy, zeneszerző, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola alapítója, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A filmben megszólalnak Sapszon Ferenc egykori pályatársai, tanítványai, valamint a Kórusiskola egykori diákjai is.

(Rendező-operatőr: Pintér András)

- A portréfilmjében említette, szeretné megépíteni a megfelelő iskolát, mert még ennyi év után sincs olyan épületük, mint amelyre szükség volna. Hol tart e téren?

- Elkezdődött egy több évig tartó iskolabővítési program, aminek az első fázisán, a tervezésen vagyunk túl. Nagyon remélem, hogy végre végig megy az egész építkezési folyamat.

- Szintén beszélt arról, hogy szeretné a sajátos nevelési módszerét úgy leírni, hogy mások is használhassák, s szintén életre hívhassanak ilyen iskolákat. Mi mindent valósított meg az elképzeléseiből, s hogy áll az utódneveléssel?

- Nagyon sok fontos tervem van és jelenleg is legalább 3 emberre való projekten dolgozom. A nevelési rendszer leírása még várat magára, bár néha egy-egy morzsát lejegyzek hozzá. Utódok…? Nagyon nehéz megtalálni őket, bár nagyrészben már megvannak. Gondolok itt például a fiúvegyeskar karnagyára, vagy a saját lányomra. Tehetségesek, ők is ide jártak, s a vérükben van ez a kultúra és – ami nagyon fontos - át vannak itatva a Kórusiskolás szemlélettel.

- Mennyire nehéz ma olyan elhivatott pedagógusokra találni, mint akikkel kezdte a munkát? Olyan iskola-építőket, mint amilyen Ön volt?

- Kétségtelen, hogy elmenőben van egy generáció, amelynek tagjai rendelkeztek sok fontos értékkel, mint például a megbízhatóság, a tartás, a tisztelet. De egész biztosan akadnak ma is tehetséges, értékes emberek, és fontos, hogy megtaláljuk őket, teret adjunk nekik, segítsük őket.

- S mit gondol, az eltelt évtizedek során miért akadtak olyan kevesen, akik követték a példájukat?

- Vannak azért, hiszen a Váci Székesegyházi Kórusiskola hasonló célokkal működik, és máshol is felvetődött már ilyen intézmény indításának igénye. De nem könnyű ilyen iskolát létrehozni, mert itt az egész intézménynek vállalnia kell a közös célokat, közös szellemiséget, közös nevelési eszményt, így például a kodályi elveket, a portástól az igazgatóig. Persze, több változatban el lehet képzelni a Kórusiskolát. A legtisztább, ha előbb áll össze egy nevelőközösség, akik egyet akarnak, együtt felkészülnek, és együtt vállalják a Kórusiskola indítást. Meglévő iskolát "kórusiskolásítani" sokkal nehezebb feladat.

Sapszon Ferenc és a Iubilate Leánykar a budavári Mátyás-templomban (Fotó: Fábry Anna )

- Öt évvel ezelőtt, amikor átvette a Kossuth-díjat, beszélt arról is, hogy úgy látja, egyre nehezebb helyzetben vannak a hazai kórusok, ami azért jelent gondot, mert “a közös éneklés pótolhatatlan örömforrás”. Mennyiben változott Ön szerint azóta a helyzet? Milyennek látja a hazai kóruséletet?

- A mai életvitel nem kedvez a kóruséneklésnek. Illetve úgy érezzük, hogy nem kedvez, mert akik mégis elköteleződnek egy-egy kórusban, azok arról számolnak be, hogy ez megújító, felfrissítő páratlan örömet adó tevékenység, amelyik bőven meghálálja a befektetett munkát és a ráfordított időt. Azt mondják: "fáradtan jöttem, és felfrissülve megyek el". Mégis sokan úgy érzik, hogy túlterheltek, bármennyire rohannak, egyre kevésbé érik utol magukat, és még egy ilyen "haszontalan" program már nem fér az életükbe. Mivel az énekoktatás gyenge állapotban van, sok kórus utánpótlás-gondokkal is küszködik. Természetesen akadnak azért ma is lelkes, fiatal együttesek.

- A Kossuth-díjról azt mondta, nemcsak Ön kapja, hanem az édesapja is. Mi mindent tanult tőle, s mi az, amit most Ön ad tovább a lányának, aki a Kodály Kórusiskola tanára?

- Először is örököltem egy úgynevezett "kórusvénát", egy különleges érzéket a kórus iránt. Amit tanultam, például, az a magasfokú igényesség, aztán azt is, hogy ő nem “szakembernek”, hanem embernek nézte a kórusai tagjait. Ezért – bár "profi kórust", Rádióénekkart vezetett – mindig voltak mellette "amatőr" kórusai is. Lelkemre kötötte például, hogy bármennyit küszködünk a próbán, "a próbának mindig "jól" kell befejeződnie". Fontos a pozitív, örömteli "kicsengés". Az énekes, aki egész napi munka után még eljön este énekelni, úgy menjen haza: "de jó volt, ide legközelebb is jövök!" De mondhatnám az alaposságot, a "megszállott" ügyszeretetet is, amit mind-mind tőle tanultam…

Réfi. Zsuzsanna

*Készült az támogatásával.