Emmanuel Dongala

A Bridgetower-szonáta

(Részlet a regényből)

(Kevessé ismert, hogy Beethoven a híres Kreutzer-szonátát egy mulatt hegedűművész, George Bridgetower (1778-1860) számára komponálta, aki párizsi, majd londoni sikerei után, 1803-ban mutatkozott be Bécsben. Beethovent fellelkesítette a hegedűvirtuóz játéka, a barátságába fogadta és felajánlotta, hogy közös koncertet tart vele, amely alkalomra egy új szonátát ír hegedűre és szonátára. Az Augenpark nagy pavilonjában rendezett nyilvános hangversenyek igazgatója meg is ígérte, hogy műsorra tűzi. George tudta, hogy Beethoven hajlamos halogatni a dolgokat, és hogy gyakran több művön dolgozik egyszer, ezért igyekezett minden alkalommal szóba hozni a megígért szonátát, míg nagy nehezen sikerült Beethovennel elfogadtatnia a koncert végleges dátumát.)

XLV

 Másnap Beethoven felfüggesztette a „Bonaparte”-szimfónia komponálását, és hozzákezdett végre a szonátához, amit fiatal barátjának ígért. Sürgetett az idő, tíz nap maradt csak az eseményig. Nagyon gyorsan kellett megírnia, és ez szokatlan volt számára. Míg Mozart híres volt arról, hogy még biliárdozás közben is képes fejben egy teljes művet felépíteni, egy partitúrát egyhuzamban, majdhogynem javítás nélkül megírni, Beethovenre ez egyáltalán nem volt jellemző. Számára a komponálás szüntelen harc volt: először a füzetébe korábban itt-ott feljegyzett, utána átírt, aztán kijavított hangjegyek alapján papírra vetett egy első változatot, amelyet kiegészített, majd újra és újra átdolgozta a darabot, amíg végre meg volt vele elégedve.

A szóban forgó szonátának az volt a különlegessége, hogy egy meghatározott személynek, George-nak szánta. Ajánlott már darabokat jótevőknek, zenész barátoknak, de ezek megírása közben nem gondolt rájuk. Amikor zenét komponált, magára a zenére, annak belső szépségére gondolt, nem azokra, akiknek ajánlotta. Így például az első három triót zongorára, hegedűre és gordonkára, amelyet Lichnowskynak ajánlott, ajánlhatta volna Lobkowitznak, anélkül hogy bármit változtatni kellett volna rajta. Korábban két barátja, Wenzel Krumpholz és Johann Punto kérte, hogy írjon nekik szonátákat – az egyiknek mandolinra, a másiknak kürtre –, de a komponáláskor nem a megrendelők személye, hanem sokkal inkább a hangszerük járt a fejében.

Ezúttal más volt a helyzet, George, a páratlan tehetségű hegedűs számára komponál. Ennek a szonátának az ő tehetsége magasában kell szárnyalnia, olyan technikai nehézségeket kell tartalmaznia, amiket csak ő képes legyőzni. Következésképpen a zongorista, tehát önmaga elé is ugyanezeket a követelményeket kell állítania. A klasszikus szonátákkal szemben, amelyek egyik vagy másik hangszernek adtak nagyobb súlyt, itt a két virtuóz között egyenlő felek erőteljes dialógusát kell megteremtenie, mintha olyan hegedűversenyt írna, amiben a zongorista veszi át a zenekar szerepét.

Hirtelen eszébe jutott, hogy annak idején úgy találta, az I. Sándor orosz cárnak ajánlott zongorára és hegedűre készült A-dúr szonáta (op. 30, No. 1) ragyogó záró Allegrója túlságosan kiemelkedik, megbontja a darab egyensúlyát. Ezért úgy döntött, hogy egy Allegrettóval helyettesíti, ami jobban megfelelt a darab szellemének. Most úgy látta, hogy az a felszabadult zárótétel az ujjongó, túláradó tarantellával éppen az új szonátába való. Megvolt tehát a harmadik tétel, már csak az első kettőt kellett megkomponálni.

Mindig azt gondolta, hogy egy mű zárótételének az első tétel sűrűségét és intenzitását kell tükröznie. Most visszafelé haladva fog dolgozni, úgy, hogy az első legyen méltó a záróhoz.

Néhány hónappal azelőtt feljegyzett néhány hangjegyet egy tervezett szonátához, amelyből nem lett semmi. Akkor ezeket félretette, nem gondolt többet rájuk. Most előszedte, és dolgozni kezdett ugyanazzal az energiával és szenvedéllyel, mint amilyen a „Bonaparte”- szimfóniában hajtotta. Nagyon gyorsan haladt. Négy nap elegendőnek bizonyult az első tétel megkomponálásához. Elégedett volt vele: kezdődik egy rövid ünnepélyes bevezetéssel, Adagio sostenuto, ahol a hegedű és a zongora egymás után játszik, mintegy felkészítve a hallgatóságot a két zenész párviadalára, akik ezután egy káprázatos Prestóban könyörtelenül összecsapnak, mintha kölcsönösen egymás szájából ragadnák ki a szót.

Május 22-én, tehát két nappal a koncert előtt George még nem kapott semmit Beethoventől. Mivel erősen nyugtalanította a gondolat, hogy esetleg próba nélkül kell kiállnia élete legfontosabb koncertjére, amelyen jelen lesz Bécs zenei elitje, elhatározta, hogy elmegy a Theater an der Wienben leevő lakására, és megpróbálja sürgetni a zeneszerzőt; George tudta, hogy Beethoven szerfölött kellemetlen tud lenni, ha munka közben zavarják, de nem volt más választása.

Minden rendben zajlott. Beethoven hálóingben volt, éppen a kávészemeket számolta, hogy elkészítse kedves italát. Rövid beszélgetés után George nagy bánatára Beethoven közölte, hogy egyelőre csak az első és a harmadik tétel van készen, a másodikon még dolgozik. Megígérte, hogy átadja neki a teljes partitúrát még aznap, valamivel később, vagy pedig Ferdinand Ries fogja elvinni neki másnap, tehát egy nappal a koncert előtt.

*

George távozása után Beethoven őrült iramban kezdett dolgozni. Az az igazság, hogy miután befejezte az első tételt, egyáltalán nem gondolt a szonátára. Félretette. Új gondolatai támadtak a harmadik, „Bonaparte”-szimfóniához, az teljesen lefoglalta. Ekkor viszont már negyvennyolc óra sem maradt a koncertig, nem lehetett tovább halogatni, hozzá kellett látnia, hogy befejezze a szonátát.

Továbbra is hálóingben, leült a lábatlan zongorához, a zongoraszekrényt közvetlenül az asztalra rakatta; azt állította, így érzi a rezgéseket, ily módon „hallja” a zenét. Nem volt titok többé, hogy a zeneszerző egyre rosszabbul hall.

Elkezdett komponálni. Azt akarta, hogy a második tétel legyen erős kontrasztban az első tétel fehérizzásával: kapjunk néhány nyugodt pillanatot szemlélődésre, mielőtt belevetjük magunkat a harmadik tétel őrült örvényébe. A második tétel tehát egy lírai, békés Andante con variazioni lesz.*

A koncertet megelőző napon még mindig nem készült el vele. Ez nem akadályozta meg abban, hogy megtegye szokásos sétáját, és találkozzon Zmeskallal a Fehér Hattyúban. Késő délután ért haza, hogy újra munkához lásson. Több időt vett igénybe, mint gondolta, nagyon későn, éjfél körül sikerült befejeznie.

Hajnali fél ötkor hívatta Ferdinand Riest, aki azt gondolta, hogy valami súlyos baj történt a mesterrel – az egészsége olykor kívánnivalót hagyott maga után –, ezért lélekszakadva futott hozzá. Beethoven nem is köszönt neki, csak odavetette:

– Másold le gyorsan az első Allegro hegedűszólamát!

Ries elképedve nézett rá. Beethoven észbe kapott, hogy valami magyarázatot kell adnia:

– A Brischdauerrel közös koncertünkre kell, mindjárt kezdődik az Augartenben. A kottamásolómnak most mást kell csinálnia.

Letakarította az asztalról a kézirathalmokat, és odaültette Riest. Az fogta a kottát, és hajnali öt órakor elkezdte másolni a zenét, amit három és fél órával később közönség előtt kellett eljátszani ősbemutatóként!

XLVI

 Augarten-Halle, 1803. május 24. 8:30.

George egy fél órával a meghirdetett kezdés előtt már a park nagy pavilonjában, az Augarten-terem zenészeknek öltözőül szolgáló helyiségében volt – egyedül. Beethoven még nem érkezett meg. Újból átnézte a csak rövid idővel korábban megkapott partitúrát. Szinte kitépte szegény Ries kezéből, aki kifulladva hozta a kottát kevéssel reggel hat óra előtt.

George, amikor először kapta kezébe a művet, megállapította, hogy a harmadik tétel zongora- és hegedűszólamát is teljesen lemásolták, ami nem csoda, mert ez már régóta készen volt. Viszont az első tételből mindössze a hegedűszólam szerepelt, a zongora csupán itt-ott volt jelezve. Ami a második tételt illeti, egyáltalán nem maradt idő a másolásra. Beethoven csak akkorra tudta befejezni, amikor Ries végzett az első tétel hegedűszólamának másolásával. Így George-nak a saját kéziratát küldte el, amelyre egyedül a hegedű szólamát írta le, a zongorára néhány jelzéssel utalt. Röviden szólva, ez a partitúra meglehetősen nyers volt.

Végre megérkezett Beethoven. Jókedvűnek tűnt. Az arcán nyomokat hagyott a túl gyors borotválkozás. Levette öreg szalonkabátját, és melegen üdvözölte George-ot. Meglátva kezében a partitúrát, így szólt:

– Látom, Ries időre elhozta neked a kéziratot.

– Igen – felelte George. – Csak két órám volt a tanulmányozására, de készen állok.

– Tudtam, hogy kész leszel. Meglátod, bámulatba fogjuk ejteni őket! Hát akkor induljunk, barátom!

A terembe lépve George csalódottan állapította meg, hogy nincs teljesen tele, azonban csalódottsága gyorsan meg is szűnt, amikor felfedezte, hogy a közönség soraiban az ismerősökön – Ries, Czerny, Lobkowitz, Lichnowsky, Zmeskall – kívül olyan előkelőségek is ülnek, akiknek egyáltalán nem, vagy csak futólag lett bemutatva, mégis megtisztelték részvételükkel. Ott volt közöttük Razumovszkij gróf, Oroszország nagykövete, Wetzlar gróf, akihez Beethoven ajánlásával ment, de csak egyszer találkozott vele, továbbá a brit nagykövet – és ami még meglepőbb: a fiatal II. Esterházy Miklós herceg, annak az Esterházy Miklós hercegnek az unokája és utódja, akit George gyerekként ismert, amikor a kismartoni kastélyban élt. Mindenesetre válogatott közönség volt.

*

Beethoven leült a zongorához. George átnyújtotta neki a második tétel partitúráját. Beethoven rátette a hangszere kottatartójára, majd George felé fordult. Tekintetük néhány pillanatra egybefonódott, képtelenek voltak elszakadni egymástól, mintha belső, szinte erotikus vonzerő tapasztotta volna őket össze. A két cinkos felfedni készült közös titkát. George a Beethoven szemében csillogó fényben most felismerte a provokátort, aki egy nap azt közölte vele: „Nem a tömeg számára írok, hanem a művelt embereknek.” Hirtelen megértette, mi járt a komponista fejében, amikor azt mondta: „Bámulatba fogjuk ejteni őket!” Ennek a művelt közönségnek valami újat mutatnak be, ami járatlan utakon jár, ami megrendíti a bevett nézeteket, ami szilánkokra töri a szonátának azt a formális és tonális keretét, amelyet Haydn és Mozart hagyott rájuk.

Beethoven intett a fejével: kezdhetnek.

Az első fél percben csak a hegedű szólt – ez a zeneszerző nagylelkű tisztelgése volt barátja előtt: lassú, egyszerre ünnepélyes és drámai bevezetés, Adagio sostenuto. Mintha a hegedűs azt mondta volna: „Íme, itt vagyok, és várok rád.” A zongorista válaszolt, ugyanolyan ünnepélyesen. A hegedű folytatta, a zongora válaszolt, és így tovább, két vetélytárs, két főszereplő kereste egymást, cselezgettek, gondolkodtak, tétováztak. Aztán, nem tudván magukat visszatartani, támadásba lendültek: egy haragos Prestóba vetették magukat, túl sokáig elfojtott energiájuk kirobbant. Úgy tűnt, a vonó minden csapása alatt szikranyalábok törnek fel George hegedűjének húrjaiból. A Presto első részének ismétlésekor George egy kadenciát rögtönzött, a tizennyolcadik taktus zongorakadenciáját utánozva.

Beethoven meglepetten nézett rá. George kis nyugtalanságot érzett: megsértette volna a zeneszerzőt, aki nem viseli el, ha eltorzítják muzsikája szellemét, sőt gyakran a kadenciákat is megírja a szólistáknak, és azt kötelezővé teszi a számukra? De nem. Beethoven úgy el volt ragadtatva, hogy a közönségről megfeledkezve felugrott, megölelte, és azt kiáltotta: „Noch einmal, mein lieber Bursch!” „Még egyszer, drága fiam!” Aztán visszaült, és újból eljátszották ezt a részt. A tétel végén George-nak az volt az érzése, hogy a hallgatóság megroggyanva, némi aggodalommal várja a folytatást.

Az első tétel őrült kavalkádjának a hatása alatt álló közönséget meglepte a második tétel nyugalma a békés, enyhülést hozó Andante con variazionival. George Beethoven mögé állva játszott, hogy a válla fölött olvashassa az egyetlen kéziraton a hegedű szólamát. Beethoven sokat improvizált, mégis olyan problémamentesen játszottak, mintha többször próbálták volna együtt a darabot. Amikor befejezték a tételt, a hallgatóság egy része lelkesedésében ismétlést kért.

Végül a két hangszer nekilódult a Finalénak. Kettőjük párbeszéde az első tétel visszhangjaként ugyanolyan tüzesen folytatódott, de kevésbé drámai módon, több könnyedséggel a közönség nagy örömére, amelyet magával ragadott a tarantella ellenállhatatlan ritmusa.

A két zenész ujjongott örömében. Megölelték egymást. Úgy érezték, ez tökéletesre sikerült. De mivel néhány néző, akit megrázott a szonáta újszerűsége, sietve, szótlanul távozott a teremből, azt lehetett mondani, hogy nem mindenkinek tetszett a koncert. Ugyanakkor a jelen lévő arisztokraták közül sokan kérték, hogy játsszák el náluk is ezt az új művet.

A zenészek visszamentek az öltözőbe, az egyik a szalonkabátjáért, a másik a hegedűtokjáért. Beethoven észrevette az ablak közelében álló írópultot, hirtelen sugallattól vezérelve odament, és írni kezdett valamit kéziratának első oldalára. Ugyanaz a hamiskás mosoly játszott az ajka körül, ami akkor szokott megjelenni, ha szójátékokat gyártott vagy a barátait ugratta. George kíváncsian nézte. Beethoven közelebb hívta magához:

– Nézd, neked ajánlom.

George egyáltalán nem számított ekkora megtiszteltetésre. Eszerint Beethoven ugyanolyan fontosságot tulajdonít neki, mint a hercegeknek és a művészetpártolóknak, akiknek a műveit ajánlotta. Meghatva lépett közelebb, és megnézte a lapot. Nehezen, de kisilabizálta a tetejére írt mondatot:

„Sonata mulattica composta per il mulatto Brischdauer, gran pazzo e compositore mulattico” – „A mulatt Brischdauernek, e kedves bolondnak és mulatt zeneszerzőnek komponált Sonata mulattica”. George elmosolyodott. Most már értette, miért vágott olyan huncut képet Beethoven írás közben.

– Nagyon köszönöm – mondta George. – Igazán meghatnak a szavaid.

El akarta venni a partitúrát.

– Nem, még nálam marad. Akkor adom oda neked, ha majd tettem benne néhány apró változtatást.

– Én meg csak akkor adom vissza a hangvillát, amit kölcsönadtál, ha majd megkapom a kéziratot.

– Sok hangvillám van. Azt nyugodtan megtarthatod, ajándék.

– Akkor nincs semmim, amivel kiválthatnám? – kérdezte George méltatlankodást színlelve.

– Ne aggódj, oda fogom adni. A te szonátád.

Délelőtt tizenegy felé indultak el az Augarten-Halléból. George éhes volt, mert reggel nagyon korán kelt, és mivel a koncerttel volt elfoglalva, nem is reggelizett még. Azt javasolta Beethovennek, üljenek le valahol meginni valamit, mielőtt elválnak. Sok kis kávéház volt a parkban. Beethoven egyetértett, de ő azt proponálta, hogy inkább a kiváló konyhájáról és jó borairól híres Jahn vendéglőbe menjenek, mintsem egy kis kávézóba a közelben. Nincs is jobb hely arra, hogy megünnepeljék sikerüket és egyre szorosabb barátságukat. Végül is Franz Jahn korábban a schönbrunni kastélyban volt szakács, a Habsburgoknál. George azonnal támogatta az ötletet. Úgy döntöttek, hogy két órára rá találkoznak Jahnnál.

Franciából fordította Pataki Pál

(A Jahn vendéglőben jókedvű italozás közben George meggondolatlanul dehonesztáló megjegyzést tesz Beethoven szerelmére, ami rettenetesen felháborítja a zeneszerzőt, soha többé nem áll szóba Bridgetowerrel, a neki szóló ajánlást visszavonja, és helyébe a neves francia hegedűművésznek, Rodolphe Kreutzernek ajánlja a szonátát. A sors fintora, hogy Kreutzer soha nem játszotta el a remekművet, mert a különleges nehézségű hegedűszólamot eljátszhatatlannak találta. Kreutzer neve fennmaradt, Bridgetoweré feledésbe merült. Az utóbbi élettörténetét eleveníti fel pompás színekkel Emmanuel Dongala regénye, amely az Ab Ovo kiadónál jelent meg magyarul.)