Méghogy kórus… Meg oroszlán is…?

 

 

Persze…, az oroszlán leginkább csak ordítani szokott, bőszülten-fenyegetően, nem pedig énekelni… ‒ hisszük mi, mert nemigen értjük, mit… ‒, szemben a novellista-regényíró Dragomán Györggyel, aki Oroszlánkórus címen adta közre egyik utóbbi kötetét.[1] S mert a muzsikus bárhol is zenéljen, alapkülönbséget szokott (szeret) tenni a kornyibálás és visítás, hörgés és üvöltés meg a cirkalmasan komponáltan hangzó érzelmi kifejezésmódok között, talán kecses félreértés is kórusnak mondani a megfélemlítő közlés ily árnyalatlan módját.

 

De hát mégis, mi ordít akkor, s kinek…, vagy ki muzsikál és miért és hol…? Ne lenne különbség?

 

Dragomán nem zeneköltő, nem is önjelölt zenei rendező vagy lemezlovas. De regényíró, kinek alakjai, s főleg szituációi közt ott lakozik a nyelvi muzsika, a dramaturgiai ritmus, a szavak és jelentéstartalmak zenéje, a hangok kimunkált tónusa, a szólamok és szólisták szituatív érzékenysége, a kíséret és a kísértések atonalitása, meg a kompozicionális lelemények varázsos kottaképe is. E novellák nem zenei átiratok, nem elbeszélt kortárs librettók hangszerkísérettel, vagy kamarazenei próbák egy változó miliőben, mégis megformált korszak rétegzett közléstónusaiban. Egy leány énekel a szorongás fájdalmával, egy dobost haláláig kísért a szerkója, egy gitárhang és protest-dal lopódzik egy fiatal pár intimitásába, s mindenütt egy eszköz, hangszer, szerkó, cucc, tónus, rezgés, zaj, sikoltás és kacaj nyílik meg zenei funkcióban, cserél gazdát vagy létfeltételt, színteret vagy létmódot, interpretációs erőt vagy csöndbe simuló kényszerhelyzetet. Zene és létforma, a létezés ritmusai itt nem (vagy nem szükségképpen) zenetörténeti jelenségek, nem kifejezetten zenepedagógiai események, de rendszerint akusztikai tünemények, felordítójelek, elhallgatások, kipontozott ritmusok képletei, crescendók és diminuendók lakóhelyei. Mégis mindezek közt a zeneiség élménye, a lehetségesség hangfekvései, az emberi partnerség akkordjai szólalnak meg minden írásában. Olykor némelyekben mintha keresni kéne a „zeneit”, másikban a kollektív hang együttes élményét vagy unisono indokoltságát – de ez nem valamiféle görcsös feladat, csak lehetőség, biztos remény a harmóniára, vagy épp a diszharmonikus szférák csábító mélységére, a kicsiny ellenpontokból kialakuló komplex hangcsokrok kottakép nélküli összhangjára. Több, stílusgyakorlat, kevesebb, mint szólampróba, de mindig komplexebb, mint egyetlen komponista jól hangolt szólóestje.

 

A hang antropológiája, amit Dragomán itt a zeneiséggel megformál, ahogyan nagyregényeiben a kíméletlenség, a kiszolgáltatottság, a visszhang nélküli fájdalom, az Egyén világnagy drámája és eposza szólal meg rendszerint. S látszatra nem többek ezek, mint mondjuk egy gyász belső hangjai, egy öröm intim kórusa, egy virág szomorodásának dúdolásnyi tónusa, egy angyal orgonazene-köntöse, egy koncertjegy szívritmus-hatása, egy dobseprű varázshatalma… – ám épp ezektől válik inspirálóan zeneivé szinte mindegyik. S persze, ha a zenepedagógiát csakis úgy értjük, mint szikár elvek gyakorlatias kivitelezését, akkor bizony egyhamar kiderül, hogy mégsem szolfézs-oktató vagy trombon-tanár az író – csakhogy ezt nem is leplezi. („Le”)lepleződni inkább az tud, mennyi mindennek nem szoktuk, nem is próbáljuk megnevezni élő zeneiségét (a lépéshangoktól, a madárcsicsergésen át a fenyvesek búgásáig vagy szelek daláig…), vagy, hogy miképp látjuk egy katonazenekar kisvárosi marsch-tónusát, egy metálzenei környezet tárgyi szimbolikáját, egy zongorafutam billentésnyi ideje előtti merészséget, a nagypapa gramofonjának csodáját vagy a basszusgitár alázatát egy fájó ritornell hátterében…[2]

 

Zenélnek itt a sorok is, bárha nyelvi kottába írva, melyet éppúgy blattolni kell, ha interpretációra kerül a sor, s rögtönöz a kocsmazenész is, ha megszokja már a társadalmi kórusok mindig változatlannak mondható ritmuszavarait… A zenei közösség még nem feltétlenül közönség is (elég fölidéznünk legtöbb kollégánk koncertlátogató gyakorlatát…!), ám a magányos hang sem zene még, amíg csupán nehézkedik a némaságban, egy füles fotelban vagy egy írógép zörejében…

 

Az oroszlánkórusos zeneiség nem közvetlenül a ragadozókirály megjuhászodásának zenei balladája. De épp mert minden zene, a lehetséges zeneiség az oroszlántól sem vitatható el. A kötet sem állít többet, bár kevesebbet sem: (a fülszöveg) „Az Oroszlánkórus a bátorság könyve. Történeteit a ritmus élteti, az elbeszélések szereplői zenével győzik le a félelmet és a gyászt, megtanulnak erőt venni a szerelem és a sóvárgás fájdalmán. Minden mondatban ott lüktet a zene, szól a dzsessz, a latin ballada, a kőkemény hevimetál vagy a bécsi újévi koncert keringője, dübörög a manele és a koreai csajpop, kihangosodik a szívverés vagy a futó lábak dobogása. A lendületes történetekben a zene esélyt ad az ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban”.[3]

 

A zene mint ellenállás és kapcsolat, mint a létezés célja és tartalma, olykor még ennél is meggyőzőbben hiteles. Talán értelmet is ez ad a világnak… Avagy, olykor a világ adja a zene értelmét is – ha épp odafigyelünk egy kicsit…

 

 

Prodán megfogta a karomat, hogy ne mozduljak, és akkor egyből eszembe jutott, hogy hol láttam én ezt a harmonikát, a Miki bácsi nyakába, a Miki bácsi harmonikája volt, nyaranta azzal szokott zenélni a főtéren, a lovasszobor előtt, a zenével gyűjtötte a kalapjába a sörre, borra és pálinkára valót, a fejemmel Miki bácsi felé intettem, közben felhúztam a szemöldököm, úgy kérdeztem szó nélkül Prodántól, hogy igazam van-e, ez tényleg az ő harmonikája, és abból, ahogy megrázta a fejét, egyből tudtam, hogy az igenis a Miki bácsi harmonikája, és akkor, ahogy Prodán megmozdult, kipattant a harmonika rögzítőszíja, és a harmonika megtelt levegővel, és halkan zendült egyet, és akkor Miki bácsi megállt és hátrafordult, láttam, hogy félredönti a fejét és úgy hallgatózik, és közben a harmonika majdnem leesett, és ahogy Prodán megfogta, nehogy leessen, a harmonika újra megzendült, és akkor az öreg elindult a pad felé, és megállt előttünk, kérem vissza, mondta, kérem vissza a harmonikámat, és előrenyújtotta a fehér botját, a harmonika felé, mintha meg akarta volna kopogtatni vele, de akkor Prodán elkapta a bot végét, és kirántotta az öreg kezéből, ez már nem a magáé, ez a harmonika, mondta, ezt az apám elnyerte magától, nem kelletett volna ostáblázni vele, mondta, az öreg erre a levegőbe legyintett, nagy dolog, egy vak embert megverni…” (Muzsika. http://gyorgydragoman.com/?p=51)

 

A kötetből (bár ez hátoldali szövegrészletére utal leginkább), megérthetjük, hogy nem egyedül vagyunk, „a zene is velünk van”, „felemel és megtart, könnyűvé teszi, ami nehéz, és nehézzé teszi, ami könnyű, segít érezni, és segít élni”. Kórusban, vagy oroszlánok között, fiókok rezzenésnyi muzsikája, karfák és fiókfogantyúk oroszlánjai között egyformán.

 

 

A.Gergely András


 

A kép forrása a Szerző weboldala: http://gyorgydragoman.com/?page_id=1376

 

 



[1] Magvető, Budapest, 2018., 250 oldal; http://gyorgydragoman.com/?p=883

[2] http://gyorgydragoman.com/?p=1817; http://gyorgydragoman.com/?p=953;  http://gyorgydragoman.com/?p=2484;   http://gyorgydragoman.com/?p=1849; http://gyorgydragoman.com/?p=320;    http://gyorgydragoman.com/?p=491; http://gyorgydragoman.com/?p=556

[3] http://gyorgydragoman.com/?page_id=1376; http://gyorgydragoman.com/?p=315