A.Gergely András

 

Zeneszerzés, Magyarország, Kádár-kor

Észleletek a magyar zenetörténet-írás újabb irányaiból

 

 

Régóta készül, még régebb óta hiányzik a magyar zenetörténeti-írás biblikus alapműve, kézikönyve, mely átfogó (és egyúttal kellő aprólékossággal részletező) képet kínálhatna a huszadik század nagyjairól, irányzatairól, korszakairól, legjelesebb kompozitorairól, valamint a mögöttük és körülöttük világló társadalmi folyamatok, serkentő és elnyomó hatások, zenei nyelvek és alkotói nyelvjárások egészéről, a zeneszerzői portré-kötetek együttesében sem megformált társadalomtörténeti folyamatról. Ismeretes ugyanakkor, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete több ilyen, a teljes képet megelőző adatbázist, feltáró munkát közkinccsé is tevő „projektben” érdekelt és elszánt, így a többi között a szerzői életművek (Bartókon túli és Kodálytól is független, Dohnányi utáni és napjainkig húzódó) összességét a monografikus feltárások mellett értékes válogatásban elérhetővé tevő komplex feladatot végezzen el. Ennek is csupán része, hogy a Magyarország zenetörténete kiadvány-sorozat létrehozásába fektetett tudományos kutatói szorgalom (az első két ‒ a középkori és a kora újkori kötet ‒ a nyolcvanas évek legvégén látott napvilágot, melyek megjelenését mintegy két évtizedes kutatómunka előzte meg), kiteljesedjen végre, s a hazai zenetörténet-írás históriája kitejesedjen a 20. századi kötettel. E fiatal kutatók által megpályázott támogatásai remény ugyanakkor számos akadályba ütközött, de a megszülető rész-eredmények közreadása ugyanakkor már jelzi a vállalkozás szavatolható eredményességét.

 

A cél- és értékrendszeri átalakulások, a csökkenő költségvetési támogatás, s nem utolsósorban az új, tehetséges, fiatal kutatógárda kialakítása éppen e széles kínálati mezőben zajlott, s magában a folyamatban is kiemelkedő szerepet kapott/vállalt Dalos Anna is, kinek Ajtón lakattal – Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon (1956–1989) című kötete[1] elegáns és aprólékos áttekintést, rendszerező vizsgálatok eredményeként elkönyvelhető alapmunkát tükröz a magyar zenei élet jobbára még ismeretlen, vagy senki által kellő mélységben föl nem tárt belső világa, szervezetisége, alkotói szférája és korszakos mintáinak relatíve teljes köreként. Izgalmas ugyanakkor, hogy az egypárti szocialista politikai modellben roppant megosztott zenei kreativitás-modell az akkori burkolt „kulturkampf” jelképes demonstrálójaként éppúgy tükrözött „közpolitikai” sajátosságokat, értékrendet, szolgalelkűségi és párthűségi normarendszert, stiláris divatokat és modernizációs kísérleteket, mint jeleznek és érvényesítenek éppen ma is a szerzői utak vagy szándékok. Csakhogy utóbbiaknak kortanúi vagyunk, a (korai) Kádár-kor művészetirányítási, pártpolitikai, ízlésterroros és attraktívan funkcionalista eredménymutatóit, szellemi hátországát, vagy alkotói perspektíváit pedig sokrétű írásos-, kotta-, sajtó- és kulturális közösségtörténeti anyagból kell kiásni, mégpedig nem szimpla „politikatörténeti” vagy közléstudományi szférák átfésülgetése révén, hanem világhírű és akár még kiteljesületlen alkotók roppant széles körének szinte lexikai és kottaképi nyomkövetése segítségével.

 

Dalos Anna - Ajtón lakattal - Zeneszerzés a Kádár-kori Magyarországon (1956-1989)

 

E kötet, melynek már címlapja is a pirkadatnak és naplementének, ki- és betekintésnek, a világnagy folyamatok áramlásának és a békés elszigeteltségnek formai megoldásaival sugallja a mű tartalmi körvonalait, a zenei világban, annak is alkotói szférájában, a művek keletkezése és irányzatok térnyerése alapkérdéseiben, a hozott és tanult, újított és elfogadtatott, konvencionális vagy posztmodern stiláris regiszterekbe átcsúszó életművek terében igen tetszetős sokaság idéződik meg. Ha csupán olyan nevekre terjedne ki valamikori figyelmünk, mint amilyen a Bartók és Kodály utáni nemzedékből lényegében világhírűvé lett Dohnányi Ernő, Lajtha László, Weiner Leó, továbbá Bárdos Lajos, Bozay Attila, Dávid Gyula, Durkó Zsolt, Farkas Ferenc, Hidas Frigyes, Horusitzky Zoltán, Huzella Elek, Jeney Zoltán, Járdányi Pál, Kadosa Pál, Kalmár László, Karai József, Károlyi Pál, Kocsár Miklós, Kocsis Zoltán, Kókai Rezső, Kósa György, Lendvay Kamilló, Ligeti György, Maros Rudolf, Mihály András, Papp Lajos, Patachich Iván, Pertis Jenő, Petrovics Emil, Pongrácz Zoltán, Ránki György, Sárai Tibor, Sárközy István,  Sugár Rezső, Szabó Ferenc, Székely Endre, Szelényi István, Szervánszky Endre, Szokolay Sándor, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet, Szunyogh Balázs, Tardos Béla, Togobickij Viktor, Vántus István, Viski János, napjaink mesterei közül Balassa Sándor, Balázs Árpád, Csemiczky Miklós, Decsényi János, Dubrovay László, Dukay Barnabás, Gyöngyössy Levente, Eötvös Péter, Fekete Gyula, Hollós Máté, Kurtág György, Láng István, Madarász Iván, Orbán György, Sári József, Sáry László, Selmeczy György, Serei Zsolt, Sugár Miklós, Soproni József, Tihanyi László, Tóth Péter, Vajda János, Vidovszky László: a lista még lap aljáig bővíthető, akkor érdemesnek látszik a Kroó György által elkészített egykori áttekintés (A magyar zeneszerzés 30 éve. Zeneműkiadó, 1975) óta eltelt közel fél évszázad megannyi alkotójára, törekvésére és irányzataira is érdemi figyelmet fordítani, netán elemző mélységig beletekinteni a zenetudományi tapasztalat gazdagodásába. A Szerző már egy korábbi tanulmányában is jelezte az ’56 utáni első nemzedéki élmény, a modernitás-kísérletek bűvkörében „elveszett nemzedékként” indulók számára nem volt egyöntetűen serkentő, minthogy a serkentés direkten a Zeneművész Szövetség politikai-elköteleződési világnézetéből fakadt: „a magyar komponisták igénylik a Szövetség „gondoskodását” és „irányítását”, mivel a magyar zeneszerzés – történetében nem először – „a nemzeti provincializmus, vagy a modern és nagyvilági sehonnaiság” dilemmája előtt áll”. Ugyanakkor Sárai Tibor, a Szövetség nevében azt is hangsúlyozta, hogy a várható szakmai viták célját félreérti az, „aki a zenei kifejezőeszközök nyelvi kódexét vagy éppen árjegyzékét kérné számunk /sic!/ rajtunk [t.i. a Szövetségen]. A szocialista társadalom művészi igénye nem ezt szabja meg, hanem ennél jóval többet: az alkotói magatartást és módszert, amely a kifejezőeszközöket a valóság művészi feltárásának szolgálatába állítja”.[2] Dalos Anna itt jelzi, hogy miközben a zenei élet legfőbb szervezőjeként az ötvenes évekbeli hivatalnoki szocializációt követő és a Párt művelődéspolitikai útmutatásait mohón váró Sárai ezt irányozza elő, pályatársai és kortársai, a háborút túlélő középnemzedék (Maros Rudolf, Mihály András, Sugár Rezső, Székely Endre, Tardos Béla, „sőt maga Sárai is) addigi pályájának legnagyobb alkotói válságát tapasztalta meg”, ami „mindannyiuk műhelyében kisebb-nagyobb mértékű stílusváltáshoz vezetett, e válságot, mint arra különféle nyilatkozataikban maguk a válságot megszenvedők utaltak, nem egyformán élték át” (Dalos, uo. 89.).

 

 

E szerzői válságok, a külső kényszerek és azoknak megfelelés, alkotói autonómia és „piaci” megfelelés a legkülönb változatokban vált folytonossá, s az Aczél-korszak kulturális (avagy teljes művelődési, „népnevelési” mecenatúra- és kultúratámogatási) rendszeréről különféle monográfiák, eltérő szemléletű kritikai vagy korszak-tipologizáló megközelítések, Bartók- vagy Kodály-párti örökségvédelmi törekvések, sőt korai sláger- beat- vagy popkulturális folyamatokról szóló belátások, újságcikkek, visszatekintések is napvilágot láttak – de a magyar zenetörténet rendszerező vizsgálata valójában (valamiért, tán majd kiderül egyszer, mi okból) szinte mindmáig elmaradt. Dalos – és számosan mások a Zenetudományi közegében, Berlász Melinda és Tallián Tibor irányítása alatt – bár törekedtek a zenetörténeti összegzésben ezt a korszakot is áttekinthetővé tenni, ezt mostanra tette lehetővé számos körülmény.

 

Dalos Anna írt már kötetet Kodályról is (2007)[3] és jeles Kodály-kutatóként tanulmányok sorát publikálta,[4] számos zenetudományi kismonográfiája vagy tanulmánya ugyancsak napvilágot látott Szabó Ferencről, Ligeti Györgyről, Kadosa Pálról, Bozay Attiláról, Sári Józsefről, Kurtág Györgyről, Szervánszky Endréről, Jeney Zoltánról, a magyar operahősök magányosságáról, Zalatnay Sarolta slágerének feminista olvasat-kísérletéről, és még kettőszáz más témáról, végtére a Magyarország Zenetörténete V. kötetének kutatási háttérmunkáiból következő anyagának egybeszerveződése során olyan szempontokat választott ki saját résztémájaként, amelyek feldolgozása korábban csekélyebb maradt, mint arra igény volna.[5] Mint zenetörténész, egyúttal kritikus és zenei archívum-vezető, valamint a Zeneakadémia oktatója, is nem véletlenül fogalmazza meg a hazai zenetörténet-írás strukturális problémái (hiányzó feltételek, feltáró elkötelezettség hiánya, részterületek tartós feldolgozatlansága, enciklopédikus áttekintés csekély igénye, befogadó célközönség hiánya, stb.) mellett a magyar zene helyének pontosítási igényét a világ zenetörténetében, sőt magát a kérdést is: elősegíthetők-e az enciklopédikus összefoglalás esélyei a posztmodern történettudomány eszköztárával, a hazai zenetudomány szakértői gárdájával, beleértve az akadémiai Lendület program fiatal kutatóinak körét is.[6]

 

Mármost az ajtó a lakattal, a szájzár a kottázással, a nemzetközi tekintély elől sokszor „alkotói magányba” zárt vagy „szilenciumra ítélt” szerzők, zenei körök, előadói repertoárok, kortárs hagyománykövető vagy modernista törekvések az ’56-os kataklizmát követően újrainduló zenei életben (ennek intézményeiben, sőt szervezeti részlegeiben is) lényegében a megkötözve táncolás művészeti ágához sorolódtak inkább, semmint a felszabadulás újraélésének közérzetébe. Áttekintő elemzésében, ahol mintegy „elveszett nemzedékről” is fogalmaz,[7] akiknek a meghatározó kezdetek (újrakezdések vagy folytonosságok) terében jellegadó elődök és kortárs nyugati folyamatok hatásainak befogadási esélyei kínáltak utakat a „modernitás”, a „visszahajlás”, a „posztmodern” és a ’Bartók-stílus” követésével vagy egyéni megújításával. Az tehát, amit a korszak zeneszerzői a maguk kompozíciós tapasztalataival új stiláris irányokként kezdtek beépíteni saját életművükbe, valójában gondolkodástörténeti korszakot is alkot immár a modern zenéről és általánosságban a zeneszerzésről. A kötet mögött rejlő zenekritikai és zenetudományi történeti munka „a repertoár-kutatás műfajába tartozik, azonban messze túllép e műfajon, amennyiben analitikus megközelítésével egyrészt a zeneszerzők gondolkodását és az alkalmazott technikákat tárja fel, másrészt arra a kérdésre keres választ, hogy a Kádár-kori Magyarországon alkotó komponisták miképpen reagáltak az őket körülvevő mindennapokra, műveik milyen poétikai diskurzusokba épültek be”. E diskurzusok megnevezésébe, elemző vizsgálatába, sőt megannyi mű részletes elemzésébe mindemellett nemcsak a korszak történeti miliőjének, intézményi háttereinek, szemlélet-irányainak, stílusváltásainak egy-egy alkotó vagy közösség (példaképpen a 14. fejezetben főszereplő Új Zenei Stúdió) helyzete és korlátozó körülményeit részletező okok mellett a korszak alkotói függetlenséget igénylő szellemisége is részét képezi. Idézem: „az Új Zenei Stúdió megalakulása ugyanakkor nem kevesebbet jelentett, mint néhány pályakezdő komponista és zenész függetlenségét a magyar zenei élet bevett intézményrendszerétől és szokásrendjétől”.[8]

 

 

 

 

 

A zenei élet engedélyezett „hangnemeitől” és intézményes stíluskötelezettségi mutatóitól független törekvések ilyetén ismertetése (roppant aprólékos, választékos és némiképp teljesség-igényt is tükröző megjelenítése) izgalmas utalásokkal, helyenként vitatkozó hangnemben tér ki a kortárs zenekritika és referáló szakirodalom eltérő szempontjaira, sőt alkalmanként hiányaira is, mint a rendszerváltás idejére keltezhető alternatív zenei törekvések jelenlétének esetében a szakirodalmi feltárásból kimaradt szférák megidézésével, vagyis a zenetudományi főirányok és trendek, stílustörekvések és műfaji változatok átalakulási dimenzióinak szemlézésével a recepció dokumentumainak feldolgozását is bevonja a Szerző mindabba, amit áttekintésében végigkövet.

 

A monográfia nem leplezett további célja, hogy meghatározza a magyar zeneszerzés helyét az egyidejűleg fennálló nemzetközi kortárs zenei gyakorlathoz viszonyítható rendszerben. Ezt a célt a „tűrni – támogatni – tiltani” aczéli káderpolitika zenei káderpolitikával nehezítő eljárásai csak árnyalják.[9] A további fejezetek a további négyszáz oldalon pontosan ezt a szisztematikus szemlézést, szaktudományi értékelést, monografikus feltárási igényt, valahol talán a megjelölt időszak hazai zenetörténet-írásának újraírási szándékát is tükrözik. Okkal. Sőt nemcsak okkal, hanem kellő gazdagsággal, racionális optikán át, s kitekintéssel a zenei tünemények társadalmi kontextusaiban megjelenő sokszólamúság aktuális állapotaira, de még az ezeket utólag, társadalom- vagy politikatörténeti aspektusból tárgyaló szemléletmódok kritikai visszhangját is ideértve. Csupán egyetlen példa erre: az Ellenzékiség, neoavantgárd, kettős beszéd fejezet bevezetésében nemcsak a korabeli KISZ-dokumentumokat idézi a fiatal komponisták új zenei műhelyének mozgalmi felügyeleti anyagaiból, Jeney Zoltán Kádárnak írott levelét, Kocsis Zoltán kiállását a Charta ’77 aláírói között, vagy az aláírókkal szolidarizáló Bozay Attila, Ferenczy György, Pernye András és Székely Endre megnyilvánulását is, de a rendszerváltás után visszaemlékező politológus rendszerezésével is vitába száll (Csizmadia Ervin demokratikus ellenzék-kötetét idézi meg Beke László művészettörténeti közelítésével ellenpontozva…), majd rövidre zárja ekként: „Pillanatnyilag fontosabbnak tűnik, hogy tisztázzam: a hetvenes évek neoavantgárd művészete nemcsak a politika és a kettős beszéd elutasítása révén bontakozott ki, hanem a műfogalom értelmezése terén – az Umberto Eco-féle nyitott mű koncepció kibontásával és az experimentum középpontba állításával – egy alapvetően új értelmezést vont be a művészetekről szóló diskurzusba…”.[10]

 

Röviden tehát a zenei miliő, a társadalmi magatartások, az esztétikai értékrendek, folyamatok, küzdések és nyugvások aktuál-portréit is adja, miközben a kortárs legjelesebb zeneszerzők kompozíciós képleteiig, témaválasztásaiig, címadásig és hangstruktúrák mélységéig levilágító pontos látleleteket fogalmaz meg. Az e fejezetben is áttekinthető, világos érvelés ugyancsak arra alapoz, amire a kötet eredendő érdeklődés-iránya is fordul: miképpen lesz a hozott bartóki-kodályi-népzenei-magyarnemzeti örökség mentén életképes, világrangú és univerzális folyamatokba érdemben bekapcsolódni kész a magyar zenei alkotás kulturális közege, s hogyan lépik-ugorják-cselezik-szökellik át a normaszegés bélyegét folytonosan vállalva is a közéleti elfogadottság, műfaji támogatottság, marginalizáltság és főáramúság politikai/kulturális/párthatalom által kijelölt útjaihoz képesti saját alkotói autonómiájukat.

 

Egyre érlelődő a kötet olvasása-követése közben is a meggyőződés: rengeteg fejezet megannyi részletét kellene még fölidézni, megerősíteni, elismerni, értékelni vagy talányokkal körülvenni. Viszont maga a mű, meggyőző erejével, zenetudományi fegyvertárával, egész konstrukciójával épp arra késztet, vagy inkább annak bevallására serkent: ennyi mindent fölidézni nemcsak nem lehet, de kiragadni sem lenne érdemes, mert épp struktúrájában, folyamatában annyira komplex, hogy akár csak valamely utalás is sértené talán a mű szemléleti teljességét és értékes konzekvenciáit. E játékteret ezért inkább az Olvasóra hagyom, legszerényebben csak megerősítve kereső szempontjait azzal: ha volt, maradt, vagy nem is keletkezett kérdése a magyar zenei élet Kádár-kori világáról, most immár lehet s kell is legyen, mert ez a kötet alapot, zene- és kultúratudományi szempontokat, méltó hátteret ad hozzá.

 

 



[1] Musica Scientia sorozat, Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2020., 448 oldal

[2] Modernitás-kísérletek 1956 után. Egy elveszett nemzedék? Magyar Zene, 56. évf. 2018/1:89-101. https://epa.oszk.hu/02500/02557/00033/pdf/, hivatkozva Sárai Tibor: „Mérleg és feladatok. Sárai Tibor vitaindító előadása a Magyar Zeneművészek Szövetségének közgyűlésén”. Muzsika 3/1. (1960. január), 7-10. old.

[3] Forma, harmónia, ellenpont – vázlatok Kodály Zoltán poétikájához. Rózsavölgyi, 2007., 336 oldal

[4] Kodály és a történelem. Tizenkét tanulmány. Rózsavölgyi és Társa Kiadó, Budapest, 2015., 184 oldal

[5] Maga is jelzi, a tudományos előzmények között is kiemeli Berlász Melinda e korszakra eső monografikus feltáró munkáját, de a maga vállalása időrendben és tematikai határolásban is átfogóbb. Berlász Melinda (szerk.) Kodály Zoltán és tanítványai. A hagyomány és a hagyományozódás vizsgálata két nemzedék életművében. Rózsavölgyi, Budapest, 2007; valamint Berlász Melinda – Tallián Tibor (szerk.) Iratok a magyar zeneoktatás történetéhez (1945–1956). Zenetudományi Intézet, Budapest, 1985.

[6] http://real.mtak.hu/83803/

[7] Modernitás-kísérletek 1956 után. Egy elveszett nemzedék? Magyar Zene, 56. évf. 2018/1:89-101. https://epa.oszk.hu/02500/02557/00033/pdf/

[8] Wilheim András: Jeney Zoltán. Editio Musica, Budapest, 1996:5., valamint Jeney Zoltán ‒ Szitha Tünde: Az Új Zenei Stúdió hangverseny-repertoárja 1970‒1990 között. Magyar Zene L/3 (2012. augusztus): 303-348, 303.

[9] lásd még Beke László: Tűrni, tiltani, támogatni. A hetvenes évek avantgárdja. In: Hans Knoll (szerk.) A második nyilvánosság. XX. századi magyar művészet. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2002:228-247.

[10] lásd Beke i.m., 2002, valamint Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék. 1968–1988. Dokumentumok. T-Twins Kiadó, Budapest, 1995:83, 87. Forrás: https://olvassbele.com/2020/02/11/dalos-anna-ajton-lakattal-zeneszerzes-a-kadar-kori-magyarorszagon-elozetes-reszlet/