ANGI ISTVÁN*

 

Pál, az alkotó emlékezés mestere

 

Buzás Pál

 

Az idén 80. évét átlépő Buzás Pált az emlékezés stratégájaként tartja számon az erdélyi zenei (és nemcsak zenei) művelődést magáénak vallók apraja nagyja. Számon tartó emlékezése meglett koráig, máig sok irány számos viszonyrendjéből ered, ám legkisebb közös többszöröse végül is két vektort igyekszik egybe vonni: egyfelől a sokoldalú zenész-zongoraművész és másfelől kalotaszegi identitású és néprajzos Buzás Pál eseménydús életének erővonalait. Egybevonásukat igyekszik magától értetődővé tenni e jelen írás.

 

Az összetevők legfontosabb sorai:

– Bartók szóló zongorára írott műveinek kiváló ismerője volt. Elsőként szólaltatta meg avatottan- hitelesen Erdélyben (és nemcsak Erdélyben) a bartóki zongorairodalom integráns életművét

– Ám zongora-repertoárjában ott szerepeltek a két zongorás és a négykezes partitúrák java értéke Liszt-művekkel az élükön

– Buzás Pál Mestertől tanult zongora- és zenei műveltséget a korabeli lelkes ifjúság, a mai középgeneráció.

– Zongora- és zseb partitúrákban egyaránt megjelentette az erdélyi magyar zeneszerzők összes zongoraművét Szórakaténusz átfogó cím alatt.

– Szakszerű irányítás mellett a zongorista diák Buzás Pali szenvedélyes népdalgyűjtő volt.

– És Néprajzos is. Kalotaszeg varázslatos szépsége már gyerekkorában rabul ejtette. A népszokásoktól a népviseletig, az un. amatőr színpadtól Kalotaszeg íróinak felkutatása és műveiknek a kiadása. Végül, két hatalmas kötetben megjelenteti Kalotaszeg művelődéstörténetét. A felsoroltágazat tevékenységekből egy is elé lett volna az életmű tündökléséhez. Hát még egyszerre valamennyi!

Összefoglalva, tevékenysége erővonalait, kitűnik meghatározó alaptulajdonsága: Buzás Pál az alkotó emlékezése mestere. Ma már minden emlékezése egy gazdag élet múltjáról tudósít.

Hagyjuk hát emlékezni tevekénységének felemlegetésével!

A továbbiakban in illo tempore krónikaimból idézek részleteket.

 

Buzás Pál Bartók emlékestje. 1995 szeptember 24.

 

„A Zeneakadémia Stúdió terme. Buzás Pál zongoraművészünk koncertkörútjáról hozta vissza Kolozsvárra szimbolikus jelentésekkel megszerkesztett, gazdag műsorát. Amint Segesváron, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen kifejtette, ezúttal lemondott az un. nagy lélegzetvételű művek megszólaltatásáról, és jórészt Bartók kisebb darabjaiból építette fel az előadói-est három nagy tömbjét. Kettőt szünet előtt, egyet utána. Tehette ezt bátran, hiszen mai hazai zongoristáink közül ő az egyetlen, aki állandó repertoárjában őrzi Bartók összes zongora-kompozícióit.

A nagy hármas tagolás volt az oka annak is, hogy több kis művet "ciklikusan" egybejátszott. Mert ebben az "összjátékban" váltak eleven gondolattá a tömbökbe foglalt bartóki üzenetek.

Mottóként tisztelgő ajánlással "előszavazta" műsorát. Elsőnek Terényi Ede Bartók Bélának dedikált Aforisztikus szonátája I. tételét szólaltatta meg. A közel 30 éves emlékzene hű hozzá állása Bartók szelleméhez a zenei anyag feldolgozásának maestuoso hangvételéből éppúgy kiderül, mint a hangszer bartóki technikát idéző ütős (perkutív) megszólaltatásából. Ez a megszólaltatási mód negyed évszázaddal ezelőtt még idézetében is avangarde gesztusnak számított.

A dedikáló megemlékezést követő első három darab együtt véve a "népek testvérré válásának" bartóki eszméjét szimbolizálta: a 10 kolinda az első füzetből (Román kolinda dallamok zongorára, 1915), az első tétel – Andante – a Három rondó népi dallamokkal (1916) ciklusból, valamint a Hat tánc bolgár ritmusban a Mikrokosmos (1926-1937) VI. füzetéből. Önmaguktól nyíltak fel a jelképek e sorba állított előadásban: a román kolindák csodálatos dallamai, amelyekben, mint maga Bartók írja a „naiv legendák bibliai alakokkal" mellett a "pogány kori szövegemlék" is "annyi évszázad után frissen tovább él", bensőségesen illeszkedtek a Rondo szlovák dallamaival; harmadik összetevőként a bolgár ritmus rendezői elve jelentkezik allegorikusan: testvéri hangon szól a déli népek felé is.

A műsor második mozzanatát Buzás Pál a bartóki 1926-os un. "zongoraművek esztendejé"-nek szentelte. Mint ismeretes ez az év zongoraművekben különösen gazdag és stílusjegyekben igen változatos év volt a zeneszerző számára. A Kilenc kis zongoradarabból (1926) kiemelt Menuetto még a derű hangulatát idézi, a Szabadban c. öt zongoradarabból (1926) felelevenített első és negyedik tétel kontrasztjában a színek már elsötétülnek. A Síppal-dobbal szilaj hangvételét rögtön az Éjszaka zenéje követte. Valóban ihletett volt Buzás Pál rendezői ötlete, hogy nem követte újabb tétel ezt a zenét, és, hogy ezzel az éjszaka-zenével zárta műsora első felét. Mert nemcsak az 1926-os év, de a bartóki alkotás elkövetkező egész periódusára hosszan meghatározó volt az az életérzés, amely az éjszaka zenéjét fakasztotta. Mi több, a tragikum antagonikus ellentételeire komponált bartóki zenék jószerivel ebben a miliőben keltek életre a továbbiakban is. De ugyanez a zene jelezte vissza olyan tragikumok kollízióit is, mint amivel már a Kékszakállu herceg várában találkoztunk. (1911)

Félelmetes, sorstragédiák előszelét megérzékítő hangfuvallatával az Éjszaka zenéje stiláris fajsúlyában és esztétikai értékében méltónak bizonyult a műsor szünet előtti csúcspontjának.

A siratók hangvétele nyitotta meg a szünet utáni művek sorát. Az emlékezés-tisztelgés sirató hangvétele, Vermesy Péter hommage-zenéje szólalt meg, a Nenia, melyben szerzője a bartóki Négy siratóének antik világát idézve, az ókori Róma régi asszonyainak fájdalmas siratásában fejezte ki minden búját-bánatát az emlékezésben. A következőkben Buzás Pál végigjátszotta Bartók első, 1922. évi erdélyi körútjának és persze kolozsvári szereplésének is teljes műsorát. Tudjuk, a művészet és különösen a zene mindig jelen időben szól hozzánk. Ezúttal a hozzánk szóló Bartók is jelen idejűvé vált: a művek idézete összekapcsolódott az előadóművész Bartók emlékezetével.

A 15 magyar parasztdal (1914-1918) négyes belső tagolásában Buzás Pál is kiemelte a harmadik szakaszt a Balladát, amelyről már Bartók is külön szól feleségéhez írott levelében: "Megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani, valóságos szenzáció..." (adatok!!! melyik levél?)

A népdalok visszavezetnek a fény hazájába. A II. Burleszk (1908) következik, a Kicsit ázottan, amelyet az emléknapok zenekari koncertjén későbbi, meghangszerelt formájában is meghallgathattunk. Innen a játék az áhítatba varázsol. A 10 könnyű zongoradarab (1908) V. tétele következik, Este a székelyeknél. Az első rész ének-metaforája csak Kodály Esti dal c. kórusművének bensőségességével hasonlítható össze; már pedig ez utóbbit az esti imák zenei paradigmájaként tartják számon. Az est hangulatát a derű hullámhosszán egészíti ki a furulyamuzsika megidézése is.  Majd a brummogó tizedik tétel, a Medvetánc groteszkje következik: átváltás, fokozás derűből játékba.

Az estet az Allegro barbaro (1911) előadásával zárta Buzás Pál. Szándéka itt is, mint szünet előtt, a bartóki stílusjegyek tartalmi értékének az életmű üzeneteiben játszott lényeghordozó szerepének a kihangsúlyozása volt. Hiszen ez a groteszkül torz játék, a sejtelmesen tragikus éjszakazene élménye mellett a bartóki muzsika drámaiságát, ráébresztő szilaj erejét teszi élővé. Az a "hangzavar" amire Illyés Gyula program-versét írta, először itt, a zongorán megszólaló hangzások határhelyzeteiben hangzik fel a már-már zongorán túli pörölycsapások akkord-metaforáiban, és Sztravinszkij Tavaszi áldozatának zenei diszkurzusához hasonlóan stílus-jegyek alappéldáiként vonulnak be a modern zene történetébe.

A szűnni nem akaró tapsot, a közönség lelkesedését a zsúfolásig tele teremben Buzás Pál a Gyermekeknek sorozat (1908-1909) I. Füzetéből az Adagio (Kis kece lányom) tétellel, a benne rejlő líra gyermekdal szépségével köszönte meg, oldotta fel hallgatói figyelmét a koncert-élmény varázsából. A koncert végén szívből gratuláltunk neki. Ezt tesszük most írásban1, Buzás Pál Bartók emlékestje. 1995 szeptember 24. „a Zeneakadémia Stúdió terme. Buzás Pál zongoraművészünk koncertkörútjáról hozta vissza Kolozsvárra szimbolikus jelentésekkel megszerkesztett, gazdag műsorát. Amint Segesváron, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen kifejtette, ezúttal lemondott az un. nagy lélegzetvételű művek megszólaltatásáról, és jórészt Bartók kisebb darabjaiból építette fel az előadói-est három nagy tömbjét. Kettőt szünet előtt, egyet utána. Tehette ezt bátran, hiszen mai hazai zongoristáink közül ő az egyetlen, aki állandó repertoárjában őrzi Bartók összes zongora-kompozícióit.

A nagy hármas tagolás volt az oka annak is, hogy több kis művet "ciklikusan" egybejátszott. Mert ebben az "összjátékban" váltak eleven gondolattá a tömbökbe foglalt bartóki üzenetek.

Mottóként tisztelgő ajánlással "előszavazta" műsorát. Elsőnek Terényi Ede Bartók Bélának dedikált Aforisztikus szonátája I. tételét szólaltatta meg. A közel 30 éves emlékzene hű hozzá állása Bartók szelleméhez a zenei anyag feldolgozásának maestuoso hangvételéből éppúgy kiderül, mint a hangszer bartóki technikát idéző ütős (perkutív) megszólaltatásából. Ez a megszólaltatási mód negyed évszázaddal ezelőtt még idézetében is avangarde gesztusnak számított.

A dedikáló megemlékezést követő első három darab együtt véve a "népek testvérré válásának" bartóki eszméjét szimbolizálta: a 10 kolinda az első füzetből (Román kolinda dallamok zongorára, 1915), az első tétel – Andante – a Három rondó népi dallamokkal (1916) ciklusból, valamint a Hat tánc bolgár ritmusban a Mikrokosmos (1926-1937) VI. füzetéből. Önmaguktól nyíltak fel a jelképek e sorba állított előadásban: a román kolindák csodálatos dallamai, amelyekben, mint maga Bartók írja a „naiv legendák bibliai alakokkal" mellett a "pogány kori szövegemlék" is "annyi évszázad után frissen tovább él", bensőségesen illeszkedtek a Rondó szlovák dallamaival; harmadik összetevőként a bolgár ritmus rendezői elve jelentkezik allegorikusan: testvéri hangon szól a déli népek felé is.

A műsor második mozzanatát Buzás Pál a bartóki 1926-os un. "zongoraművek esztendejé"-nek szentelte. Mint ismeretes ez az év zongoraművekben különösen gazdag és stílusjegyekben igen változatos év volt a zeneszerző számára. A Kilenc kis zongoradarabból (1926) kiemelt Menuetto még a derű hangulatát idézi, a Szabadban c. öt zongoradarabból (1926) felelevenített első és negyedik tétel kontrasztjában a színek már elsötétülnek. A Síppal-dobbal szilaj hangvételét rögtön az Éjszaka zenéje követte. Valóban ihletett volt Buzás Pál rendezői ötlete, hogy nem követte újabb tétel ezt a zenét, és hogy ezzel az éjszaka-zenével zárta műsora első felét. Mert nemcsak az 1926-os év, de a bartóki alkotás elkövetkező egész periódusára hosszan meghatározó volt az az életérzés, amely az éjszaka zenéjét fakasztotta. Mi több, a tragikum antagonikus ellentételeire komponált bartóki zenék jószerivel ebben a miliőben keltek életre a továbbiakban is. De ugyanez a zene jelezte vissza olyan tragikumok kollúzióit is, mint amivel már a Kékszakállu herceg várában találkoztunk. (1911)

Félelmetes, sorstragédiák előszelét megérzékítő hangfuvallatával az Éjszaka zenéje stiláris fajsúlyában és esztétikai értékében méltónak bizonyult a műsor szünet előtti csúcspontjának.

A siratók hangvétele nyitotta meg a szünet utáni művek sorát. Az emlékezés-tisztelgés sirató hangvétele, Vermesy Péter hommage-zenéje szólalt meg, a Nenia, melyben szerzője a bartóki Négy siratóének antik világát idézve, az ókori Róma régi asszonyainak fájdalmas siratásában fejezte ki minden búját-bánatát az emlékezésben. A következőkben Buzás Pál végigjátszotta Bartók első, 1922. évi erdélyi körútjának és persze kolozsvári szereplésének is teljes műsorát. Tudjuk, a művészet és különösen a zene mindig jelen időben szól hozzánk. Ezúttal a hozzánk szóló Bartók is jelen idejűvé vált: a művek idézete összekapcsolódott az előadóművész Bartók emlékezetével.

A 15 magyar parasztdal (1914-1918) négyes belső tagolásában Buzás Pál is kiemelte a harmadik szakaszt a Balladát, amelyről már Bartók is külön szól feleségéhez írott levelében: "Megharmonizáltam 7 magyar dalt a gyűjtésből, többek között Ökrös Róza híres Angoli Borbáláját is. Ajánlom, hallgasd meg tőle, mert ilyen magyarul és még hozzá az Alföld kellős közepén, és még hozzá 7/8 taktusban hallani, valóságos szenzáció..." (adatok!!! melyik levél?)

A népdalok visszavezetnek a fény hazájába. A II.Burleszk (1908) következik, a Kicsit ázottan, amelyet az emléknapok zenekari koncertjén későbbi, meghangszerelt formájában is meghallgathattunk. Innen a játék az áhítatba varázsol. A 10 könnyü zongoradarab (1908) V. tétele következik, Este a székelyeknél. Az első rész ének-metaforája csak Kodály Esti dal c. kórusművének bensőségességével hasonlítható össze; már pedig ez utóbbit az esti imák zenei paradigmájaként tartják számon. Az est hangulatát a derű hullámhosszán egészíti ki a furulyamuzsika megidézése is.  Majd a brummogó tizedik tétel, a Medvetánc groteszkje következik: átváltás, fokozás derűből játékba.

Az estet az Allegro barbaro (1911) előadásával zárta Buzás Pál. Szándéka itt is, mint szünet előtt, a bartóki stílusjegyek tartalmi értékének az életmű üzeneteiben játszott lényeghordozó szerepének a kihangsúlyozása volt. Hiszen ez a groteszkül torz játék, a sejtelmesen tragikus éjszakazene élménye mellett a bartóki muzsika drámaiságát, ráébresztő szilaj erejét teszi élővé. Az a "hangzavar" amire Illyés Gyula program-versét írta, először itt, a zongorán megszólaló hangzások határhelyzeteiben hangzik fel a már-már zongorán túli pörölycsapások akkord-metaforáiban, és Sztravinszkij Tavaszi áldozatának zenei diszkurzusához hasonlóan stílus-jegyek alappéldáiként vonulnak be a modern zene történetébe.

A szűnni nem akaró tapsot, a közönség lelkesedését a zsúfolásig tele teremben Buzás Pál a Gyermekeknek sorozat (1908-1909) I. Füzetéből az Adagio (Kis kece lányom) tétellel, a benne rejlő líra gyermekdal szépségével köszönte meg, oldotta fel hallgatói figyelmét a koncert-élmény varázsából. A koncert végén szívből gratuláltunk neki. Ezt tesszük most írásban is...[1]

 

Buzás Pálra, a zongora- és a zenepedagógia Mesterére emlékeznek tanítványai 2004

 

Megidézni Buzás Pál elkötelezett szolgálatának 40 évét a zongorapedagógiában felemelő élmény, felemelő összefoglalás volt. És emlékeztető. A jóra a szépre, az igazra eszményeink és valóságunk mindennapjainak kereszttüzében. Ebben a felemelő élményben ott sorjázott 40 év zongora-pedagógiájának öröme-bánata. A sikerek, az eredmények, és azok az elvárásokon is túli teljesítmények a maguk külön szépségében, amelyek csendes-szerényen már-már a felejtés áldozataivá váltak. Ám a felejtés ellenszere az emlékezés, különösen az ünneplő emlékesteken. A sok-sok munka, fáradozás, ideig-óráig tartó elcsüggedés, kikerülhetetlen bakik, «pech»-ek egykoron elkeserítő izgalmait, és Buzás Pál zongoraművész-tanár urat úgy állították elénk, ahogy mindig is láttuk-hallottuk: fiatal-fiatalos frissességében, új tervekkel új feladatokra készen. Hiszen a keze alól kisereglett tanítványok itt, az emlékesten is, példásan igazolták hozzáértő, rendszeresen elsajátított szaktudásukat s ráalapozódó művészi és pedagógiai karrierjüket, amely révén mesterük gazdag és soha el nem öregedő életművét vitték és viszik tovább.         

 A Banner Zoltán bevezetőjével megnyitott műsor-plakát kiállítás tíz pann

ójával, s rajta számos lekicsinyített koncert műsorral, plakáttal s egy egész albumra való képanyaggal, krónikákkal örökítette meg a tanítványok hadának sikeres küzdelmét a hazai és egyetemes, a hagyományos és modern zongoraművek kiemelkedő értékeinek megszólaltatásáért. A kiállított dokumentumokon híven tükröződött az a tanári munka, amely kezdettől fogva letette voksát a zeneirodalom egyetemes értékei mellett, de átvibrált rajtuk mindenekelőtt Buzás Pál Bartók-szeretete, tisztelete, és annak a mai muzsikának a szorgalmazása, amelyet a nagy magyar zeneszerző életműve serkentett.

A kiállítás képsorai a nézőtérre vezettek. Ott egészében a tanítványok vették át a vezetést a hangzó zenevilág megidézésére. Bizony nem tudtam disztingválni az élményforrások sokaságában. Még kevésbé akarom rangsorolni őket. Sem a műsorszerkesztésben, sem, a sorra kerülő művek előadásában. Mindenekelőtt a számos modern alkotás, – öt az elhangzó tizennégyből. Lászlóffy Zsolt erre az alkalomra írott a pointilizmus és a minimal music stílusjegyeit sajátos visszajelző Zongoradarabját adta elő. Demény Attila és Könczei Árpád szintén erre az alkalomra komponált alkotásai hangzottak el Demény művét – a diafán szerkezetű Hiba! Érvénytelen csatolás.ot – fia, Balázs szólaltatta meg, a Könczei-partitúrát  Tanulmány nr.2.(három kézre) – a szerző hugával Csillával együtt játszotta el. S talán elsőként kellett volna felidéznem Eckstein Kovács Ráhelt a Buzás-osztály legfiatalabb növendékét, aki részleteket adott elő Bartók Mikrokozmoszából s ezzel nyitotta meg nem csak az egész emlékestet, de minden jelenlévő szívét is a zene, a modern zene, Bartók zenéje felé. Ez derült ki a hosszantartó tapsból is, ami különben szűnni nemakarón az egész est minden mozzanatát végig kísérte.

Egy másik vonás BuzásPál zenepedagógiájának sokoldalúsága volt. Miként az est műsora is jelezte, a nevelői eredmények az ünnepelt munkásságában túlcsordulnak a szigorúan vett szakma dimenzióin. Az egykori zongora-tanítványok az est keretében erről is tanúságot. tettek. A Sz.Veress Ildikó Nagy Ibolya kíséretével a nápolyi iskola fénykorát idézte fel Pergolesi csodálatos dallamaival (Se tu m'ami). Marton Melinda nemcsak avatott konferálásával tűnt ki, hanem a meglepetés örömét keltő szerepcserés ének versus zongora jelenésben is. Hary Noemival felváltva zongorán kísérték egymást. Schumann Románcát oboán Hary Noémi adta elő, a zongoránál Marton Melindával majd Crescimira áriáját Erkel Ferenc István király c. operájából Marton Melinda énekelte Hary Noémi zongorakíséretével Az est egyik legmeghittebb pillanata volt. Persze nem hiányzott a hagyomány stílus-sokaságából J.Haydn művészete sem Az osztály fiataljai közül Szőcs Kristóf és Szép András szólaltatták meg egy nagyon leleményes átiratban Magyar rondó címen a G-dúr zongoratrió fináléját. Aztán a "duó" szólistákra oszlott E.Grieg Két lírai darabját Szép András, D. Kabalevszkij Változatok op.40 Szőcs Kristóf játszotta el. És műsoron volt persze Sz.Rachmaninov, meg D. Ellington is. Kellemes csodálkozást váltott ki Boldizsár Katalin, Mare Andrada és Demeter András hármasa, akik Sz.Rachmaninov hatkézre írott ritkaszép Románcát adták elő. D. Ellington maga vallott egy interjú során, találó darabcímeiről. "Úgy születnek, mondotta, hogy eljátszom a darabot, s aztán a zongora oldalára nézek. Nyitott szemekkel ott könyököl egy kislány. Megkérdezem, hogy hívják. Ő megmondja, s ezzel kész is a darab címe." A Misty hasonlóan játékos csalafintaságát idézte fel Kósa F.Krisztián előadása.

Az est szünetelőtti fénypontját Vermesy András előadó művészetének felvillantásában érte el. A már régen Európa szerte koncertező művész hazajött tanárát köszönteni. Ám köszöntése révén, Szkrjabin színgazdag Prélude et Nocturnejének romantikus pompáját életre keltve, örökre megnyerte művészetével a kolozsvári zeneszerető közönség-közösség szívét-lelkét is.

Mielőtt sorra került volna a szünet utáni záró darab, a színpadról köszöntette Guttman Mihály karmester-karnagy professzor Buzás Pált, annak a Laudációnak a szellemében, amelyet a nemrégiben olvasott fel az EMKE Nagy István-díjának ünnepélyes átadása alkalmából volt tanítványának.

Az est műsorát F.Mendelssohn-Bartoldi II. d-moll zongoraversenye zárta Mare Andrea előadásában. Közreműködött a Magyar Opera Zenekara, vezényelt Szeghő Péter. Méltó pillanat volt egy ilyen felemelő alkalom művészi összefoglalására. Buzás tanár úr, egyik beszélgetésünk során elárulta, hogy a zeneszerzőnek ezt a ritkábban játszott koncertjét kedveli. Szimpátiája kellőképpen érződött a szólista tanítvány előadásán is, aki a mű játékos kellemét igyekezett legjobb tehetsége és tudása révén egészében megérzékíteni. Úgy hisszük, a publikummal együtt, hogy ez nagymértékben sikerült is neki. A zenekar pedig filharmonikusi tisztjében felszabadultan azzal kompetenciával és lelkesedéssel játszott, mint mindig, ha szeretett mesterük Szeghő Péter irányította őket. Úgy tudom, hogy az egykori Buzás tanítvány, a zeneszerző-zongorista-karmester Szeghő Péter, Vermesy Péter zongorára írott improvizációit kellett volna bemutassa e műsor alkalmából. Kár. hogy erre már nem maradt idő. És kár, hogy egy ilyen szeretett est is egyszer véget ér és hogy a Nagy Minden sosem fér bele soha a remélve tervezett egészbe.

Buzás tanár úr néhány éve már nyugdíjas, de ne tessék tovább mondani, mert ő sem hiszi, hogy az. Hiszen, ha hinné, miért is tanítana a régin fiatalos szenvedéllyel, kitartással most is, bizonyára a jövőben is, és kívánjuk, hogy még sokáig, sokáig jó egészségben!

Kolozsvár, 2004 febr.20-án

 

Egy hármas évforduló égisze alatt. 1996

 

1996 november 7-én a Monica Noveanu – Buzás Pál duó Liszt Ferenc emlékkoncertet adott a „Gh. Dima” Zeneakadémia Stúdiótermében. A koncert rendkívüli sikert aratott, a zsúfolásig tele terem hallgatósága tapsviharral köszöntötte az est előadóit és hódolt a Nagy Mester emléke előtt. A műsoron Liszt Ferenc két zongorára írt művei szerepeltek, amelyeknek csillogó sokszínűségét a Mester stílus jegyei avatták egységes esztétikai üzenetté.

Az emlékkoncert három évforduló jegyében hangzott el. Emlékeztetett Liszt Ferenc születésének 185. és halálának 110. évfordulójára. Ugyanakkor a Monica Noveanu – Buzás Pál Duó fennállásának 10. évét ünnepelte. Úgy vélem, hogy jelképes, talán ars poéticájukat tükröző művészi gesztus volt az, ahogy együttesük első megjelenésükkor is és most is, az évfordulón, csúcspontként Liszt Patetikus koncertjét adták elő, imigyen tisztelegve a Nagy Mester emléke előtt

A koncert nagy sikert aratott; a zsúfolásig megtelt terem lelkesen tapsolt pontról pontra a bemutatott műsor és előadói mellett. A közönségnek Liszt által két zongorára írott alkotásait kínálták fel. az előadók,

 

Monica Noveanu és Buzás Pál, esti műsoruk négy mozzanatában a négyes permutáció jegyében mutatták be. a) Liszt saját alkotást a kétzongorás műfaj számára, b) saját alkotásának átiratát zongorakettősre, c) egy Liszt-átiratot zongorakettősre más szerzőtől, és, végül d) Liszt-mű átiratot kétzongorára más szerzőtől. Konkrétan, Liszt kétzongorás művét, az e-moll Patétikus koncertet, a Mazeppa szimfonikus költeményének kétzongorás átiratát, Beethoven IX. Szimfóniája fináléjának liszti átiratát, valamint Glazunov átiratában Liszt Sposalizio zongoradarabját a Vándorévek II. sorozatból.

A Monica Noveanu - Buzás Pál zongora kettős 10 éves tevékenysége során bebizonyította, hogy különleges és egyben kiegészítő előadói értéket képvisel koncertjeink világában. Különleges művészi értékük abban rejlik, hogy sikerült új éltre kelteniük a kamarazene csodálatos tandemét, a zongora duót, amelyet századunk előadói művészete bizony elég ritkán szorgalmaz. Világviszonylatban is elég kevés esettel találkozunk, amikor egy négykezes, vagy kétzongorás duó előadói tevékenységét állandósítani képes és sikerül beírnia magát a mai koncert életbe. Ünnepelt kettősünk ebben a kiegészítő szerepben szervesen bekapcsolódik a kolozsvári és nem csak a kolozsvári kis és nagy előadói együttesek körébe, és hozzájárul a stilisztikai sokféleség növekedéséhez, valamint e sokféleség művészi kicsiszolásához egy olyan magas szintű felfogásban, amelynek alaposságáról bármelyik műsoruk technikai színvonala egybehangzóan bizonyít. 

 

Erdélyi magyar zeneszerzők zongoraműveinek kiadása 2002-től napjainkig

 

A zongoraművész, zongoratanár és karvezető Buzás Pál előadói-nevelői munkája mellett időt szentelt, László Ferenc szavaival, erdélyi illetőségű magyar zeneszerzők zongora műveinek kiadására. Mégpedig igen rangos, az Arpeggione kiadó gondozásában. Kiadói munkája 2002-től napjainkig Nagy- és kisformátumban egyaránt a következő kötetek megjelenését eredményezte:

Szórakaténusz I, II, III; Művek két zongorára; Művek zongorára három és négy kézre; Vermesy Péter, Zongoraművek, Zongora triók, Művek zongorára és zenekarra, Buzás-Márkos, Énekesmadár (a hasonló című Márkos-színdarab Buzás átdolgozásában két zongorára), Márkos Albert Tréfa (2002).

Ez utóbbival kapcsolatosan írja a bevezetőben: „A Márkos Albert (1914-1981) kamara műveinek szentelt sorozat első füzete a zeneszerző egyetlen zongoradarabját tartalmazza. Az 1970-es évek elején, amikor romániai magyar zeneszerzők zongoraműveiből állítottam össze hangversenyműsort, többek közt Markos Albertet is felkértem egy mű komponálására. Elgondolkozott, magába mélyedt, majd csak annyit mondott: van egy ötletem. Ebből az ötletből pattant ki a Tréfa, Utóbb folytatott beszélgetéseinkből kiderült, hogy a zeneszerző újabb tételeket kívánt hozzáilleszteni, s az így kialakított szvitet egy nemzetközi zeneszerzésversenyre szerette volna elküldeni Terve nem. valósult meg, az egytételes Tréfa maradt meg belőle. Ősbemutatója 1973 október 18-án, Székelyudvarhelyen volt, az Erdélyi zongoraművek című hangverseny keretében, László Ferenc zenetörténész bevezető szavaival, alulírott előadásában.

A mű közreadásához az eredeti kézirat nem állott rendelkezésemre. E kiadás forrása az eredetiről a bemutató alkalmából készült másolatom”.

A kiadott kötetek 17 zeneszerzőnek a zongora kettős műfajában fogant műveit tartalmazzák, és pedig: Csiky Boldizsár, Demény Attila, Fazakas Aaron, Hary Béla, Jagamas János, Jodál Gábor Könczei Árpád, Lászlóffy Zsolt, Magyari Zita, Márkos Albert, Orbán György, Selmeczi György, Szalay Zoltán, Szegő Péter, Terényi Ede, Vermesy Péter és Zoltán Aladár négykezes, háromkezes illetve két zongorás, valamint szóló zongorára írott műveiből.

A kétzongorás- illetve négykezes művek sorozatos gyűjteményes kiadása kottatárig terjedő rejtett emlékek esztétikai üzeneteit hordozza; mintha Gauguin allegóriáját idéznék, a Punaauiában, 1897-ben festett végrendeleteként értelmezett művét, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?, amelynek 1898-as párizsi bemutatója a szezon eseményévé vált.

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/a/ac/Paul_Gauguin_142.jpg

 

A Magyar Kultúra Napja Kolozsváron. 2003

 

A Magyar Kultúra Napjának kolozsvári premierje is nevéhez, zenetanári tevékenységéhez kötődik.

„E napot illik valamilyen formában megünnepelni: e gondolat visszhangzott bennem, amint az anyaországi ünnepségekről, rendezvényekről hírt hallottam. Felmerült bennem az a szándék, hogy kincses városunkban is meghonosítsuk, idővel hagyományossá tegyük a Magyar Kultúra Napját, mert szerény tudomásom szerint itt ilyen jellegű" előadásokat még nem rendeztek. (...) A kezdeményezés első mozzanata gyanánt növendékeimnek, a Zenelíceum zongora főszakos tanulóinak műsorába iktattam különböző stílusáramlathoz tartozó, határon inneni és túli magyar zeneszerzők zongoradarabjait[2]. Történt ez 2003-ban.

 

Kalotaszeg varázsában. 2010

 

Az értékmentő cselekvő emlékezés hatja át gyerekkorától máig tartó kalotaszegi vonzódásában. Koncertezik e vidéken, énekkarokat nevel fel, száznál több tanulmányt, esszét ír, interjúk sorozatát szerkeszti, s nem utolsó sorban hatékonyan részt vesz a Kalotaszeg kulturális közéleti folyóirat vezetésében. Írásos emlékezései rendeződnek a Kalotaszegi füzetekben. A harmadik számban – Csillagzatok címmel – terjedelmes irodalomtörténeti tanulmányokat közöl

Memento ars poeticájának szellemében fogantak a Sztánai füzetek sorozatban megjelent kötetei is, A kalotaszegi kötődések és a Kalotaszegi irodalmi breviárium[3]

Az első kötetben, - Kötődések – interjúiból válogat, amelyeket Kalotaszeg neves szülöttjeivel, oda- illetve onnan elszármazott híveivel, szimpatizánsaival készített. Például Szilágy Ferencet 2003-ban A Kolozsvári Állami Magyar Opera örökös tagja című írásában egyebek között így kérdezi:

Az opera pódiuma mellett egyre gyakrabban lépsz fel áriákkal és népdalokkal különböző rendezvényeken. Ugyebár Kalotaszeg közönsége is részesült e becses előadásokból? felvételek készülték rólad, szakmai elismerésben részesültél.

A válasz a kötődés jegyében fogant: „Az eddig felsoroltak mellett szeretett tájegységem sem maradt ki fellépéseim sorából. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Kolozsváron átköltöztünk a Szamos túlsó partjára. A megnövekedett térben családunk kedvére elhelyezhette kalotaszegi megbecsült tárgyi emlékeit (festett láda, hollóházi tányérok, varrottasok, régi kapusi fényképek stb.). Ebben a környezetben készültem fel kalotaszegi fellépéseimre. Énekeltem Bánffyhunyadon, Kalotaszentkirályon, Mérában, Szucsá-gon, Magyargyerőmonostoron, Magyarvalkón, Magyarvistán és sok más kalotaszegi helységben”.

 

Péntek Jánost pedig a kolozsvári Tudományegyetem Bölcsész karának professzorát egy 1990-ben készült interjú folytatásaként Tizenhat esztendő multán címmel így szólaltatja meg:

Milyennek látja Kalotaszeg jelenét, gazdasági-társadalmi-kulturális állapotát az 1990-es évekhez viszonyítja? Jó irányban halad-e?

Kalotaszeg viszonylag kis táj, de így is sokféle. Mint mindenütt Erdélyben, itt is vannak dinamikus gócok, amelyek az egész vidéket befolyásolják, viszik előre. Korábban inkább csak Körösfő volt ilyen, hogy futott előre, kereste a lehetőséget, most felzárkózott hozzá, bizonyos mértékben meg is előzte Kalotaszentkirály, Zsobok is kijött a gödörből, megőrizte tettrekészségét, ambícióját a Nádas mente, hasonlóképpen Magyarfenes, Tordaszentlászló. És sorolni lehetne, hogy mivel járul hozzá a hagyomány ápolásához, a gazdasági előrehaladáshoz Gyerőmonostor, Bánffyhunyad vagy akár Nyárszó. Van élet, vannak nagyon biztató változások és vállalkozások, de továbbra is kevés a gyermek, veszélyben vannak az iskolák, és nem mindenütt kielégítő az oktatás színvonala sem. Más vidékekhez, az ország más tájaihoz viszonyítva Kalotaszeg nincs rossz helyzetben, a kilátásai pedig jobbak lehetnek, mint másoknak. Ez leginkább attól függ, mennyire lesz hűséges hozzá a saját magyar népe, saját értelmisége, és mennyit lesznek képesek az emberek áldozni a közösségre, a gyermekekre. Ambíció, hűség, szolidaritás, hit, erkölcs - ezek mind nagy szavak, de egy közösséget ez éltet tovább, mint ahogy ez éltette az elmúlt nyolc évszázadban is”.Az interjú szövegét Péntek János A megmaradás esélyei c. könyvének fedőlap-reprója kíséri, s korántsem puszta díszletként, hiszen gondolatébresztő címe áthatja az egész szöveg kérdés-felelet világát

 

Buzás Pál második felemlített kötete – Irodalmi breviárium – Előszavában ezt írja: „A tájegység irodalma módfelett változatos, a helyi jelentőségű, de Kalotaszeg művelődési életében fontos szerepet betöltő irodalmároktól átível az általánosan és külföldön is ismert, a legmagasabb csúcsokat ostromló alkotókig - hiszen a vidék irodalma kiszakíthatatlan része az egyetemes magyar irodalomnak.

Ennek megfelelően a rögzített keretben huszonhárom alkotó kapott helyet. Van közöttük kalotaszegi bennszülött, de rövidebb-hosszabb ideig itt tevékenykedő is, továbbá innen elszármazott, ide honosodott és végül a tájegységtől független szellemiség, akinek viszont művelődési téren Kalotaszeg valami lényegeset köszönhetett[4]. Kezdve Kájoni Jánostól, el egészen Kós Károlyig, aki Kalotaszeg c. írásának záró gondolatait így foglalja össze:

„Letarolt, kizsarolt, elhanyagolt, barátságtalan világ.

Ezt mondja a kép - első meglátásra s a vonat ablakán keresztül.

De: a levegő csudálatosan tiszta, a dombok szeszélyes vonalai élesek, a sziluettek határozottak. A kaszálók nagy, szabálytalanul is nyugalmas foltok, a szántók élénken tarka, szabályos csíkok, s a foltok és csíkok, színek és formák szokatlan, furcsa elosztása, kavarodása a szeszélyesen dimbes-dombos területen meglepően egyéni. S az éles rajzú, tompán színes tájban – mint rafináltan megkomponált képen – a látó szem észre fogja venni a kontrasztjával nagyszerűen ható embert és az ember alkotásait. Talán sehol másutt – mint éppen ebben a furcsán egyéni tájképben – nem érvényesül úgy a sajátos kalotaszegi ruhaviselet a maga határozott fehér és fekete, vörös és kék színfoltjaival, s a falusi kiskertek vidám, élő zöld lombkarikájából kicsillogó hófehér falak felett a világos, hideg kék égbe fúródó hegyes, komoly, szürkésbarna zsindelyes templomtornyok és sátoros házfedelek.

A tipikus kalotaszegi tájék a maga egészében és részleteiben ma is komoly élménye minden egészséges szemű és lelkű, a szépet szerető és a szépet megértő embernek.

De egyik jellemző tulajdonsága ennek a különös világnak, hogy a maga artisztikumát nem tárja rögtön az ember elé; olyan, mint minden igazi művészi alkotás: nem kirakatba való, tömeget vonzó reklámáru, csak a hozzáértőnek és csak egy idő múlva leplezi le a maga igazi nagy szépségeit. És csak annak, aki e szépségek forrásához, lelkéhez tud hozzáférni, aki megérti sajátságos harmóniáját: vonalaiban, színeiben és formáiban, hangjában és mozgásában: egész élő valóságában[5].

 

Végül, erről a befogadást ígérő de kellő odaadást elváró élő valóság szellemtörténeti reflexióiból állít össze gyönyörű kivitelezésben antológiát Kalotaszeg címmel.

 

 

Zárszóként Csiha Kálmán az Erdélyi református egyházkerület püspöke Köszöntőjéből válogattunk:

„A világon mindenkinek csak egy otthona van. Az egész világon csak egy Erdély van, és az egész Erdélyben csak egy Kalotaszeg. Ennek az egy Kalotaszegnek Isten Igéjével üzenem az új esztendő első napjaiban: «A rád bízott drága kincset őrizd meg, a bennünk lakozó Szentlélek által.» (2Tim 1,14). Rátok bízott drága kincs Kalotaszeg sok drága szép temploma, pompázó népviselete, sajátos népművészete, de mindeneken túl Kalotaszeg lelke és jövendője. Kalotaszeg ügyét nem lehet jókívánságokkal elintézni, s Kalotaszeg hívő népének tudnia kell, hogy Isten mindannyiunkkal együtt ezt az értékes, drága külön világot felelőssé teszi saját életéért és jövendőjéért.

Hogyan tudjuk megőrizni Kalotaszeget? Az ige ezt mondja: «A bennünk lakozó Szentlélek által.» A Szentlélek ajándéka a hit és a szeretet.

Szeressétek Kalotaszeget. Szeressétek a városotokat, a falutokat. Szeressétek a házat, ahol felnőttetek, a templomot, ahol konfirmáltatok, esküdtetek. Szeressétek a földet, a hegyeket, a lankás oldalakat, ahol őseitek szántottak, vetettek, erdőt irtottak. Még, akik elkerültek, azok is menjenek sokszor haza. Fájjon, ha üresen marad egy porta, ha kevesbül a gyermekek száma, ha más hazába költözik valaki.[6]

 

A hegyen túl is hegy van – figyelmeztetett óvóan a filozófus Bretter Gyögy. Most, nyolcvanon túl bizonyára Buzás Pál is érzi, e figyelmeztetés késztető erejét, a tovább lépés elkerülhetetlenségét: meglépni az utat, végig lépni az úton. Egyszer a tévé riporter sztereotip kérdésére, mikor kezdődik az öregség?, nagyon gyorsan azt válaszoltam, amikor abbahagyod a munkát. Ha visszatekintünk már megélt évtizedeire, vele együtt mondjuk ki azt, hogy még „nem csinálta meg” az életét. Ilyenek vagyunk mi, világunk apraja-nagyja, alig ismerünk rá, máris továbbot intünk-követelünk. Ő pedig teszi a továbbot – mi egyebet is tehetne? – és cselekvéseiben ostromolja az emlékezést, emlékezései révén cselekszi további értékvédő életét.

 

Kolozsvár, 2010 szeptember 27-én.

 

 

*Angi István kolozsvári zeneesztéta, publicista, kritikus, a Gheorghe Dima Zeneakadémia nyugalmazott professzorának (1933-2020) posztumusz írása

 

 



[1] Angi István, Bartók napok, Helikon 1995/19

[2] BuzásPál, A Magyar Kultúra Napjának vonzásában, in: Szabadság 2003. február 8.

[3] Sztánai fűzetek 6 Buzás Pál, Kalotaszegi kötődések, Művelődés – Szentimrei alapítvány, Kolozsvár-Sztána 2008 23+1 interjú; valamint Sztánai fűzetek 6 Buzás Pál, Kalotaszegi irodalmi breviárium Művelődés – Szentimrei alapítvány, Kolozsvár-Sztána 2008

[4] Első Id.mű, 8 o.

[5] Második Id.mű, 150 o.(Az idézett szöveget közzé teszi Benkő Samu, 1991)

[6] Dr. Csiha Kálmán pőspök újévi üdvözlete Kalotaszegnek; in:Kalotaszeg, kulturális közéleti folyóirat Antológia 1990 – 1996, Id. kiad.