FITTLER KATALIN

Rendhagyó könyvrecenzió

Szellemi kertiparti - Almási Miklóssal

Előrebocsátott magyarázkodás: az „Ami bennünk van” című, a „Lélek a digitális kor viharában” alcímmel témáját sejttető könyvet aligha lehet a már-már klisének tűnő hagyományos formai keretek között megragadni. Nem is elsősorban a „tartalma” miatt (habár az első bekezdésben maga a szerző is azt írja körül, hogy miről nem akar „e lapokon beszélni”), hanem azért, mert a sokdimenziós közlésmód felszíne és az általa megjelenített (József Attilával szólva, „hallgató”) „mély” elképesztő közvetlenséggel kerül összhangba. Részletezéssel (akár a felszín, akár a mély felől közelítve) csak szétszálazni lehetne, aminek sem haszna, sem eredménye nem várható. Marad tehát a képi beszéd.

Pernye András (zeneakademia.hu)

1980-ig megszokott jelenség volt a Zeneakadémián, hogy kisebb-nagyobb csoportosulás támad a ruhatár egyazon helyén (az akkori Majakovszkij utcai bejárattól balra). Pernye András rendre korábban érkezett első órájára, s a köztes időben afféle „állóparti” kerekedett körülötte. Az órájára úgyszintén korábban érkezőkön kívül azok vették körül, akik eleve készültek erre a találkozási lehetőségre, és a külső körökben mindig jutott hely a véletlenül odatévedőknek is (akik aztán gyakran felzárkóztak a „törzsmaghoz”). Sok mindenről eshetett szó ilyenkor, a témák spontán mód adódtak, de mindig megtörtént a feltöltekezés. Afféle rögtönzött szellemi „terüljasztalkám” volt, amelynek ínyencségei megunhatatlan vonzerőt gyakoroltak.

Ott és akkor: személyes kapcsolat alakult ki, akkor is, ha némely hallgató a „látásból ismert” kategóriába tartozott. Most – a korszellem alakulásával párhuzamosan – személytelenebb kapcsolatot létesíthetünk Almási Miklós könyvével.

Ő a „centrum”, az olvasó pedig – megszólítottsága arányában – elfoglalhatja helyét a virtuális térben. Nem véletlenül helyeztem szabadtérbe; korlátozatlan az olvasó „mozgástere”, amit az egyvégtében elolvasottakkal maga-magának tud behatárolni. (Ismét egy hivatkozás: amikor – vékonyfedelű, szinte zsebkönyv-méretű kiadásban – összegyűjtve megjelentek a korábban folyóiratban publikált, rövid lélegzetű glosszák, „Például a szirup” címmel, a fülszövegben a szerző javasolta használati utasításként ezek egyenkénti, tehát kis adagokban történő fogyasztását. Más kérdés, hogy az olvasó az „evés közben jön meg az étvágy” elv alapján néha habzsolta is őket, kiváltképp többedszerre már egész füzérekkel tágította szellemi befogadó készségét…)

A lényegre térve, szellemi kerti partink díszvendége a tudományos élet olyan nagysága (lásd Wikipédia), aki iránt – látatlanban – a „tán csodállak” gesztushoz érthető távolságtartás járulhat. Aki viszont közvetlen kapcsolatba került írásaival (akár nyomtatott, akár internetes folyóiratcikkekkel), hamar felismerheti azt a ritka erényét, hogy – szinte – mindenről közérthetően ír (mondjuk, a gazdaságelméleti kérdések labirintusában csak az elszántabbak követik). Mostani könyvében viszont olyan jelenséget jár körül, amely mindenkit érdekelhet.

A lélek. Nem általában, hanem konkrétan. Nem egyvalakié, hanem… - és itt kezdődik az írás kísérőzenéje, nem keringőre, hanem olvasásra való Felhívás-ként. Mert az általa, a filozófus által (aki a legszélesebb érvényű jelenségekkel foglalkozik) tudatosodik az olvasóban saját „érdekeltsége”. Almási filozófiai antropológiája korántsem valamiféle élveboncolás – nem úgy tesz, mint a gyermek, aki felvágja a dörmögő játék mackót, hogy megnézze, mi van a hasában… Vizsgálódásai nem hagynak operációs sebhelyeket, de nem is igénylik a plasztikai sebész beavatkozásait.

Almási Miklós (litera.hu)

Almási rendkívüli filozófiai olvasottságára volt szükség ahhoz, hogy általános gondolati tapasztalataival az ember osztott színpadú személyiségének nehezen megközelíthető területét tegye „aktív játéktérré”, tehát, hogy alkalmanként hétköznapi példákkal megvilágítható gesztusokat emeljen széles kontextusba. És személyiségéből fakadó bátorságra is szükség volt, hogy megírja ezt a könyvet, hiszen a mindenkire (?) transzponálható vizsgálódásnál modell-szerepet vállalt, a digitális kor viharában (élő?, vegetáló?, elsorvadó?) lélekről szólva.

A kerti partin sokféle találkozásokra kerül sor, emlékezetesekre és felejthetőekre egyaránt. Már-már felelőtlen szabadságot kínál az őszintébb megnyílásra. A szó elhangzik… Ugyanakkor, az élményszerű közegben mindenfajta kényszertől mentesen, önkéntesen megragad, és jó esetben intenzíven munkálni kezd…

Személyes „érintettsége” okán (hiszen „belső” indíttatásból készült a könyv, az őt foglalkoztató gondolatok „végiggondolásának” eredményei kerültek rögzítésre) Almási is „magát adja”: ehhez hozzátartozik megannyi hivatkozás filozófusok munkáira, de soha nem didaktikus céllal, hanem saját gondolatainak, érveinek alátámasztására, avagy épp ellenkezőleg, virtuális vita-szituációkat jelezve. (Az olvasó észrevétlenül is tanul; korábbi ismereteihez képest jelentős neveket ismer meg, általa ismert nevekhez filozófiai gondolatmenetek társulnak, s egyáltalán: kinyílik a világ. A szellemi kerti parti tere.)

És betűről-betűre egyre jobban lelkesedik a „beszélőért”; Almási egyes szám második személyű mondatai egyaránt lehetnek belső monológ idézetei, avagy a kitüntető megszólítás jelei (amikor az olvasó úgy érzi, „neki” szól a könyv). Az olvasást megkönnyítő, már-már élőbeszédet idéző fordulatok egyszersmind továbbgördítik a papirusztekercset – mert bármennyire aktuális problémákkal is foglalkozik, érezzük: a történet része. Azé, amelynek régi fázisában tényközlésként lehetett leszögezni, hogy „az embernél nincs semmi csodálatosabb”.

És ez ebben a minden intellektuális értéke mellett emberi bölcsességekben gazdag könyvben a lényeg: akár hétköznapi jelenségeket példázattá emelve, ráébreszti hallgatóját mindazokra a „szabad vegyiérték-karokra”, amelyek benne rejlenek, s amelyekhez hasonlóak szép számmal találhatóak a környezetében. Könnyen érthető angol nyelvű utalása mély értelmű: az „I” és a „me” részleges önazonosságának felvetése. Én, ahogyan magamat élem, képzelem – és az a „közvetett én”, aki úgyszintén én vagyok, visszatükrözve megannyi környezeti nézőpontból „ahogy engem látnak”. És a legfontosabb, hogy felveti annak a belső tükörteremnek a létét, amelyben a visszatükrözések tanulságait önmagába beépítő én kerül – további kapcsolatok során – hasonló szituációba… Az önfejlődés lehetőségének reményt keltő optimizmusa olyan inspiráló erő, amely hatékonyabb minden pszichiáternél és meditációs gyakorlatnál.

Olvassuk a nyelvi szabatosságának köszönhetően mindig érdekfeszítő fejezeteket, nem kevés mosollyal (megélt analóg szituációknál, mint a használati utasítást pontosan betartó, ám az összeszerelésben mégsem jeleskedő bosszankodásánál), és bármely fejezetnél azzal a jóleső érzéssel tesszük le a könyvet, hogy megajándékozottak vagyunk. Visszakaptunk valamit – önmagunkból. Azoknak a megerősítéseknek a révén, amelyekre igencsak szükség van a mindennapok során, a társas kapcsolatok valamennyi szintjén. Ennek első gyakorlati tapasztalatát a továbbolvasás ténye adja. Mert mozgósítódik valami ott belül… miközben nem történik semmi, csak ülünk és olvasunk… és azon vesszük észre magunkat, hogy nyitottabban – a tükrözéseknek lehetőséget adva – fordulunk a környezetünk felé.

Önismeret, s ezzel együtt a mindenkori Másik megismerésének (egészséges mértékű, már amennyiben van ilyen!) vágya aktivizálódik e könyv hatására. Felbecsülhetetlen érték ez, kiváltképp olyanok számára, akik „emberekkel dolgoznak”. Mint például a tanároknak.

Mindebből nem derült ki, miről szól a könyv. Nem is „olvasmánynapló” kívánt lenni ez a jegyzet, amely mintegy pótolja (vázlatos ismertetéssel) a Mű végigolvasását. Sőt! Nem kívánt több lenni, mint útjelző, egy kétségkívül értékes szellemi kerti parti felé.